Nem könnyítettem meg apa dolgát, de nem nagyon tudott érdekelni. Szándékosan kerültem az olyan helyzeteket, hogy kettesben kell, maradjunk, egyszerűen csak nem akartam szembe nézni azzal, hogy van valaki apa életében. Egy nő, aki nem Krisztina. Egy héten keresztül kerültem apát, tegnap este pedig rávettem magam és elolvastam anya naplóját. Szerelmesek voltak egymásba, bolondulásig szerették egymást, és képtelen voltam felfogni, hogy apa képes volt beleszeretni valaki másba. Azok után, amit anyával élt át.

- Elég volt Mirabella! Eleget duzzogtál, most már hagyd abba! – kelt ki magából ebédidő alatt apa, hangjába beleremegtek az ablakok is.

Még csak fel se pillantottam, tovább rágcsáltam a rántott csirkeszárnyam.

- Mira... - kezdte Michael és a térdemre tette a kezét.

- Hm?

- Most már tényleg beszélnetek kéne – jegyezte meg, mire felpillantottam rá és megdobtam az egyik csonttal. – Ez egy nagyon gyerekes húzás volt – villant meg a tekintete. – Én nem ennek a lánynak kértem meg a kezét.

- Bocs a csomaggal jár, ha nem tetszik ott az ajtó és visszakaphatod a hülye gyűrűdet is – pattantam fel meg bántottan és a kijárat felé masíroztam, de félúton eltűnt a lábam alól a talaj.

- Ne mondj olyanokat, amiket később megbánsz – morogta apa.

- Most azonnal tegyél le!

- Amint felnőtt módjára végig hallgattál! Nem lehetsz ilyen gyerekes!

- Nem gyerekes vagyok, hanem kurvára haragszom rád – ütögettem a hátát, de meg se kottyant neki, csak ment tovább előre.

- És a vőlegényedre is kurvára haragszol? – vágott vissza.

- A te pártodat fogja még szép, hogy dühös vagyok rá.

- Nincs itt semmiféle párt. Ő csak normálisan gondolkodik.

- Mert akkor én őrült vagyok? – üvöltöttem.

Felrántott egy ajtót és behajított a szobába. A matracokon értem földet, egy tompa kiáltás közepette. Azonnal felpattantam és felkaptam az első kezem ügyébe kerülő fegyvert, egy kardot, aminek markolatára egy kígyót véstek. Könnyedén bírtam forgatni a kezemben. Apa is felkapott egy kardot, ami sokkal nehezebbnek tűnt, mint az, amit én forgattam.

- Ki az a ribanc? – kérdeztem fogcsikorgatva.

- A Los Angelesi vámpírok vezetője – válaszolta és felém suhintott a kardjával. Kitáncoltam előle és ezúttal én támadtam, de apa elgáncsolt és a torkomnak nyomta a kard élét. – Egy-null ide.

- Nem tudtam, hogy versenyzünk – sziszegtem. – És kurvára nem a kérdésemre válaszoltál. Ki az a ribanc?

- Esküszöm, szappannal mosom ki a szádat, ha nem hagysz fel a csúnya beszéddel.

- Bocs akkor máshogy fogalmazok. Ki az a talpig mű cicababa?

- Mirabella! – mordult rám és a kard éle megkarcolta a karom. Felmordultam.

- Miért nem válaszolsz? Hm? Gyerünk, mondd a szemembe! Mondd a szemembe, hogy elfelejtetted anyut!

- Soha nem fogom elfelejteni az édesanyádat! Mindig is szeretni fogom őt! – jelentette ki.

- Mégis megdugtad azt a szőkét – vicsorogtam és mellkason rúgtam, ő pedig hátratántorodott.

- Talán én, kérdezlek a magánéletedről?

- Még csak most ismertem meg az anyámat hát nem érted? – ordítottam rá elhajítva a kardot és széttártam a kezem. – Kurvára nem a rohadt eljegyzési bulimban kellett volna a képembe dörgölned, hogy már semmit sem érzel az anyám iránt. Az anyám iránt, aki addig a pillanatig szeretett téged, míg meg nem halt. Aki hűségesen szeretett téged, miközben te magasról szartál a fejére, és ki tudja hányszor csaltad meg őt.

- Talán nekem nincs jogom a boldogsághoz? – ordított vissza. – Hosszú éveken keresztül csakis Krisztina volt az, aki életben tartott engem. Úgy vészeltem át azokat a borzalmas éveket, hogy arra gondoltam, nemsokára együtt leszünk. Szerinted én ezt akartam? Szerinted nekem olyan jó volt, hogy nem lehettem mellettetek? Aztán mikor visszakaptalak téged, úgy éreztem egy darabot belőle is visszakaptam. Mikor a szemedbe néztem őt láttam magam előtt. Aznap a temetőben gyenge voltam és elkezdtem reménykedni. Viszont láttam Krisztinát és a gyengeségem miatt, téged elraboltak. Elvesztettelek téged és miután vissza kaptalak, te megint elhagytál engem és nem lehettem önző. Alig bírtam tartani magam, amíg arra vártam, hogy újra találkozhassunk. Igen Maria volt az, aki segített átvészelni. Folyamatosan mellettem volt, és bíztatott, hogy ne adjam fel, mert szükséged lesz rám! És idővel rájöttem, hogy nem élhetek a múltban, hogy tovább kell lépnem és úgy éreztem Maria mellett sikerülni fog. Boldog vagyok mellette. És rettegve vártam a perceket, hogy mikor kell eléd állnom és színt vallani, mert féltem, hogy örökre megutálsz engem, amiért boldog vagyok. Szeretem Mariát, de szeretem édesanyádat is! Ő volt éltem első szerelme és egy gyönyörű lánnyal ajándékozott meg. Egy olyan dologgal ajándékozott meg, amilye az egész világon semmilyen vámpírnak sincs. Egy gyermekkel, aki az én vérem, aki a mi szerelmünk gyümölcse. Igen elcsesztem, nem most és nem így kellett volna megtudnod, de mikor láttam, hogy milyen jót beszélgettek, arra gondoltam, hogy talán nem is fogadnád olyan rosszul. Épp készültünk volna odamenni hozzád, amikor te megláttál minket. Kicsim ő soha nem lesz az édesanyád, és nem is kérem, hogy úgy tekints rá, de kérlek, próbáld meg elfogadni őt.

- Vissza hozhattam volna anyát, de le merném fogadni, hogy neked még csak eszedbe se jutott ez a lehetőség – suttogtam, majd indulatosan letöröltem a könnyeim és az ajtó felé indultam.

- Igen valóban visszahozhattad volna, de ő nem Krisztina lett volna. Hát pont neked kell ezt elmagyaráznom? Ugyanolyan lett volna, mint az a szörnyeteg, akit te magad öltél meg! – szólt utánam.

- Mind szörnyetegek vagyunk apa, az egész világ szörnyetegekből áll.

A kilincsre tettem a kezem, de az ajtó nem mozdult. Be voltunk zárva.

- Kérem a kulcsot.

- Nem foglalkoztam azzal, hogy bezárjam – válaszolta.

- Michael! Kurvára nem vicces – estem az ajtónak. – Istenre esküszöm, ha nem engedsz ki most azonnal!

- Gondolod, hogy Michael tette? Megbántottad Mirabella.

- Én nem...

- De igen. Féket kéne tenned a nyelvedre, és nem mondani inkább semmit mikor dühös vagy.

- Te csak ne próbálj meg kioktatni engem apa – mordultam rá. – Minden a te hibád – lábadt könnybe a szemem.

- Hát hogyne – nevette el magát keserűen. – Legyen minden az én hibám, te pedig legyél az áldozati bárány. Talán én vágtam Michael fejéhez, hogy vissza adom a hülye gyűrűjét?

- Hagyd abba – kiabáltam a fülemre tapasztva a kezem. – Nem bírom tovább – sírtam.

- Nem vetted még észre, hogy az utóbbi időben szinte senki sem mer hozzád szólni? Még Michael sem.

- Mert ide hoztad azt a nőszemélyt. Még csak most ismertem meg anyámat, te pedig beállítasz egy mostohával.

- Már mondtam, hogy ő sosem lesz az anyád.

- Még szerencse, előbb vágnám fel az ereimet.

- Mirabella – szisszent fel.

- Mi volt az a duma, hogy a vámpírok csak egyszer szerelmesek? Hm? Akkor egyáltalán mi az igazság? Honnan tudjam, hogy nem hazudtok nekem folyamatosan?

- Ha ez így lenne, akkor mit keres melletted Michael?

- Talán csak fél attól, hogy mit tennél, ha szakítana velem. Talán csak udvarias – csúszott ki a számon, amit azonnal meg is bántam.

- Nem ismerek rád – nézett rám csalódottan és sarkon fordulva a terem másik végébe vonult.

Az ajtónak dőlve zokogtam, fejemet a térdemre hajtottam, körmeim a fejbőrömbe vájtak. Tomboltak bennem az ellentmondásos érzelmek, levegő után kapkodtam, és émelyegtem. Úgy éreztem teljesen egyedül vagyok, hogy senki sincs, aki megért engem, hogy ez az egész csak egy álom és bármelyik percben felébredhetek belőle. Utáltam apát, amiért új szerelemre talált, utáltam magam, amiért azt akartam, hogy ez ne így legyen, utáltam, amiért azt kívántam, hogy apa örökre csak anyát szeresse. És legfőképpen utáltam magam, amiért kételkedtem Michael szerelmében. Éles lüktető fájdalom hasított a fejembe, üvöltés hagyta el a torkom, kezem lábam remegett. A fájdalom nem akart elmúlni, olyan volt mintha valami húzná a fejem. Tűz ropogása jutott el a fülemig, körbe ölelt a kellemes meleg, ám a fájdalmat nem szüntette meg. Aztán a fájdalom felerősödött, valami roppant és magával ragadott a sötétség.