Száműztem a fejemből minden nem ide illő gondolatot és kizárólag csak arra koncentráltam, hogy a bejgli tökéletes legyen. Nina és Connor csinálták a vacsorát, én pedig a süteményeket, míg Michael és Marcus ablak díszeket aggattak fel és fényfüzért minden szobába, majd amint végeztek leültek foci meccset nézni a Tv elé.

- Apa feldíszítenéd a tortát?

- Michael menj és díszítsed fel a tortát – válaszolta apa.

- Valaki ide is jöhet panírozni – szólalt meg Nina.

Michael és apa egymásra néztek, aztán sóhajtottak egy nagyot és felálltak.

- Na, milyen érzés magatokra főzni?

- Pocsék – motyogta apa, aki a panírozást vállalta, Michael pedig mellém lépett és bekapott egy darab epret.

- Nem a hasadat kell feldíszíteni – böktem oldalba.

- Minek feldíszíteni, ha úgyis megesszük?

- Azért mert szép, te hülye – forgattam meg a szemem.

- Az újévet már a kastélyban kezdjük – jelentette ki Michael. – Hihetetlen, hogy nekünk kell ezt csinálnunk – morgolódott. – Nina és Connor is teljesen átálltak hétköznapi ember módra.

- Csak irigykedsz, mert mi tudunk főzni – röhögött Connor.

- Szerintem meg teljesen felesleges. Minek főzni, ha van más, aki megfőz helyetted?

- Mert a főzés kikapcsol Michael és nagyon jó családi program is – magyaráztam. – Tessék, kóstold meg – tartottam a szájához egy szelet diós bejglit. – Most gondolj bele. Nem töltene el boldogsággal a tudat, hogy ez a te két kezed műve?

- Nem? – kérdezte vissza.

- Reménytelen – legyintettem és a mosogatógéphez léptem, hogy betegyem a piszkos edényeket.

Amint ezzel végeztem és megfordultam, Michael már ki is díszítette a tortát, ami egy szívecskét formált. Elmosolyodtam.

- Tökéletes – kaptam elő a mobilom és több szögből is lefotóztam majd feltettem az új Insta oldalamra, amire magamról sosem posztolok képet, csak arról, amit éppen sütök, vagy ahol éppen vagyok.

Ez lesz majd a legelső képem és szerintem pont tökéletes egy ilyen képpel indítani az Insta oldalam.

- Most már mehetek? – biccentett a Tv felé.

- És én? – kérdezte apa.

Össze néztünk hárman. Én, Connor és Nina, majd sóhajtva beletörődtünk, hogy apuékra nem igazán számíthatunk a karácsonyi sütés főzésben.

- Na, sicc – legyintettem feléjük, ők pedig sietve visszatelepedtek a Tv elé.

- Tudod, én nem parancsolhatok egyiknek sem – állt meg mellettem Nina. – Néha szeretnék, de nem merek.

- Könnyebb, ha az egyik a pasid, a másik meg az apád. Ráadásul ez a 21. század.

- De mégis csak egy király és egy herceg.

- Én Vilmos herceget is simán letegezem – rántottam meg a vállam.

- Hah... azt megnézem – nevette el magát Michael és rám pillantott. – Lehet, bevezetem, hogy magázz engem.

- A vének előtt lehet, bölcs lenne – jegyezte meg apa. – Komolyan kicsim, ezt nem viccelheted majd el – pillantott rám szigorúan.

- Nem fogom. Nem akarok meghalni.

- Helyes.

A zongora előtt ültem és karácsonyi dalokat játszottam. Már túl voltunk a vacsorán, a desszertek már mind az asztalon sorakoztak, én pedig pihenés gyanánt énekeltem egy keveset. Most éppen a Last Christmast. Szememet behunytam, hagytam, hogy a dal átjárja a testem, hangom egybefonódjon a zongora hangjával. Michael mellettem ült, keze a combomra simult, válla az enyémnek nyomódott miközben velem együtt énekelt. Kinyitottam a szemem és felé fordulva rámosolyogtam. Imádtam a hangját. Valahogy rá kéne vennem, hogy gyakrabban énekeljen. Amint véget ért a Last Christmas elkezdtem játszani Szabó Ádám Ünnep című dalát és bátorítóan néztem Michaelre. Fintorgott egyet, de elkezdett énekelni, én pedig boldogan elvigyorodtam. Egy résznél mikor Michael azt énekelte, hogy: „Ez az ünnep szóljon azokról is, kik fentről vigyáznak ránk" apára pillantottam és közben Krisztinára gondoltam, az anyukámra, aki már nincs köztünk. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele, hogy mi okozta halálát, de remélem, hogy jó neki odafent a mennyországban és semmiben se szenved hiányt. Apa ekkor rám nézett és szerintem tudta mire gondolok, mert a tekintete megtelt szomorúsággal. Megremegett az ajkam és könnybe lábadt a szemem. Hogy hiányozhat egy olyan nő, akit nem is ismerek? A homlokomat ráncoltam kényszerítettem magam, hogy emlékezzek. Mindenáron próbáltam felidézni legalább egy olyan emléket, ami anyával kapcsolatos. Ám csak a sötétség volt, és a heves fájdalom, ami hirtelen nyilallt a fejembe. Egy vércsepp csöppent a zongorára mire az orrom elé kaptam a kezem. Mikor elhúztam véres volt.

- Bella – ragadta meg az arcom Michael és maga felé fordított, majd egy cifrát káromkodott és felkapva a fürdőbe vitt. – Mit műveltél? Jól vagy?

- Igen – suttogtam leülve a kád szélére. – Én csak... szerettem volna emlékezni Krisztinára, tudni, hogy milyen ember volt és...

- Nem szabad megerőltetned magad – rázta meg a fejét szigorúan apa, aki a csempének támaszkodva figyelte, ahogy Michael ellát engem.

- Nem is különben megkérem Mellorint, hogy csináljon belőled Csipkerózsikát – fenyegetett meg Michael.

- Nem mernéd – csóváltam meg a fejem halvány mosollyal az arcomon.

- Kérlek, Bella ígérd meg, hogy semmit sem próbálsz erőltetni!

- Te nem tudod milyen ez Michael. Annyira bánt, hogy nem emlékszek arra a nőre, aki világra hozott engem és felnevelt. Mert nem te voltál az igaz apa?

- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte homlokráncolva.

- Sehogy sem érti – vágott a szavamba Nina mielőtt megszólalhattam volna.

- Nina mit mondtál Bellának? – meredt rá apu.

- Ő semmit. Én jutottam erre a következtetésre. Van egy bankkártyám, amire te minden évben utaltál. De ha te neveltél engem mi szükség volt az utalásra? – néztem kérdőn apára.

- Már így is ki vagy merülve, nem foglak tovább terhelni – jelentette ki komoran.

- Elhagytál minket apa? – erőltettem tovább a kérdést. – Szerettél egyáltalán minket? Akartál engem?

- Most már elég legyen! – csattant fel. – Ne merészeld megkérdőjelezni a döntéseimet – vágta az arcomba majd sarkon fordult és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

- Megkaptam a választ a kérdéseimre – suttogtam.