[２０１８． １０． １２．]

Egy nap már aludni készültem, amikor felhívtál.
Azt mondtad, öt perc múlva nálunk vagy, engedjelek be.
"Wooyoung, csütörtök van. Holnap iskola."
"Tudom, de majd meglátod, miért sürgős. Kérlek." - ekkor érződött a hangodon, hogy a sírás határán vagy. Megnyugtattalak, miszerint a szüleim nincsenek otthon, és az ajtóban várlak, miközben lefutottam a földszintre.
Pár perc múlva megjelentél. A házból kiszűrődő fény pont rád vetült.
Tele voltál sebekkel.
Gyorsan leültettelek a nappaliban a kanapéra, majd rohantam jégért és az elsősegély-dobozért.

Levettem a pólód, mely alatt még több kék-zöld folt éktelenkedett. Nem kérdeztem semmit, inkább magamban emésztettem a látottakat, amennyire lehetett.
Egy számodra fontos embert fájdalomban látni feldolgozhatatlan.
Vajon neked is fájna most a látványom, ha itt lennél? Ugyanis én is tele vagyok sebekkel.
Csak az én sebeim kívülről láthatatlanok.

Már majdnem végeztem a leápolással - éppen az alkarodon lévő vágást kötöttem be -, amikor megállítottál.
Sírva a nyakamba borultál.
Egy szót hallottam ki a szipogásodból:

"Sajnálom."

Üzenet elküldve

uh, tudom, nem illik ide, de #ATEEZ1stwin uwuuu olyan büszke vagyok rájuk qwq