[２０１８． １０． ０３．]

Körülbelül két hét múlva nem tűrted tovább a szerencsétlenkedésemet, és megszólítottál.
És te jó isten, bár ne tetted volna.
Akkor most nem írogatnék neked azért esedezve, hogy szánj meg.
Mindegy.
A múltat úgy sem lehet megváltoztatni, nem igaz?

Emlékszem, úgy kezdődött az egész, hogy megkérdezted, mióta élek itt, mivel régebben még nem láttál. Azt is felajánlottad, hogy körbevezetsz a környéken. Ki az, aki erre nemet mondana?
Az alatt a pár óra alatt még jobban beleszerettem a hangodba, ezért főleg te beszéltél, mivel eszem ágában sem volt téged félbeszakítani. Meg is jegyezted, hogy félénk vagyok.
Hazakísértél, este nyolc körül értünk a házunk elé. Elköszöntünk, de amikor nyomtam volna le a bejárati kilincset, megszólaltál.
Azt kérted, hadd aludj nálunk. Teljesen kétségbe voltál esve. Elviekben csak féltél a közeledő vihartól.
Természetesen beleegyeztem.
Akkor még sejtelmem sem volt, igazából miért kérted ezt.

Üzenet elküldve