Nina vett észre elsőként. Azonnal felpattant és felém sietett, de apa megelőzte őt és szorosan magához ölelt. Szinte azt hittem, hogy megfolyt.

- Ne haragudj, felzaklattalak. Nem kellett volna még tovább feszítenem a húrt. Meg tudsz nekem bocsátani kislányom? Megbocsátod az idióta apádnak, amiért kómába juttatott téged?

- Te bocsáss meg nekem, amiért ennyire kiakadtam Maria miatt. Jogod van a boldogsághoz, anyu is ezt szeretné, csak te az apukám vagy. Zavart a gondolat, hogy nem egyedül nekem szenteled a figyelmed és a szereteted. Meg az is zavart, hogy... de nem számít, akkor alig tudtam valamit.

- Miért most mit tudsz? – kérdezte meghökkenten.

Michaelre pillantottam, aki lassan megcsóválta a fejét. Senkinek se szólt a nagy visszatérésemről. Halványan elmosolyodtam.

- Kíváncsi vagy az egész történetre? Mert az eltart egy darabig. Először az edzőmnek adod ki magad, aztán meg a tanáromnak? Ejnye, apa, pont a gyengéimet kell eljátszanod. Ilyen kicsin múlott, hogy Michael helyett a te karjaidba omlok, szerelmesen rebegtetve pilláim – mosolyogtam szélesen.

Apa karja lehullott rólam, és döbbenettől kikerekedett szemekkel meredt rám.

- Ez lehetetlen. A virág nélkül...

Megnyitottam előtte az elmém, szándékosan olyan emlékekre gondolva, amikre nem emlékeztem volna akkor, ha még mindig amnéziám van. Például a közös kirándulásokra anyával, a farsangra, ami örökre éltem egyik legfontosabb napja lesz. Arra a napra, amikor először találkoztam apával, a nap amikor, megtudtam, hogy ő az apukám.

- Emlékszem apu – mosolyogtam rá könnyes szemekkel.

- Kicsikém – suttogta és a hangja megremegett. – Melletted teljesen érzékeny leszek. Hagyd abba jó? Hogy félemlítem így meg az ellenséget? – nevette el magát zavartan.

- Talán szeretetre kéne őket tanítanod – vetettem fel.

- Hát, hogyne. Majd megfontolom – ölelt szorosan magához. – Üdv itthon kicsi lány.

- Végig itthon voltam apu és köszönöm, hogy Michael mellett maradtál.

- Megígértem nem?

- De igen – mosolyogtam. – Srácok – néztem hol Ninára, hol pedig Connora.

- Tudod, nagyon idegesít, hogy mindig a sor végére kell állnunk – sírta Nina és a karjaimba vetette magát. – Olyan nehéz volt Mirabella. Legszívesebben az első percben mindent elmondtam volna neked. Annyiszor elgyengültem.

- Ss... semmi baj – suttogtam a hátát simogatva. – Köszönöm, hogy a barátod lehetek.

- Én köszönöm! Soha nem voltak barátaim, és mikor Michael haza hozott téged, azonnal tudtam, hogy ez örökre szól. Aztán elraboltak és 18 évet kellett várnom, hogy viszont lássalak. Ott voltam az összes koncerteden, egyet sem hagytam ki. Közben pedig majd belepusztultam, hogy nem mondhatok neked semmit. De ezentúl nem szabadulsz meg tőlem! Soha többé megértetted?

- Igen meg – fúrtam a fejem a nyakába és már én is sírtam.

- Nah elég ennyi lelkizést – szólt ránk Connor.

- Te sem úszod meg – borultam a nyakába, ő pedig körém fonta a karját és megszorongatott.

- Köszönöm, hogy visszajöttél hozzá!

- Sosem hagytam volna el őt!

- Soha nem is kételkedtem benned! Te csajszi mindig is közénk tartoztál! Ez a te otthonod! – nézett mélyen a szemembe. – És most már hivatalosan is a testvérem vagy.

- Köszönöm – biccentettem és megpusziltam az arcát. – Köszönöm neked is, hogy nem hagytad magára. Biztos nehéz lehetett neki.

- Na, jó, annyira nem volt nehéz – szólt közbe Michael bosszúsan. – Illetve, de igen nehéz volt, nem úgy értettem csak... a francba. Nem azt mondom, hogy vígan éltem az életem, míg rád vártam, mert nem kurvára nem, de nem lettem élő zombi, nem zokogtam minden éjjel a te párnádat ölelgetve és a fényképedet bámulva. Egyáltalán nem csináltam ilyet – hadarta egyre jobban elvörösödve zavarában.

- Szeretlek Michael – léptem oda hozzá és a mellkasához bújtam. – Hidd, el tudom, te nem az a fajta vagy, aki a sötét szobában sírdogál.

- Gúnyolódj csak – nyomta a homlokomnak az ajkát. – Kibaszottul nehéz volt nélküled.

- Ahogy nekem is nélküled. Üres voltam, de mikor először megláttalak az üresség megszűnt. Értelme lett az életemnek. Te vagy az életem értelme!

- Ez a rengeteg érzelem – legyezte magát Nina.

- Panna és Kata? – fordultam körbe.

- Elutaztak pár napra, kikapcsolódnak mielőtt az övék lesz a birtok. Maradni akartak, de elküldtem őket. Rájuk fér egy kis pihi.

- Szerettem ezt a várkastélyt, de tetszik az új is. Kik fognak ott élni? Láttam a kastély körül házakat is.

- Terveim szerint az olyanok, akik nem akarnak háborúzni. Azon leszek, hogy a mi birodalmukban ne legyen háború. Oké lesz, hogy az embereimmel elugrunk egy kis játékra, de haza sosem viszünk. A mi otthonunk lesz a menedék, az olyanok számára, akik belefáradtak a harcba.

- Michael Kováčová hatalmasat nőttél a szememben – nyomtam az ajkának az ajkam. – Hol van már az a férfi, aki azzal menőzött nekem, hogy a halál nem válogat?

- Betörted – nevette el magát.

- Ez komoly dolog! – böktem oldalba.

- Igen tudom! Nem mondom azt, hogy nincs itt az a Michael, mert itt van, de melletted jobb vámpír lettem Mirabella! Tudom, a sok hülye azt mondja, hogy senki sem képes változni, max egy újabb álcát húz fel, de itt az élő példa rá, hogy igenis képesek vagyunk változni. Mondjuk régen se voltam olyan rossz.

- Nekem mindenhogy tetszel! És a hibáinkkal együtt kell elfogadnunk a másikat!