Michael után akartam indulni, de apu elkapta a kezem és nem engedett.

- Nem szeretem, ha titkolózol előttem.

- De ez meglepetés.

- Édesanyád is azt mondta, és te voltál a meglepetés.

- Nyugi nem vagyok terhes – jelentettem ki. – Mondjuk, ha az lennék, az lenne a világ legnagyobb csodája. Nem akarsz nagypapa lenni?

- Mirabella! Mi van Krisztinával? Visszatért a képességed?

- Nem, még nem próbáltam holtakat feltámasztani, ha erre célozol.

- Kérlek, ne húzd az időt!

- Örülni fogsz neki – néztem a szemébe. – Tudom, hogy örülni fogsz neki, és akkor végre mind boldogok leszünk – ígértem mosolyogva. – Apu te szerelmes vagy Mariaba?

- Azt hittem ezt már megbeszéltük – sóhajtott fel. – Ugye nem változtattad meg ilyen hamar a döntésed?

- Csak válaszolj.

- Igen szerelmes vagyok belé.

- Szereted annyira, mint anyut?

- Kicsim...

- Apu!

- Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint édesanyádat – mosolyodott el és ellágyult a tekintete. – Nem létezik két ugyanolyan szerelem és nem tudom neked megmondani, hogy kit szeretek jobban, mert én se tudom.

- Ha lenne rá mód, újra kezdenéd anyuval?

- Mirabella, mire akarsz kilyukadni?

- Ha most anyu itt állna mellettem, minket választanál, vagy Mariát? – kérdeztem könnyes szemekkel.

Igazából sejtettem, hogy mit fog válaszolni, de nem akartam hallani. Azt kívántam bár ne úgy lenne, ahogy a lelkem mélyén gondolom. Noha én lány vagyok, nem férfi, de tudom, hogy apa soha sem akarná bántani Mariát. Ebben hasonlítottunk. Ha Michael meghalna, és én újra szerelembe esnék, majd Michael visszatérne, akkor fájna ott hagynom az új szerelmemet, hiába érzem azt, amit Michael iránt érzek. A kötelesség nem hagyná, hogy őt válaszam, okosan döntenék, és nem rohannék a régi kedvesem karjaiba. Bár ki tudja, lehet, hogy most ezt gondolom, de ha ilyen helyzetbe kerülnék, fogalmam sincs, hogy miként döntenék. Könnyek peregtek végig az arcomon, és nem volt erőm letörölni őket.

- Én – kezdte apu, aztán elhallgatott és gondterhelten felsóhajtott. – Mirabella mi történt?

Szipogva roskadtam le a sziklakert előtt lévő padra és a kezembe temettem a fejem.

- Kicsim – ült le mellém apu és a vállamra tette a kezét. – Tudom, hogy hiányzik édesanyád és azt akarod, hogy itt legyen velünk én is ezt szeretném, de a dolgok megváltoztak és én tovább léptem. Szeretem Mariát és édesanyádat is, de nem tudom, hogy képes lennék elhagyni Mariát, annyi mindent köszönhetek neki.

Még hangosabban zokogtam és millió darabra robbant a szívemben dédelgetett álomkép, miszerint végre boldog család leszünk. Anyu velünk élhetne, örökké fiatalon és nem kéne soha többé elszakadnom tőle, az én anyukám örökké velem lenne, és tanácsokat adna nekem. Segítene megszervezni az esküvőt, ő készítené el a sminkem és a hajam, és segítene bepakolni a nászútra. Ám biztos voltam benne, hogy Maria nem hagyná ezt, bármennyire is szereti apámat, nem hagyná, hogy anyu az életem része legyen teljes egésziben, mert féltékeny lenne.

- Mirabella kérlek, mondj valamit – suttogta apu magához ölelve és gyengéden dörzsölgette a hátam. – Nem szeretem, ha sírsz.

- Anyu életben van, találkoztam vele.

Apa abba hagyta a hátam dörzsölését, teste megmerevedett, még a lélegzést is abba hagyta.

- Biztos vagy benne, hogy nem egy újabb démon? – kérdezte feszült hangon.

- Igen biztos, anyu tündér lett, kapott egy második lehetőséget, mint tündér. Álmomban meglátogatott Cardan és magával hozta anyut is. Megígértem neki, hogy hazahozom.

- Biztos, hogy nem csak egy átlagos álom volt?

- Jude is ott volt. Szerinte a mesterséges paradicsomban található virágok mind tündérföldéről származnak és veszélyesek, főleg, hogy Bellamy már halott.

- Feltételezem megkértek, hogy add oda nekik a medált – találgatott.

- Engem nem érdekel, hogy kinél van a medál, csak legyen biztonságos helyen, már amennyiben valóban veszélyes.

- Igen azok, ezt Mellorin is megerősítette.

- Honnan tudnám akkor, hogy veszélyesek, ha csak szimplán álmodtam valamit? De nem a medál a lényeg. Olyan gyönyörű volt apu, fiatal, szinte velem egykorú és a ragyogás, ami belőle áradt – suttogtam apura nézve.

- Krisztina mindig is gyönyörű volt – biccentett maga elé nézve. – Ez most nagyon nehéz nekem kicsim – suttogta.

- Nem lehet, hogy csak... azt hiszed szerelmes vagy Mariaba? – kérdeztem reménykedve. – Hogy ő csak arra van, hogy ki töltse az űrt, amit anyu hagyott maga után?

- Nem tudom, kicsim, fogalmam sincs – dörzsölte meg az arcát. – Ha Michael meghalna és te teszem, fel összejönnél valaki mással. Nem, azonnal hanem sokkal később, és hirtelen Michael feltámadna, miként cselekednél?

- Nem tudom – ismertem be. – Lehet, hogy a másikkal maradnék, mert nem akarom bántani és hálás vagyok neki, amiért mellettem volt, de a szívem, ott legbelül Michael után sóvárogna. És akkor felmerül a kérdés, hogy megérdemli-e az a másik személy, hogy vele legyek, de gondolatban más férfi karjaiba vágyak?

Apu gondterhelten nézett rám, én pedig bármit megtettem volna, hogy segítsek neki. De mit tehettem volna én? Öljem meg Mariát, hogy ne keljen választania? Szörnyű, de megakadtam ennél az ötletnél, és tervezgetni kezdtem, hogy miként vihetném véghez, de aztán megráztam a fejem. Nem ölök olyat, aki segített apunak.

- Sziasztok – érintette meg a vállunkat egy kéz, mire apával egyszerre ordítottunk fel és pördültünk meg, hogy aztán védekező testtartással a mögénk lopakodóra vicsorogjunk. – Le se tagadhatnátok egymást – nevette el magát anyu és feltartotta a kezét. – Megadom magam, ne bántsatok.

- Anyu – visítottam a karjaiba vetve magam. – Tudtam, hogy nem csak sima álom volt. Hogy kerülsz ide? A medál még nincs nálam...

- Tudom édesem. Cardan nagykirály úgy gondolta, a segítségedre lehetek. Eddig a tükrön keresztül figyeltelek titeket – vándorolt a tekintete apura és félénken elmosolyodott. – Szia, Marcus.

- Szi... szia – dadogta apa tátott szájjal meredve anyura. – Olyan... gyönyörű vagy és hegyes a füled.

- Igen valóban – kapott anya a füléhez, míg a másik kezével, az én hajammal játszadozott, kisimítva a gubancokat. – Nem maradhatok sokáig, csak azért jöttem, hogy ne kételkedj tovább a lányodban. Élek és... szeretnék haza jönni, már... amennyiben te is szeretnéd.

- Hát persze, hogy szeretné – nyögtem ki és a szemeimet újfent ellepték a könnyek. – Mi egy család vagyunk.

- Igazad van kicsim! Minket soha senki nem választhat el! Én vagyok az anyukád, akkor is, ha már nem az én vérem csörgedezik az ereidben, Marcus pedig az apukád. És ez soha nem fog megváltozni. Most menj, kérlek, keresd meg Michaelt, szeretném megköszönni neki, hogy vigyázott rád.

- De...

- Nyugi, itt leszek, mikor visszajössz – puszilta meg a homlokom.

Ahogy az étterem felé tartottam folyamatosan a hátam mögé pislantottam azt figyelve, hogy mit csinál anyu és apu. Ám ők mintha tudták volna, hogy nézem őket, elindultak a virágokkal kirakott ösvényen és nemsokára már szem előtt tévesztettem őket. Felbuktam az étterem közepén és nekicsapódtam Michael mellkasának, aki éppen kifelé tartottam.

- Épp most indultam megnézni, életben vagytok-e még – ragadta meg a derekam. – Marcus hol van?

- Anyuval.

- Mi? Édesanyád itt van?

- Igen, majd veled is szeretne beszélni, de most apával beszél, engem pedig elküldött, hogy keresselek meg – húztam össze a szemem.

- Rengeteg mindent kell megbeszélniük te is tudod – nézett a szemembe.

- Csak félek, mi lesz, ha anyu nem tudja elviselni apu döntését. Nem akarom elveszíteni őt, nem akarom, hogy anyu szenvedjen, azért mert mással látja apát.

- Bármi is történik, az ő döntésük lesz, nem hibáztathatod se apukádat, se anyukádat, amiért úgy döntöttek, ahogy.

- Anyu haza akar jönni! A kérdés, hogy apa megengedi-e neki.

- Kétlem, hogy elzavarná. A gyereke anyja, az első szerelme.

- De ha az a másik egyszer is egy rossz szót merészel szólni, esküszöm, hogy lassú halált hal és én élvezni fogom minden percét.

- Higgadj le harci kakas – ölelt szorosan magához. – Máskülönben akkor én is csatlakozom hozzád – suttogta a fülembe.

- Reménykedtem benne – biccentettem.

Fél órával később apu bedugta a fejét az étterem előterébe és rám nézett. Épp egy sütivel tömtem a fejem, amit Michael hozott ki nekem, de mikor megláttam apát felpattantam, a számba tömtem a sütit és kiszaladtam az épület elé. Anyu ugyanazon a padon ült és homlokráncolva figyelte a maszatos arcom.

- Igazi hercegnői étkezés.

- Újfajta illem – vágtam rá teli szájjal mire elnevette magát.

Lenyeltem a falatot és alaposan megvizsgáltam anyu arcát, leginkább a szemét figyeltem, de nem olyan volt, mint aki most hagyta abba a sírást.

- Jól vagy?

- Miért ne lennék?

- A vén nyanya miatt – vágtam rá.

- Nem szabad így beszélned – szólt rám szigorúan. – Édesapád szeretné, ha elfogadnád.

Ökölbe szorult a kezem és éreztem, hogy a tűz lassan végig áramlik a testemben.

- Hűtsd le magad édes – lépett mögém Michael. – Krisztina jó újra látni – mosolygott anyura.

- Te semmit sem változtál – állapította meg anyu és közben aggódva figyelt engem. – Gyakran szokott ilyet csinálni?

- Csak amikor ideges, olyankor tüzel.

- Már, hogy ne lennék ideges, mikor anyu helyett egy... egy tetőtől talpig mű Barbie babát választott – csikorgattam a fogam.

- Ilyet ki mondott neked? – kérdezte apa morcosan.

- Mi másért kéne elfogadnom őt? – csattantam fel.

- Kicsim, Marcus csak időt kért, hogy át tudja gondolni a dolgokat, én pedig megadtam neki – magyarázta sietve anyu. – Ez senkinek sem könnyű Mira, kérlek, szépen legyél kicsit tapintatosabb apáddal – szólt rám szigorúan.

- Hogy kezelheted ilyen nyugodtan? A szerelmed...

- Ki vagyok én, hogy hibáztassam, amiért rátalált a boldogság? Nem várhattam el, hogy örökre engem szeressen, mikor azt se tudta visszatérek, de ha tudta volna is, akkor sem kényszerítettem volna, hogy várjon rám. Igen még mindig szeretem, és örökké szeretni fogom, de ha ő másnál talált boldogságra, azt is elfogadom. És ez nem fog változtatni semmin, mert mi örökre egy család maradunk, te vagy az, aki összeköt minket.

- És mi van akkor, ha én nem ezt akarom? Nem akarok elvált szülők gyereke lenni, nem akarok nevelőszülőket, én az apámat és anyámat akarom együtt, és nem külön.

Anyu az ajkát rágcsálva nézett apura, aki gondterhelten megvonta a vállát. Nem könnyítettem meg a helyzetüket, annyi szent.

- Mirabella – fogta meg a kezem Michael.

- A családomat akarom – görbült sírásra a szám. – Az senkit sem érdekel, hogy én mit akarok?

- Kérlek, ne tedd nehezebbé! Nem könnyű ez nekünk sem – suttogta apu.

Behunytam a szemem és Michaelhez bújva elsírtam magam. Részben egyet értettem anyuval, hogy mi örökké egy család leszünk, mert itt vagyok én a szerelmük gyümölcse, aki össze tartja őket, de nem akartam, hogy külön legyenek. Miért nem veszik észre, hogy őket az ég is egymásnak teremtette? Másképpen anyu nem jött volna vissza! Miért nem élnek a lehetőséggel? Ez az ő második esélyük!