A konyhából tartottam, visszafele amikor hallottam, hogy csöngetnek. A többiek odakint voltak, a zene bömbölt és épp nyársaltunk egyet. A délelőttöt és a délután nagy részét városnézéssel töltöttük, rengeteg fényképet készítettünk, vagyis csak én, mert én először járok görögben és nemrég értünk csak vissza. Az ajtóhoz lépve kinyitottam és kíváncsian néztem a küszöbön állókra. Hatan voltak összesen, öt fiú és egy lány. Mind a hatan divatosan öltözködtek és most mind a hatan engem néztek.

- Sziasztok – köszöntem homlokráncolva. – A hangos zene miatt jöttetek?

- Nem, mi hozzád jöttünk. Ha nem tévedek Mirabella Hoffman vagy – mosolygott rám az egyik srác.

- Igen, az vagyok, de ti kik vagytok?

- Thomas vagyok. Ő itt Lincoln, Annabeth, Christopher, Luke és Cemal – mutatta be a társait. – Remélem, jól érzitek itt magatokat.

- Igen – nyögtem ki nagy nehezen és félre álltam, hogy be tudjanak jönni. – Megyek, szólok apuéknak.

- Felesleges kimegyünk mi – vágta rá Thomas. – Már nagyon vártam, hogy végre személyesen is találkozzunk.

Alaposabban szemügyre vettem Thomast. Magas volt, izmos, az arca borostás és kék szemei voltak, amik most kedvesen néztek rám. Egyáltalán nem volt olyan félelmetes, mint azt gondoltam. Ráadásul ő a legidősebb. Eszembe jutott amit Connor mondott, hogy legyek óvatos, mert lehet, hogy tetszem Thomasnak. Hát reméltem, hogy ez nincs így.

- Mira – sietett mellém anyu és körém fonta a karját.

- Krisztina – biccentett felé Thomas.

- Thomas – biccentett vissza anyu.

- Miért nem szóltatok, hogy ma jöttök? – kérdezte apa miután sorra kezet rázott velük és megpuszilta Annabeth-t.

- Meglepetés – mosolygott Christopher azt hiszem.

Neki sötétbarna haja volt és ő tűnt a legfiatalabbnak a társaságban. Vajon hanyadik lehet a rangsorban? A lánynak Annabeth-nek vörös haja volt és lágy arcvonásai, Lukenak barna haja és csibészes mosolya, a tekintete folyamatosan huncutul csillogott. Lincolnak, barna szembe lógó haja volt, az állán pedig volt egy kis bemélyedés, amit mi otthon segg állnak szoktunk nevezni. Cemal volt köztük a legijesztőbb. Legalábbis szerintem. Fekete haja volt, barna szeme és fekete szakálla, bajusza. Valahonnan nagyon is ismerős volt, és amikor rájöttem nagyon megharagudtam rá. Ez a Cemal ugyanis, az a Cemal volt, aki Az én lányomban szerepelt és minden áron meg akarta keseríteni Demir és Öykü életét.

Michael mellém lépett és megfogta a kezem. Testtartása feszültségről árulkodott, úgy nézett ki, mint egy ugrásra kész oroszlán.

- Hozhatok valamit inni? – kérdezte Nina megtörve a csendet.

- Beérjük a sörrel – legyintett Luke kikapva egyet a hűtőtáskából és levágta magát a nyugágyra.

- Miért véded le az elméd? – villant rám Lincoln tekintete.

- Idegesít, ha a szavaim helyett a gondolataimra figyelnek – vágtam rá és leültem az egyik kerti székre.

Michael állva maradt, kezét a vállamon nyugtatta, egyik oldalamra letelepedett anyu, míg a másikon Connor foglalt helyet, ölében Ninával. Úgy ültek körülöttem, mintha az életem veszélyben forogna és meg kéne védeniük. Reménykedtem benne, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó. A vének nem tűntek annyira ijesztőnek, kivéve Cemalt. Cemalt nagyon nem kedveltem. Ez neki is feltűnhetett, mert rám nézett és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Te nem kedvelsz engem – jegyezte meg.

- Nem – ismertem el.

- Miért nem?

- Öykü. Te vagy a színész nem?

- De igen én vagyok – biccentett elmosolyodva.

- Nagyon sokat sírtam azon a sorozaton – húztam össze a szemem.

- Az, csak egy sorozat.

- Nekem nem. Én nagyon is bele tudom magam élni a filmekbe. De gondolom, nem azért vagytok itt, hogy a filmekről beszélgessünk.

- Végig nézted már?

- Nem.

- Akkor amint megtetted, visszatérünk erre a beszélgetésre – kacsintott rám.

- Azért vagyunk itt, hogy megismerjünk Mirabella – nézett rám Thomas.

- Hát mire vagytok kíváncsiak? Nekem is ki kell állnom valamilyen próbát?

- Láttunk téged harcolni és tudjuk, hogy képes vagy uralkodni magadon.

- Oh... értem. Akkor nem kell semmilyen alkalmassági vizsga?

- Nem, nem kell – rázta meg a fejét Thomas mosolyogva.

- Thomas mi ezzel a szándékod? – kérdezte apa komoran.

- Ezt meg, hogy érted?

- Ninának próbát kellett kiállnia, és Krisztinára is ez várt volna ha... - kezdte, de elharapta a mondat végét.

- Ha nem ejted teherbe – fejezte be helyette Thomas. – Kíváncsi lettem a lányodra Marcus, évek óta figyeltem őt a távolból. Tudtam, hogy te különleges vagy a tüzeddel, ahogy Krisztina is különleges volt. Felmerült bennem, hogy vajon mikre lehet képes majd Mirabella, ha mindkét szülője különleges.

- Tudtál róla?

- Persze, hogy tudtam. Miért mit hittél, hogy el tudod előlem titkolni, hogy Krisztina teherbe esett? – nevette el magát Thomas.

- Bíztam benne. Nem akartam, hogy bajba kerüljenek. Már így is túl sokat kértem azzal, hogy had maradjon mellettem Krisztina.

- Elmondhattad volna Marcus.

- Most már nem számít nem igaz? – nézett rá apu.

- Nem foglak elítélni, azért mert menteni akartad a családod. Régen valóban veszélyes pusztítógépek voltunk, akik nem ismertek kegyelmet, de azok az idők elmúltak – nézett rám Thomas.

Zavartan néztem vissza rá és a tekintete súlyától fészkelődni kezdtem a helyemen. Úgy éreztem mintha lenne közös múltam Thomassal, csak nem emlékszem rá. Ám bármennyire is agyaltam, nem jutott eszembe semmi vele kapcsolatos. Felnéztem Michaelre, ő pedig pont akkor nézett le rám.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem.

- Persze, gyere – fogta meg a kezem.

Lementünk a partra és én azonnal fellélegeztem, ahogy kikerültünk Thomas látóköréből.

- Minden rendben? – kérdezte csendesen.

- Nem tudom. Valami furcsát érzek Thomassal kapcsolatban – motyogtam.

- Hogy érted azt, hogy furcsát?

- Hát, olyan mintha ismerném őt, de nem tudom honnan – néztem rá. – Lehetséges lenne, hogy kitörölte az emlékeimet, amikor találkoztunk?

- Tudnék róla, ha a közeledbe került volna – jelentette ki.

- És régen? Akkor nem figyeltél meg engem. Mi van, ha régen találkoztam vele? Amikor még anyuval éltem?

- Mit érzel pontosan vele kapcsolatban? – kérdezte feszülten.

- Semmi olyat, ami miatt féltékenynek kéne lenned – karoltam át a nyakát és megcsókoltam. – Nekem te vagy az egyetlen ne feledd.

- Merem remélni – suttogta a számba és megsimogatta a karom. – Örülök, hogy Bellamy már nincs a képben, nem hiányzik, hogy az egyik vén is szemet vessen rád.

- Ha meg is tenné, kikosaraznám, de akkor sem hagy nyugodni a tény, hogy ismerem őt valahonnan.

- Szerintem felesleges ezen agyalnod, addig úgysem jössz rá, míg ő úgy nem akarja. Csak felejtsük, el kérlek – nézett a szemembe.

- Rendben. De ha bármi is kiderül, az nem változtat kettőnk közt semmit ugye?

- Miért úgy érzed, hogy valami olyan történt köztetek, ami megváltoztatná a dolgokat?

- Nem tudom, talán. Jaj, Michael olyan szar a sötétben tapogatódzni – fúrtam a fejem a mellkasába.

- Engem nem érdekel, hogy mi történt, vagy, hogy mi nem történt. Engem csak az érdekel, hogy most az enyém vagy.

- Örökké a tiéd vagyok Michael. Örökkön-örökkön örökké – néztem a szemébe és hosszasan megcsókoltam. 

Na halihó! Először is nagyon kérlek titeket szorítsatok nekem, holnap lesz a vizsgám és bár mindent tudok, hajlamosak vagyok arra, hogy élesben teljesen lebőgök, vagy bepánikolok. Na, meg a dolgok túlgondolásában is verhetetlen vagyok, szóval nem lesz egy nyugodt éjszakám :( 

Ti láttátok Az én lányom című török sorozatot? Én teljesen ráfüggtem ezért is csempésztem bele Cemalt, akit az elején ki nem állhattam, meg a közepén is utáltam, a legvégére viszont nagyon megkedveltem. Mondhatni ő lett Demir után a kedvencem és igazából elég helyes is. Nézzétek meg ha gondoljátok ;) De előre szólok, a 100-as zsepit készítsétek magatok elé, én sokszor sírtam rajta :( 

Én így képzelem el a véneket. 

Legfelül aki nekem csak Percy Jackson, ő lenne Christopher

Henry Cavill lenne Lincoln

A fekete özvegy Annabeth

Chris Pratt Luke 

Cemal, ugye Cemal, akinek az igazi nevét nem tudom :/ 

Thomas pedig nem más mint Kivanc Tatlitug, alias Kuzey, Behlul. 

A hetedik tag pedig Marcus, róla viszont nem találtam olyan képet, ami kicsit is hasonlít a fejemben elképzeltekre így azt a fantáziátokra bízom.