A hét további részében nagy ívben elkerültem Márkot, és ő se tett másként. Talán feltűnt neki, hogy megijesztett, és most nem akar még jobban rám ijeszteni. Vagy nem tudom. Az is lehet, hogy egyszerűen csak nem érdeklem őt. Hannát használtam kettőnk közt futárnak, rajta keresztül beszéltünk csak Márkkal, akkor is hol én küldtem neki egy duettet, hol pedig ő nekem, de eddig nem jutottunk közös nevezőre. Mikor Hanna megunta a futár szerepét, Csabi váltotta fel őt, de ahelyett, hogy papírfecniket osztogatott volna, megadta egymásnak a számunkat és nem volt hajlandó postagalambot játszani. Márk volt az első, aki elküldött nekem egy linket. Megnéztem, de semmit se reagáltam, ő pedig nem erőlködött tovább. De a dalt, amit küldött azért meghallgattam, de nem igazán nyerte el a tetszésem. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem fogunk közös nevezőre jutni Márkkal, pedig nekem nagyon kellett az a főnyeremény. Olyan nagyon kellett.

- Indulhatunk? – kérdezte Berci, mire ránéztem és a magasba szaladt a szemöldököm.

- Én megyek igen, te nem tudom hova mész.

- Azt hittem már túltetted magad a múlt hét vasárnapon – sóhajtott fel. – Basszus Bells még ki is öltöztem – mutatott az öltönyére.

- Nem vihetek vendégeket. Ez egy esküvő!

- Mióta nem vihetsz? Beszéltem Atival, ő mondta, hogy mehetek.

- Rohadjatok meg mindketten – morogtam a fülembe téve a fülbevalóm majd felkaptam a kis táskámat, amiben benne volt már a mobilom és az irataim, majd még egyszer végignéztem a tükörképemen.

Alma zöld ruha, rakott szoknyarésszel és szolid dekoltázsvillantóval. Nyakamba egy ugyanolyan zöld szalagot kötöttem, mint a ruha, és a hajamat is egy olyan szalaggal fogtam össze. A kistáskám szintén passzolt a ruhám színéhez, ahogy a magas sarkúm is.

- Csodaszép vagy Bells – mondta csendesen Berci.

- Vigyázz a végén Laura féltékeny lesz – gúnyolódtam.

- Lenne is rá oka – vágta rá, ami teljesen kizökkentett engem és csak néztem rá döbbenten. – Mármint úgy értem, hogy ő... soha sem mer ilyen ruhákat magabiztosan viselni, te viszont szinte sugárzol és látszik rajtad, hogy jól érzed magad a bőrödben – magyarázta.

Az ajkamba kellett harapnom nehogy elmosolyodjak és csipkelődve megjegyeztem.

- Hosszú idő óta most először kaptam tőled bókot. Csak nem beteg vagy? – léptem felé és a homlokára tettem a kezem, hogy megnézzem van-e láza.

- Jaj, ne csináld már ezt – kapta el a kezem és lenézett rám. – Talán nem bókolhatok neked?

- Csak Laura meg ne tudja – hajoltam a füléhez. – Akkor elszabadulna a pokol, nekem pedig nem kell a botrány.

- Elhiheted, hogy én sem akarok botrányt – válaszolta csendesen és megsimogatta az arcom.

Belesimultam az érintésébe, ajkam elnyílt, ahogy behunytam a szemem. Pár pillanattal később puha érintést éreztem az ajkamon, ami felerősödött, amikor látta, hogy nem állok ellen. Belesimultam a karjaiba, nyelvem hegyét kidugtam és játékos táncba kezdtem Berci nyelvével. Aztán csöngettek, én, pedig mint akit pofon vágtak húzódtam hátra.

- Bassza meg – sziszegtem magam elé és Bercit kikerülve a bejárati ajtóhoz siettem. – Szia – köszöntem Atinak.

- Helló – válaszolta az arcomat vizslatva. – Egyedül vagy?

- Nem. Berci itthon van, de elrontotta a gyomrát ezért inkább itthon marad – hadartam kilépve a lakásról és sietősen indultam meg a lift felé.

Mekkora hülye vagyok! Hogy tehettem ezt? Hogy hagyhattam, hogy Berci megcsókoljon? Ő... ő Laura pasija, a nővérem barátja! A szégyen pírja öntötte el az arcom és szorosan behunyt szemmel dőltem a lift falának.

- Nem kérdezek semmit, de légy óvatos Bella! Nem hiányzik neked a botrány – figyelmeztetett.

- Tudom – motyogtam megdörzsölve az arcom. – Nem tudom mi történt.

- Én pedig nem is akarom tudni – jelentette ki. – Ne csináld, a balhét csak arra kérlek. Neked most az éneklésre és az egyetemre kell koncentrálnod. A pasizás megvár, de könyörgöm, ne a nővéred barátja kelljen.

- Én láttam meg előbb – húztam ki magam.

- Légy szíves, nem az óvódában vagyunk Bella! Itt nincs az, hogy én láttam meg előbb. Annyi kanos gyerek van, aki azonnal benne lenne egy egyéjszakás kalandban, de nem neked a tiltott kell – szidott le.

- Azt mondtad, nem akarod tudni, de elmondom, hogy nem én kezdtem. Berci kezdett el bókolni nekem, aztán simogatta meg az arcom, majd csókolt meg. Én csak annyit tettem, hogy engedtem neki – mondtam sértetten.

- Pár pillanattal ezelőtt még szégyenkeztél.

- Most is... csak. A fenébe Laurával nem túl jó a viszonyom, jól esett egy kicsit...

- Bosszút állni? – segített ki megrovó pillantás kíséretében.

- Te vajon mit tettél volna? Ha a csaj, akibe évek óta szerelmes vagy megcsókol?

- Nem hagyom neki, mert tudom, hogy ő a testvérem barátnője, függetlenül attól, hogy nem vérszerinti testvérem.

Na, igen. Ezt elfelejtettem megemlíteni nektek. Laura nem az édestestvérem ugyanis engem örökbe fogadtak. Anyám vagy apám, nem tudom melyik, egyszerűen csak ott hagyott engem egy árvaház küszöbén. Viszont csak pár napig voltam az árvaház lakója, ugyanis megjelentek a szüleim, akiknek nagyon nem akart összejönni a második baba, de ők szerettek volna még egyet, így kerültem én hozzájuk. Anya szerint azonnal tudta, hogy én, kellek neki, ahogy észrevett. Mondjuk nem volt nehéz dolga, minden baba aludt csak én bömböltem, mint egy kis sakál, de amint anyu a karjába vett, azon nyomban elhallgattam és bealudtam. Szóval én tudom, hogy nem ők választottak engem, én választottam ki őket. A sírásommal felhívtam magukra a figyelmem, majd, mint aki jól végezte dolgát elaludtam. Szerettem őket tényleg, és örökké hálás leszek nekik, azért mert befogadtak, de nagyon nem tetszett nekem az, hogy meg akarták mondani minek tanuljak tovább.

- Gondolj bele Bella! Ki volt az, aki melletted állt a szüleiddel szemben? Ki volt az, aki tudotton kívül beküldte a kiadóhoz az egyik demódat? Ki volt az, aki személyesen eljött veled hozzánk és végig fogta a kezed?

- Laura – motyogtam magam elé. – Bassza meg, igazad van! – nyögtem fel. – Egy átkozott ribanc vagyok.

- Ne ezt azért ne mond – jelentette ki és a várakozó autó felé sétált, amire kitette a vészvillogót, hogy ne büntesse meg egy arra kószáló rendőr.

Szótlanul szálltam be az anyósülésre és a tükörbe pillantva megigazítottam a sminkemet. Aztán következett a szokásos rituálém. Fülhallgatót dugtam a fülembe és relaxáltam. Mivel ma esküvőre vagyok, hivatalos csakis szerelmes dalokat fogok énekelni. Angolt, magyart vegyesen, de egy dalt franciául fogok. A házibuli című francia filmből a Richard Sandersontól a Realityt. Sok minden köt engem ehhez a dalhoz, azon kívül persze, hogy elolvadok a főszereplő pasitól. Még középiskolában, amikor nem éreztem még szerelmet Berci iránt, az iskola legnépszerűbb pasija meghívott engem a végzős buliba, és erre a dalra is táncoltunk, aztán csókolóztunk, és tovább csókolóztunk. Ő volt az első fiú az életemben, és azt hiszem nem bántam meg. Együtt jártunk egy ideig, de aztán ő ugye elballagott, és ott volt a korkülönbség is szóval az útjaink elváltak, de szerencsére békében. Azóta is szoktunk néha beszélni, kellemes ünnepeket kívánunk, egymásnak stb. De most hagyjatok! Koncentrálnom kell!

Azt hittem nem érhet ekkora meglepetés, de tévedtem. Mikrofonnal a kezemben úgy bámultam a vendégek közt elvegyülő Márkra, mint aki szellemet lát. Mikor észrevette, hogy figyelem megemelte felém a poharát aztán folytatta a vőlegénnyel mostanra már férjjel folytatott beszélgetést. Megcsóváltam a fejem, majd a figyelmemet az előttem megálló kislánynak szenteltem és rámosolyogtam.

- Szia – köszöntem kedvesen.

- Szia – köszönt vissza széles foghíjas mosollyal.

- Nagyon csinos vagy – dicsértem meg az öltözékét.

- Köszi. Kérhetek dalt? – kérdezte izgatottan csillogó szemekkel.

- Hát nem is tudom – pillantottam körbe majd a tekintetem megállapodott a vőfélyen. – Gyere, megkérdezzük, hogy énekelhetek-e valamit neked rendben?

- Rendben. Lehet Barbie? Vagy Violetta?

- A Violettát én is nagyon szerettem, sőt megsúgom, még most is szeretem – kacsintottam rá. – Elnézést lehetséges lenne, ha énekelnék párat, mielőtt elkezdődne a vacsora? – kérdeztem udvariasan.

- Nem tudom... csak egy óra lett...

- Teljesen ingyen – jelentettem ki azonnal.

- Ebben az esteben nyugodtan. Felkonferálom – mosolygott rám, majd a kislányra aztán kért egy kis figyelmet.

Pár pillanattal később már a színpadon álltam és a telefonomat hozzá csatlakoztattam az erősítőhöz.

- Az elkövetkező dalok azoknak szólnak, akik szeretik vagy egykor szerették a Violettát, de első sorban neked szól Bius – mosolyogtam a kislányra, akinek idő közben megtudtam a nevét. – Táncolni és énekelni persze ér. Bátran emberek – kacsintottam a vendégekre és Atira pillantottam, aki nem teljesen volt elragadtatva a magánakciómtól, de készségesen elindította az alapot.

Elkezdtem énekelni a Violetta főcímdalát, miközben Bius körülöttem táncolt és teljes átéléssel énekelt. A vendégek körém sereglettek, és mosolyogtak. Voltak, akik a párjukhoz simulva visszafogottan ringatóztak, de voltak, akik táncolásba kezdtek. Megpillantottam Márkot is, aki egy kislányt pörgetett éppen meg, nekem pedig megdobbant a szívem a látványtól. Aki a gyerekeket szereti, rossz ember nem lehet. Elhatározás született meg bennem. Készülj Kovács Márk, ma bemutatkozol az oldalamon. Márk tekintete ekkor rám villant, mintha hallotta volna, hogy mit gondolok, ami persze lehetetlen, de a mosoly, amit rám villantott, túltett minden ragyogó csillagon.

- A most következő dal egy duett lesz, amit egy ismerősömmel szeretnék nektek elénekelni, aki meglepő módon a vendégek közt vannak. Még számolunk, amiért nem szóltál!

- Pszt. Mégis kiről beszélsz? – sziszegte felém Ati és sorra végignézett a vendégek arcán.

- Te ott talpig feketében. Vár a színpad – mosolyogtam Márkra, aki a fejét rázva röhögött, de elindult felém.

- Jó estét mindenkinek – intett körbe lazán.

- Ki ez? – tárta szét a kezét Ati és bosszúsan meresztette rám a szemét.

Lehajoltam hozzá.

- Új osztálytársam, vele együtt indulok a főnyereményért.

- Jól énekel? Nem éghetsz be!

- Nézz már rá! Ilyen külsővel szerinted szarul énekel? – forgattam meg a szemem.

- Az alma is lehet kívülről szép, de belülről rohadt – vágta rá.

- Ne aggódj. Talán szerzek most neked egy új csillagot – veregettem meg a karját és felegyenesedtem. – Ki lesz az a bátor úriember, aki megtáncoltatja a mi kis Biusunkat? – szóltam a mikrofonba.

- Apa. Apával akarok táncolni – kiabálta Bius, mire egy jóképű férfi mosolyogva megindult felénk, és a karjába kapta Biust.

- A most következő dal nem más, mint a Nuestro Camino. Fogadják sok szeretettel!

Bevallom voltak kétségeim. Vajon Márk tényleg tud énekelni? Ugye nem fog szégyent hozni a fejemre? De feleslegesen aggódtam, ugyanis Márk valami elképesztően énekelt. Soha nem hallottam hozzá fogható hangot. Karomon felállt a szőr, a szívem hevesebben kezdett el dörömbölni, a térdem elgyengült, gondolataim összekuszálódtak, de szerencsére nem tévesztettem. Nem tudtam. Márk hangja erőteljes volt, mégis lágyan simogató és a pillantás, ahogy rám nézett, olyan ismerős volt, megnyugtató, de egyben vágyfokozó. Későn jöttem rá, hogy a saját csapdába estem, már ha volt valamikor is csapda. Olyan dalt választottam, pont egy olyat sikerült választani, ami nagyon bensőséges volt és olyan igaz. Mintha az, amit énekeltem, teljesen igaz lett volna, mintha a dal rólunk szólt volna, kettőnkről. Fürödtem a pillanatban, a külvilág megszűnt körülöttem, ahogy Márkra néztem. Neki énekeltem, ő pedig nekem énekelt. Az ujjaink, a tekintetünk, és a lelkünk egymásba fonódott és egyé olvadt. Abban a pillanatban úgy éreztem Márk az, akire szükségem van. Ő az, akinek a jelenléte, betölti a bennem tomboló űrt. Ő az, aki hozzám tartozik. Aztán a dal véget ért, és Bius megrángatta a karom.

Órákkal később Atival elvegyültünk a tömegben. Általában nem szoktunk maradni, rögtön fellépés után le is lépünk, de most az újdonsült férj és feleség maradásra késztetett minket, Ati pedig vonakodva beleegyezett, aztán egyre jobban feloldódott a szingli nők gyűrűjében.

- Szia – állt meg mellettem Márk.

- Szia – válaszoltam a koktélomat szürcsölgetve miközben a szemem sarkából őt fürkésztem.

- Jó kis nap volt. Értem már miért szeretsz esküvőkön fellépni.

- A mai nap valóban különleges volt.

- Általában nem ilyen?

- Még soha nem volt olyan, mint ma. Mindig egyedül léptem fel.

- Oh... akkor nekem köszönhető a változatosság?

- Eltaláltad. Nem ülünk le? – biccentettem két szabad szék felé.

Szótlanul megindult és kihúzta nekem az egyik széket, ő pedig csak akkor ült le, amikor én már ültem.

- Ne haragudj a múltkori miatt.

- Nem akarok arról beszélni – csóváltam meg a fejem és nem néztem rá közben.

- Rendben. Tiszteletben tartom a döntésed – tette a kezét a karomra én pedig megborzongtam a hűvös érintésétől. – Ne haragudj – suttogta elhúzva a kezét.

- Nem gond. Az enyém is ilyen hideg, csak mindig meglep, ha valakinek olyan hideg, mint nekem. Általában csak akkor hideg másoknak, ha tél van, de nekem szinte mindig.

Márk elgondolkodva bólogatott, majd az asztalon lévő rózsacsokor felé pillantott és gyorsan kihúzott belőle egy szálat, majd felém nyújtotta.

- Az a menyasszony csokra volt – csóváltam meg a fejem halvány mosollyal.

- Senkinek sem fog hiányozni. Nem mellesleg. Jó helyre került – mosolygott rám.

Elvettem tőle és az orromhoz emelve megszagoltam. Meglepve állapítottam meg, hogy van illata. Általában már nem nagyon van illatuk a rózsáknak, de akkor ez biztos különleges.

- Köszönöm – mosolygotam rá.

- Mesélj valamit – kérte.

- Mire vagy kíváncsi?

- Bármire, csak mesélj. Szeretem hallgatni a hangod – mondta csendesen az arcomat figyelve.

- Hülyeséget műveltem – kezdtem bele és magam se tudom, miért akartam ezt Márkkal megosztani.

- Mit értesz hülyeség alatt? – kérdezte a homlokát ráncolva.

- Nem mennénk ki a levegőre? Meleg van idebent – motyogtam és a válaszát meg se várva kifelé indultam.

Odakint a friss levegőn mélyeket lélegeztem, majd elindultam a macskakövön, ami végigkanyargott a hotel körül, számtalan növény között. Ijedten sikkantottam, amikor Márk egyik pillanatról a másikra mellettem termett.

- Hogy tudsz ilyen halk lenni? – kérdeztem vádló éllel a hangomban.

- Édesem, te is olyan hangtalan, vagy mint én. Maximum nem tűnik fel – vágta rá, mire felsóhajtottam.

- Csókolóztam a nővérem barátjával, aki az én legjobb fiú barátom is egyben, de már a gimi óta szerelmes vagyok belé.

Olyan hallkan mondtam el mindezt, hogy nagyon kellett fülelnie, ha érteni akarta azt, amit mondok.

- Szerelmes vagy? – kérdezte furcsa hangon mire rápillantottam.

Még idejében láttam a tekintetében ülő fájdalmat, mielőtt elfordult volna tőlem. Felkavart. Oda akartam lépni hozzá, átölelni és a fülébe súgni, hogy rajta kívül soha senkit nem fogok szeretni. Megijedtem a saját érzelmeimtől és gondolataimtól.

- Tudom hülyeséget cselekedtem. Laura a testvérem és ő örökké megmarad nekem. De a szerelem, az olyan illékony dolog. Nem akarom elveszíteni a nővérem a szerelem miatt.

- Az lenne a helyes, ha nem bonyolódnál bele egy tiltott kapcsolatba. A vér az örök és talán... úgy gondolod valóban szerelmes vagy abba a fiúba, de mi van, ha elmúlna, amint megkapod a srácot? Akkor mit teszel? A testvéred nem akar majd veled beszélni, a srácot pedig nem szereted, aki miatt összevesztetek.

- Tudom! Már Ati megmosta a fejem. De mi van akkor, ha túl nagy a kísértés? Ha lehetetlenség ellenállni? Eddig sikerült, mert Berci nem adott jeleket, de most. Ő volt, aki a csókot kezdeményezte.

- Keresned kéne valakit, akinél megvan a kémia. Ha megismered az illetőt, talán ő képes lesz veled elfeledtetni Bel... akarom mondani Bercit.

- Látom gondba vagy a nevekkel – löktem meg a karját kuncogva.

- Lebuktam – vigyorodott el és megsimította a karom az ujja hegyével. – Mondtam már neked, hogy csodásan festesz? – kérdezte csendesen.

- Nem. Köszönöm – válaszoltam vissza fojtott lélegzettel és lepillantottam a rózsára, amit még mindig a kezemben szorongattam. – Laura pár napos konferencián van, ha hazamegyek, hétfőig kettesben leszek Bercivel.

- Egyáltalán miért lakik nálatok?

- Mert Laura és én együtt lakunk és Berci pedig oda cuccolt – magyaráztam.

- Miért nem Laura ment a sráchoz?

- Nem akart egyedül hagyni, de azt hiszem talán mégis jobb lett volna, ha megteszi.

- Az ágyához bilincseljem, hogy ne tudjon szabadulni? Vagy várj, tudok jobbat – agyalt lelkesen, de leállítottam.

- Nem. Én... szóval én másra gondoltam.

- Mire? – kérdezte kíváncsian, de kissé csalódottan, amiért megvétóztam az ötleteit.

- Lehetne, hogy te nálam töltöd a hétvégét és eljátszod, hogy a barátom vagy? A szobámban van, kanapé allhatsz azon, csak hitessük el Bercivel, hogy kapcsolatban vagyunk.

- Pár órája még vele csókolództál. Szerinted elhinné, hogy bepasiztál?

- Egy próbát megér. De ha már ott vagy, akkor nem csinál semmit. Kérlek Márk! Én nem akarom ezt, nem akarok a ribanc lenni, aki tönkre tesz egy kapcsolatot. A saját testvére kapcsolatát.

- Szerintem már tönkretetted – húzta el a száját.

- Rendben, akkor ne segíts. Majd felszedek egy szingli pasit az esküvőn – csörtettem el mellette, de visszarántott és azzal a lendülettel tapasztotta az ajkát az enyémre.

Csókja mohó volt és követelődző, mint aki régóta várt erre a pillanatra. Talán így is van. Átadom magam a csókjának, ujjaim a hajába szántanak, testem Márk testéhez simul. Magamba szívom az illatát, és megborzongok. Ekkor képek öntik el az elmém, és egy név lüktet folyamatosan a szemeim előtt. Michael. Michael. Michael. Ám ahogy a képek jöttek, olyan gyorsan távoztak is, de én tudom, hogy ott vannak. Levegő után kapva, húzódom el Márktól, kezemmel a vállába kapaszkodom, hogy ne essek el.

- Hazaviszlek, de nem maradok ott – suttogta a homlokomnak döntve a homlokát.

Válasz nélkül hagytam őt, ajkam újra az övére tapadt. Ha már egyszer megízleltem, többet akarok kapni belőle. Hátam a hotel falának feszül, Márk a karjába kap, kőkemény teste nekem feszül, keze a combomat és a fenekemet markolja. Hangosan zihálok, ahogy az ajka a nyakamra siklik, forróságot hagyva maga után. Az ingébe markolok és a következő pillanatban reccsenő hangot hallok. Kinyitom a szemem és szemügyre veszem a művem. Márk ingje középen szétnyílt, gombjai leszakadtak és most itt áll előttem, tökéletes Adonisz testel. Ujjaim végig siklanak a kockáin és a mellkasán, majd gyengéd köröket rajzolok a mellbimbói köré, majd előre hajolok és megszívom. Felszisszen és a hajamba markolva elhúzza a fejem, hogy megcsókoljon.

- Hazaviszlek – súgja a számba.

- Még ne. Maradjunk és... rosszalkodjunk egy keveset – kuncogom megharapva a fülcimpáját.

- A menedzsered téged keres. Attól tart valami bajba keveredtél – húzódott el tőlem és megigazgatta a szoknyámat.

- Ezt meg miből gondolod? – húztam össze a szemem.

- Ne ráncold ennyit a homlokod – érintette meg a homlokom lágyan. – Még a végén úgy maradsz.

- Márk! A kérdésemre válaszolj!

- Talán van pár képességem – suttogta titokzatosan.

- Bella! A kertben vagy? – kiáltotta Ati ekkor.

- Igen – ordítottam vissza és le nem vettem a szemem Márkról. – Ki vagy te igazából? – szegeztem neki a kérdést.

- Igazából vámpír vagyok és te vagy a vacsorám – suttogta lágy csókot lehelve a nyakamra.

- Kac... kac. Ha vámpír vagy, akkor gyere – ragadtam meg és közelebb rántottam magamhoz.

- Meglepődnél, ha tényleg megtenném – kuncogott fel.

- Ti meg mit csináltok itt?

- Gondoskodtam a jó híremről. Úgyis felkerül, hogy egy titokzatos idegennel énekeltem egy esküvőn. Ati bemutatom a pasimat, Kovács Márkot – mosolyogtam szélesen.