- Szia, apa! - lépdelek le a lépcsőn a konyhába boldogságot tettetve. Nem köszön vissza. Szokás szerint éppen papírokat néz át, én pedig leülök mellé az ebédlőasztalhoz. - Milyen volt a munka? - kérdezem, miközben töltök magamnak egy pohár vizet. Felém fordul, leveszi a szemüvegét, sóhajt.

- Ne is kérdezd, megint bent tartott túlórázni - simogatja meg az arcomat, majd megpuszilja a homlokomat. Hiába kéne utálnom őt, ezekben a pillanatokban elhiszem, hogy boldog családom van. Kiélvezem, amíg nem kattan be hirtelen, aminek mindig én iszom meg a levét.

Még pár percig figyelem, ahogy dolgozik, hátha egyszer félbehagyná, és elvinne valahova. Akárhova. Sétálni, állatkertbe, vidámparkba - bárminek örülnék. Még szükségem van rá.

- Úgy utálom! - csattan fel hirtelen, és mivel túl közel vagyok hozzá, a könyökével pont orrbavág. Habár ez véletlen volt, tudom, hogy kezdődik. - Útban vagy, Wooyoung - áll fel mellőlem mit sem törődve azzal, hogy a vérem éppen a padlóra csepeg. Már rég berohanhattam volna a szobámba, vagy elszökhettem volna itthonról anya után, de belül mégiscsak bízom abban, hogy egyszer normális kapcsolatom lehet az apámmal.

- Sajnálom - suttogom. Kérlek, Istenem, most az egyszer add meg azt, hogy ne verjen meg...

Idegesen járkál az asztal körül, én pedig feszülten követem a mozgását. Próbálom minél halkabban venni a levegőt, hátha így eltűnhetnék. Kérlek, Istenem!

Felém fordul, hirtelen az öklével arcon üt, ami miatt leesem a székről. Ignorálva a fájdalmat hozok villámgyors döntést; futnom kell. Eljutok a lépcső aljáig, már indulnék fel, amikor a hajamnál fogva visszaránt. A gerincem beütöm az egyik fokba, a szenvedés érzése áramütésként halad végig rajtam. A lehető legkisebbre húzom össze magam - térdeimet felhúzom a mellkasomhoz, fejemet pedig a kezeimmel igyekszem védeni az egyre szaporodó rúgások elől. Patakokban folynak a könnyeim, a sós víz végigmarja az összes sebemet. Már ordítok.

- Pont olyan vagy, mint az anyád! Folyton menekülsz! Mi lenne, ha egyszer szembenéznél a dolgokkal?

Az előbb még szeretett. Hogyan képes az ember ilyen gyorsan megváltoztatni az érzéseit?

Eltalálja a múlt heti sebhelyeimet, melyek így újra feltépődnek. Bár nem érzem, a véremmel festett pólóm biztosan elszakadt.

Hirtelen vége. Ajtócsapódást hallok. Elment?

Óvatosan kikukkantok az ujjaim között. Sehol senki. Biztosan kiszellőzteti a fejét.

Viszont még mindig sírok.

Felvánszorgok a lépcsőn a szobámig. Leveszem a felsőm, és ahogy megpillantom magam a tükörben, kedvem lenne elásni magam. Régen mindig anya vigasztalt meg, de pár hete ő sincs itt, így egyedül vagyok az önutálattal és a pánikkal. Vagy magamtól pánikolok? A szörnyetegtől, aki rám hasonlít, de foltos és ijesztő?

Legalábbis a kinézetem ijesztő, a személyiségemet a szüleim tették azzá. Hiszen apa nélkül nincs család, és neki már rég börtönben lenne a helye, ha nem ő tartana el minket. Ezért azt festik le rólam, hogy én verekszem. Mikor lettem én ilyen?

Bemegyek a fürdőszobába, elkezdem lemosni magamról a vért. A hideg csapvíz csípi a hegeimet. Fáj. Már megszoktam. Minden fáj.

Óvatosan felveszem a tavaly karácsonyra kapott pulóveremet, mely tökéletesen elrejti a testemet, a kapucnija pedig az arcomat. Így sántikálok le a bejárati ajtóig. Elrejtve magam és a könnyeimet.

Kilépek az utcára, majd elindulok hozzád, San.

Viszont... apának igaza volt.

Öt évig csak menekültem, és nem néztem szembe a dolgokkal.

Többek között azzal, hogy ez nem normális.

úgy gondoltam, Wooyoung története megérdemel egy külön fejezetet, így ez nem a szokásos üzenet formában lett megírva... remélem amennyire lehet, jól sikerült. teljesen elszoktam a hosszabb szövegek írásától •~•