Sybill otthonától távol, Párizs másik felében Poire, az ideggyenge impresszárió viszonylag nyugodt, békés életet élt feleségével Charlotteal valamint kisfiúkkal Mirkóval. Bár Poire ígérgette össze-vissza asszonykájának, hogy bizony már elengedte Sybillt, mégis időről-időre eszebé jutott a nő. Az utóbbi időben pedig egyre inkább ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy valami rossz történhetett, hisz már évek óta semmi hír nem jött Sybillről. Se egy újságcikk, sem egy kósza pletyka. Mintha egykori pártfogoltját a föld nyelte volna el.
Poire szokás szerint Sybillen gondolkodott, amit felesége Charlotte már nem bírt tovább tolerálni.

- Poire, már megint Sybillen jár az eszed, ugye? Pedig megígérted hogy kivered a fejedből, erre valahányszor magad maradsz folyton rajta elmélkedsz!

- Normális esetben nem gondolnék rá, de mintha a föld nyelte volna el! Lehet hogy már nem is él! - ahogy Poire agyáig eljutott mit is mondott, megborzongott. A gondolat hogy Sybill talán már nincs is az élők között, elborzasztotta. Bár sosem mondta ki, igenis szerette a nőt persze csak barátként.

- Ha engem kérdezel, visszatérhetnél a nyugtatóidhoz, akkor sem beszélsz badarságokat! Mégis honnan gondolod hogy meghalt? Talán csak pihenőt tart, ezért nem hallasz róla. Egyébként sem a te dolgod, hisz már nincs is közöd hozzá!  - Charlotte joggal érezte magát dühösnek. Gyakorta gondolta azt, hogy csak második Sybill mögött. Poire még akkor is rajta elmélkedett, mikor a nő az idegein táncolt. Charlotte kissé boldog volt mikor a művésznő eltűnt az életükből. Azt remélte férje végre megnyugszik és majd több figyelmet szentel neki, ám ezek szerint alaposan tévedett.

- Közölném veled, hogy teljesen józan vagyok! Ami Sybillt illeti, meg kellene őt látogatnunk. Ha a saját szememmel látom hogy semmi baja nincs, akkor esküszöm megnyugszom! - Charlotte nagyot sóhajtott. Férjét úgysem tudta meggyőzni, így végül rábólintott a dologra. A gond csak az volt, hogy egyikőjük sem tudta pontosan Sybill jelenlegi tartózkodási helyét. Charlotte szerint a nő talán nem is tartózkodott már Párizsban, Poire azonban meg volt győződve arról hogy egykori pártfogoltja azóta is itt él. Hisz itt ismerte meg Petrovot, a jóképű gárdistát, aki még a halált is képes lett volna vállalni érte. Charlotte és a férje egyetlen megoldásként azt látta, ha körbekérdeznek a környéken, hátha valaki látta vagy hallott valamit Sybillről. Egyre csak járták az utcákat, ám az emberek vagy nem hallottak a nőről, vagy pedig rossz tippet adtak. Addig-addig bolyongtak, míg a nap a horizont fölé nem bukott. A kis Mirkó anyja karjaiban szundikált, Charlotte pedig igyekezett fiát melegen tartani, ami a téli hidegben igen nehéz feladatnak tűnt. Végül legnagyobb szerencséjükre, az egyik járókelő elvezette őket egy utcához, egészen pontosan ahhoz az utcához, ahol Sybill jelenleg lakott. Poire látta, hogy a portás már ébren van, ezért tőle akartak információt kicsikarni.

- Szép napot! - köszönt Poire kedélyesen, ám a portás láthatóan nem volt beszélgetős kedvében.

- Maguk meg kicsodák? - mordult rájuk, mire Poire elővette zsebéből Sybill egyik fotóját és felmutatta. 

- Nem ismeri véletlenül ezt a nőt? A neve Sybill és úgy hallottuk errefelé lakik. - A portás hegyes végű orrát szinte neki nyomta a képnek, úgy bámulta a nő arcát.

- Ott fent lakik a második emeleten, de egészen biztosan nem Sybillnek hívják? Nem is lenne érdemes összehasonlítani a művésznővel! - Poire értetlenül meredt a portásra. De hát ha felismerte Sybillt a képről, akkor mégis hogy állíthatná azt, hogy nem is ez a neve?

- Akkor mégis, hogy hívják?

- Azt én nem tudhatom, de higgyenek csak nekem, ez a nő nem egyenlő a drága művésznővel! - Poire és Charlotte nem állt l veszekedni a férfival, inkább útba igazítást kértek tőle. Mirkó időközben felébredt, Charlotte viszont igyekezett csitítani fiát, hogy ne verjék fel az egész házat. Mikor eljutottak a bizonyos lakásig, Poire bekopogott az ajtón.

- Ki az? - mindketten azonnal felismerték a hang tulajdonosát. Úgy tűnik a portás mégiscsak tévedett. 

- Sybill, Poire vagyok engedj be minket!

- Itt nem lakik semmiféle Sybill, menjetek el! 

- Jaj, ne bolondozz már, hisz bárhol felismerném a hangodat! - az ajtó túloldaláról halk sóhaj szállt fel, majd nyílt is az ajtó. Poire megilletődve nézett végig a nőn. Valóban nem hasonlított már arra a hideg és elegáns nőre, aki annak idején volt. Szeméből kiveszett a régi csillogás, egyszerű ruhában volt, festetlen arca pedig engedni láttatta a valódi korát. Nem ő volt az egyetlen aki döbbent pillantásokat vetett Sybillre. Charlotte legalább annyira nem értette mi történhetett, mint férje. Titokban mindig is irigy volt kicsit a nő szépségére és bár most volt benne valamiféle báj, mégsem mondta volna egy igazi szépségnek. 

- Mi a csudát akartok itt? - Sybill dühödt pillantásokat vetett néhai impresszáriója és annak felesége felé, ám amint észrevette a kis Mirkó ártatlan arcát, a tekintete mintha kissé ellágyult volna.

- Csak tudni akartuk mi történt veled és addig innen el nem megyünk, amíg el nem árulod, hogyan süllyedtél odáig, hogy egy egérlyukban kelljen élned!

- Jaj, Poire hagyd már békén, nem látod, hogy mennyire megbántottad! - szólt rá Charlotte férjére, miután észrevett Sybill szemében egy kósza könnycseppet. Tudta, hogy bár a nő nem mondja ki, de igenis bántotta Poire megjegyzése.

- Csak gyertek be és maradjatok csendben végre! - Sybill bezárta maguk mögött az ajtót és leültette nem kívánatos vendégeit a konyha asztal köré. Eztán egy pohárba tejet töltött, majd azt Charlotte felé nyújtotta, aki megitatta vele a fiát. - Szóval, mit szeretnétek tudni? Hogy miután te is bedobtad a törölközőt, nekem már nem maradt senkim aki támogasson? Vagy, hogy mióta Petrov távol van, már kedvem sem maradt az énekléshez?

- Tudtam, hát persze, hogy már megint Petrov! Mond csak te nem tanultál semmiből? - csattant fel Poire dühösen. Persze sejtette ő már az elején, hogy Sybill egyedül miatta mondana le arról a fényes karrierről, amit neki köszönhet. De mégis mit várt azután a cirkusz után, amit néhány éve leművelt és amihez Charlotte és ő is asszisztáltak?

- Szerinted nekem jó így? Tudod te, hogy mennyire haragszom magamra? Nem szabadott volna a karrieremet Petrov elé helyeznem, elvégre mire mentem vele? Ő elment én pedig teljesen elvesztettem azt a kis boldogságot is az életemben, ami még megmaradt. - Charlotte szeme felcsillant. Ő már sejtette hogy mégis mi folyik itt valójában.

- Ezzel bünteted magad, igazam van? - Sybill nem felelt, de Charlotte tudta, hogy igaza van. Hisz elég volt csak a nő meggyötört arcára nézni ahhoz, hogy tudja a szíve még mindig Petrov miatt szenved, ezért nem képes énekelni sem.

- Az esetleg még nem jutott eszedbe, hogy megkeresed? - tette fel az egyébként logikus kérdést Poire, ám Sybill csak hangosan felsóhajtott.

- Mégis minek? Ennyi idő elteltével már biztosan talált egy másik nőt és éli boldogan az életét. Ugyan mi értelme lenne megkeresnem? - Poirenak ekkor támadt egy ötlete. A mondás úgy tartja"Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez" tehát, ha Sybill nem megy Petrov után, akkor Petrovot kell valahogyan idecsábítania Párizsba. Karon fogta a feleségét és bármilyen magyarázat nélkül berántotta őt, az egyik nyitott ajtón, mely Sybill igen egyszerű szobájába nyílt.

- Már megint mi van Poire? Csak azt ne mond, hogy már megint eszedbe jutott valami ostobaság? - Poire szemében ijesztő fény csillant, ami joggal aggasztotta Charlotteot. 

- Kitaláltam egy megoldást erre a problémára. Ha már Sybill nem hajéandó megkeresni azt a balga Petrovot, akkor majd én szépen idehozom és akkor minden gond megoldódik! - Poire láthatóan büszke volt magára, amiért ilyen zseniális ötlete támadt, ám Charlotte nem igazán díjazta.

- Neked elment az eszed? Először is, Pétervár nem a szoszédban van, jobb esetben is 2-3 nap mire valahogy odakeveredsz. És Sybill megmondta, hogy nem akarja látni Petrovot, vagy te nem hallottad?

- Én csak azt tudom, hogy Sybill szenved és ha azt akarjuk, hogy újra az legyen aki régen volt, akkor ahhoz mindenképp szükségünk van Petrovra! Már pedig én eldöntöttem: Kerül amibe kerül,  de elhozom Petrovot Sybillnek!