Az ablakon bámultam kifelé és a templom előtt gyülekező tömeget figyeltem. Michael emberei próbáltak rendszert teremteni, de senki sem figyelt rájuk. Mindenki egymással beszélgetett, fajok keveredtek össze és mosolyogtak egymásra. Sokan voltak. A sor vége a kikötő környékén volt, és megint érkezett egy újabb hajó. Ugyan tisztában voltam vele hány meghívót küldtünk ki, de ennyi emberre azért nem számítottam. Mindenki hozta ugye magával a rokonságot és így lettünk sokan. Szerencse, hogy Nina magára vállalta a dekorációt, és az ülésrendet. Én személy szerint teljesen belezavarodtam volna. Úgy tudom a vének is tiszteletüket teszik, meg is hívtuk őket, ha nem tettük volna, lehet megsértődnek, de az is lehet, hogy nem fognak eljönni hiába van a meghívó.

- Izgulsz? – kérdezte anyu megérintve a karom.

- Csak egy kicsit – pillantottam rá. – Remélem minden tökéletes lesz anyu – suttogtam. – Ez a sok lény, mi van, ha valami történik és egymásnak esnek?

- Ez nem fog megtörténni ne aggódj. Akik itt vannak, azok mind közeli ismerősök és barátok – mosolygott rám megnyugtatóan.

- Akkor jó – biccentettem.

- Na, csak nem ideges valaki? – dugta be a fejét Nina és megemelte az abroncsát, hogy még véletlenül se lépjen rá.

Nina meseszép volt. A haja egy részét hullám alakban fonták be és rózsákat tűztek bele. Ruhája tüllös volt, alulról csipke mintákkal. A menyasszonyi ruha felső részét, csipke minták borították és ujja volt, ami eltakarta a vállát, szintén csipkéből. Sminkje nagyon szolid lett mégis hatásos.

 Az egész lányból áradt a földöntúli boldogság, nem úgy, mint belőlem. Én már hullámosra gyűrögettem a függönyt.

- Luciával minden rendben?

- Igen, minden rendben. Lora vigyáz rá nyugi – mosolygott megnyugtatóan Nina.

- Azért én megnézem, hogy...

- Nem. Te szépen itt maradsz. Fényképek kellenek! – jelentette ki eltökélten. – Ha nem nyugodsz meg megbűvöllek – fenyegetett meg. – Krisztina csinálnál rólunk pár képet az ablak előtt és a lépcsőházban?

- Miért nem várjuk meg a profi fotóst? – kérdeztem.

- Mert nem. Na, Mirabella!

- Rendben megnyugodtam – biccentettem elszakítva a tekintetem a tömegről és átkaroltam Nina derekát.

Rajtam az a ruha volt, mint amit Bella is viselt az alkonyatban. Hajamat begöndörítettük és egy kontyba rendeztük és kaptam egy rózsát is a hajamba díszítés gyanánt. A sminkemet anyu csinálta meg és valami csodát művelt velem.

Tetszettem magamnak, amikor a tükörbe néztem. Anyu készített rólunk pár fényképet és azokat nézegettük, míg be nem futott apa.

- Itt a kocsi. Mehe... - kezdte, de nem tudta befejezni a kérdést.

Tágra nyílt szemekkel meredt rám, és csak nézett még a száját is eltátotta közben.

- Te valóban az én lányom vagy?

- Igen, én vagyok – mosolyodtam el. – Jól nézel ki apu – dicsértem meg.

- Ugyanez elmondható rólad is. Én... olyan gyönyörű vagy kicsim. Örülök, hogy itt lehetek, és nem maradok le életed nagy döntéséről – suttogta.

- Jaj, ne csináld már. Anyut észre se vetted pedig...

- Őt már láttam, neki már kifejeztem mennyire tetszik.

- Remélem úgy, ahogy gondolom – vigyorodtam el, mire elvörösödött.

- Szólj a lányodra, szánt szándékkal kínoz.

- Ez a ti meccsetek – tartotta fel a kezét védekezve.

- Nina, te is meseszép vagy – fordult apu Nina felé. – Büszke vagyok, hogy az oltárhoz kisérhetek két gyönyörűszép lányt. Hölgyeim?

A limuzin pont a templom bejárata előtt tett ki minket. Karomban Luciával szálltam ki a kocsiból, akit aztán átadtam anyunak. Lucia a mai napra aranyos kis ruhácskát öltött, amin hercegnők voltak és a legelső fülbevalója már a fülében volt. Apró kis szívecske volt benne kis gyémánttal. Panna a bejárat előtt várt minket, nagyon aranyos volt a rózsaszín ruhájában, virágokkal a hajában.

- Na, gyere, ölelje meg te nagylány – tárta ki felé a karját Nina. – Olyan csinos vagy – puszilta meg a homlokát.

- Ti pedig gyönyörűek – mosolygott. – Olyan jó, imádom az esküvőket!

- Sok esküvőn voltál már?

- Nem. Ez a második – válaszolta. – De hamarosan megint lesz ugye? – nézett anyura csillogó szemekkel.

- Hát, amennyiben valaki megkéri a kezemet, biztosan lesz – pillantott anyu apára, aki zavartan ácsorgott mellettünk, majd, mint aki sejti, hogy mire készülök szúrós szemekkel rám néz.

- Egy szót se Mirabella! Egy szót se!

- Ez felhívás volt keringőre apukám – mosolyogtam és egy puszit nyomtam az arcára.

A harang megkondult, ez volt a jelzés a ceremónia kezdetére. Ninával mindketten belekaroltunk apuba és egymásra mosolyogtunk. Sietve megpusziltam anyut és Luciát, akik bementek az épületbe. Amint megszólalt az orgona Panna elindult, rózsaszirmokat hagyva maga után, mi pedig pár másodperc késéssel követtük őket. A templomba belépve elfogott az idegesség, a sok természetfeletti lény láttán, de hamar megnyugodtam apu bátorító pillantásától. Kihúztam magam, arcomra széles mosoly költözött és a tekintetemmel megkerestem Michaelt. Ott állt fekete öltönyben, tökéletesen belőtt hajjal, és szexi mosollyal az arcán. Mellette Connor állt, és le sem vette a tekintetét Nináról. Megmarkoltam apu karját és egy pillanatra behunytam a szemem. Eljött a pillanat, amire kislány korom óta várok. Férjhez megyek, Isten színe előtt, majd a tengerparton, polgári úton is összekötjük életünket. Kinyitottam a szemem és Michael tekintete azonnal az enyémbe mélyedt. Senkit se láttam rajta kívül. Tegnap délután óta nem is találkoztam vele. Ő a legénybúcsúján volt, én pedig a lánybúcsún lent a parton, az esküvő előtt meg a vőlegény nem láthatja a menyasszonyt. Utáltam, hogy Michael ragaszkodott ehhez a szokáshoz, talán annak idején belé nevelték. Minden érzelmemet belesűrítettem a nézésembe. A bosszúságot, amiért tegnap óta nem láttam, a vágyat, amit a látványa okozott, és a boldogságot a tudattól, hogy most már papíron is örökre az enyém lesz.

Megérkeztünk az oltárhoz és apu Michael kezébe helyezte a kezem és megpuszilt. Ugyanezt elismételte Ninával is, majd megállt anyu mellett. Ők voltak a tanuk. Mivel se Nina, se Connor szülei nem éltek, így anyuék lettek az ő tanúik is. Belegondoltam mekkora szerencsém van nekem, amiért él mind a két szülőm.

- A napra lehet nézni, de rád nem – suttogta Michael megszorítva a kezem.

- Bókolj csak, úgysem menekülsz – kacsintottam rá és az oldalához simultam.

- Talán nem is akarok – kuncogott fel.

A pap intett, mire a vendégek mind leültek és kezdetét vette a ceremónia. A pap elmondta a szokásos szövegét, én pedig késztetést éreztem, hogy félbe szakítsam, és megsürgessem. Oké, szép az esküvői szöveg meg minden, de jelen pillanatban nem bírtam másra koncentrálni csak a mellettem álló öltönybe feszítő Michaelre, aki fantasztikus illatot árasztott magából. A gyűrű felkerült az ujjainkra és a pap éppen elkezdte volna mondani, hogy csókolja meg a menyasszonyt, de én akkor már Michael ajkára tapadtam és mohón csókoltam. Nem úgy tűnt, mint aki bánja. Két keze közé fogta az arcom, nyelve utat tört a számba és táncra hívta a nyelvem. A vendégek taps vihara zökkentett ki minket. Mosolyogva húzódtam el Michaeltől és összeölelkeztem Ninával.

- Irány a part. Tudom, hogy neked a templomi nem volt olyan fontos – suttogta.

- Ugyan már – mosolyogtam, de igaza volt.

Nekem a tengerpart volt az álom esküvőm helyszíne és meg is kaptam.

Az esküvő idejére a parton lett felállítva egy hatalmas sátor, kör alakú asztalokkal, körülötte székek. Volt egy hosszú asztal is, annál ültünk mi a két ifjú pár, anyuék, és a lányunk Lucia, valamint Kata és Panna. Hozzánk legközelebb volt a vének asztala és láttam, hogy sokan feléjük pillantanak. Talán ritkán látják őket egy esküvőn, vagy nem tudom. Szinte senkit sem ismertem, egyedül csak Mellorint és a családját, Cardan nagykirályt és családját, valamit, Alexet és a húgát. Alex megemelte felém a poharát, mire megemeltem a sajátom és elmosolyodtam. A zenekar folyamatosan zenélt, az énekes srácnak valami csoda hangja volt és ezt tudta is magáról, mert nagyképű volt, és pimasz. Folyamatosan flörtölt a szingli lányokkal.

- Táncolunk? – állt fel Michael.

- Persze – pattantam fel, mire kérdőn rám nézett.

- Öö... én Luciától kérdeztem, de veled is táncolhatok, ha nagyon muszáj – túrt a hajába zavartan.

- Menj a fenébe férjecském – mosolyogtam megfogva a kezét és magam után húztam a parkettre.

Már besötétedett, a csillagok fényesen ragyogtak a fejünk fölött, a tenger hullámzása ellazította a testem. Átkaroltam Michael nyakát és hozzá bújtam. A pimasz énekes az Once Upon a Decembert énekelte. Eddig ezt a dalt nem hallottam fiú szájából, de egészen jó volt. Hallkan én is énekelni kezdtem, Michael szemébe nézve, és közben a hajával játszadoztam.

- Ugye tudod, hogy nem szabadulsz tőlem? Te már örökké az enyém vagy.

- Te pedig az enyém – mosolyodott el és megcsókolt. - Soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. Te vagy az életemnek értelme Mirabella, abban a percben tudtam ezt, ahogy rám néztél a temetőben. Megváltoztattál engem, megmentettél, általad jobbá váltam és nincs annyi kincs a világon, amivel ki tudnám fejezni mennyire, szeretlek, és mennyire hálás vagyok neked. Kérlek, soha többé ne menj el – ölelt szorosabban magához.

- Nem megyek, sehova megígérem – lábadt könnybe a szemem. – Nem tudom mit fog hozni a jövő, de azt hiszem kezdetnek jó az öröklét – fúrtam a nyakába a fejem.

- Na, most sikerült teljesen megölned a tökéletes pillanatot – jegyezte meg hosszas hallgatás után.

- Mi? Miért? – ráncoltam a homlokom.

- Kezdetnek jó az öröklét? – meredt rám felvont szemöldökkel. – Komolyan alkonyattal jössz az esküvőmön? Ez hallatlan. Válni akarok!

- Jaj, már – nevettem el magam és megcsókoltam. – Michael...

- Igen.

- Kezdetnek tényleg jó az öröklét – kacsintottam rá és hátráltam pár lépést.

- Na, megállj – indult felém ádáz arccal, én pedig nevetve szaladtam előle, a vendégeket kerülgetve és apu mögött kerestem menedéket, aki Luciát tartotta a kezében.

- Ments meg apa – kapaszkodtam a vállába és ijedten meredtem a felém közeledő Michaelre.

- Te felhoztad az alkonyatot? Akkor vág ilyen fejet – nevette el magát.

- Lucia. Mentsd meg anyát – kaptam ki a kezéből a lányomat és pajzsként magam elé tartottam.

A fejét tekergetve próbált Michael felé fordulni és felé nyújtotta mind a két kezét. Michael vigyorogva vette át és megpuszilta az arcát, majd rám kacsintott.

- Tudja ki az úr.

Nyelvet öltöttem rá és hagytam, hogy Panna maga után húzzon a parkettre. Két számot is végig táncoltam vele, amikor Thomas állt meg mellettünk.

- Szabad egy táncra?

- Panna?

- Ígérem vele is fogok, de most veled szeretnék Mirabella. Ugye nem utasítasz vissza? – nyújtotta felém a kezét.

- Szükségem van még a fejemre – helyeztem a kezébe a kezem és hagytam, hogy magához húzzon.

Pechemre, pont egy lassú szám kezdődött el. Ráadásul a Somewhere over the Rainbow. Thomas egyik kezét a derekamra csúsztatta, másik kezével, pedig összefonta az ujjainkat.

- Hallom találtál egy gyereket és magadhoz vetted – kezdte.

- Remélem semmi akadálya.

- Felőlem megtarthatod, jótékonykodhatsz, amennyit csak akarsz, ha boldoggá tesz, de ugye tudod, hogy nem maradnak veled örökké?

- Kihasználok minden percet, ami Luciával tölthetek, de örülök, hogy nem akadályozol meg ebben.

- Nem, nem akadályozlak meg, de... gondolom, nem kell mondanom, hogy nem lehet belőle vámpír.

- Nem, nem kell – motyogtam.

- Van még valami Mirabella. Tudom, hogy foglalkoztat téged, hogy honnan ismerjük egymást.

- Próbálok nem gondolni rá, addig úgysem tudom meg, amíg te úgy nem akarod.

- Mi lenne, ha vissza adnám az emlékeid, nászajándék gyanánt?

Elhúzódtam tőle és ránéztem.

- Miért vetted el, ha most vissza akarod adni?

- Kicsúszott a kezemből az irányítás, jobbnak láttam, hogy megbűvöllek, felejts el. Szóval kellenek az emlékeid?

- Bármi is az, részemről nem változik semmi.

- Nyugi, nekem se jelentett semmit, hiába tűnt úgy igen – mosolyodott el és a szemembe nézett. – Emlékezz.

Már nem táncoltunk, csak álltunk egymással szemben, miközben engem elárasztottak az emlékek. Nyári táborba voltam, 16 évesen és onnan ismertem Thomast, de akkor ő Botondként mutatkozott be nekem. Ő volt a táborvezető és nekem megtetszett. Egy csapat lánnyal, folyamatosan róla sugdolóztunk és rávettek, hogy lógjak be a szobájába. Megtettem, ő pedig rajta kapott, ahogy zuhanyzás közben kukkolom. Akkor elküldött, de utána egyre gyakrabban kereste a társaságom, külön órákat tartott nekem és viszony alakult ki kettőnk közt. Én, pedig mint egy hülye kis csitri teljesen beleszerelmesedtem, hiába mondta, hogy neki ez nem több vágynál. Aztán a tábornak vége lett és én hazajöttem, úgy, hogy már nem is emlékeztem Botondra.

- Miért? – kérdeztem.

- Fogalmazzunk úgy, hogy kíváncsi voltam, aztán csak hagytam megtörténni a dolgokat.

- De te...

- Vén vagyok? Igen. De attól, ugyanolyan férfi, mint Michael vagy apád.

- Elnézést. Bocsi. Mirabella tudnál, jönni a fotós el kezdené készíteni a képeket – fogta meg a karom Nina.

- Persze, menjünk – biccentettem. – Thomas.

- Mirabella – mosolygott rám.

Sarkon fordultam és botladozva követtem Ninát.

- A fotósnak betelt a tárhelye. Holnap lesz világosban a fotózkodás. Jól tettem, hogy kimentettelek?

- Igen, köszi – sóhajtottam fel.

- Mi történt? Szóljak Michaelnek?

- Nem. Felesleges. Csak... Thomas ezt a pillanatot választotta arra, hogy vissza adja az emlékeimet.

- És? Honnan ismered?

- Egy táborból... ő volt a táborvezető, viszonyunk volt, szerelmes voltam belé, szinte betegesen... ő pedig elvette az emlékeim, hogy ne okozzak neki gondot. Mert neki ez nem volt más, puszta vágynál.

- Hűha... értem. Akkor te...

- Igen lefeküdtem nem is egyszer a legvénebik vénnel – nyögtem fel. – Én esküszöm, vonzom a bajt.

- Ne hibáztasd magad, hisz nem tudtál róla. Régen volt – tette a vállamra a kezét. – Elmondod Michaelnek?

- Jobb, ha tőlem tudja meg, mint mástól, később – biccentettem. – Te menj csak vissza nyugodtan szórakozni – érintettem meg a karját. – És még egyszer, köszi, hogy kimentettél.

- Bármikor csajszi. Erre való egy legjobb barát nem?

- De igen.

Nina visszament a sátorba, én pedig lerúgtam a cipőm, a kezembe vettem és lementem a partra egészen addig, míg a víz a lábamat nem nyaldosta. 5 percet lehettem egyedül, kettesben a gondolataimmal, amikor Michael megállt mellettem, karjában Luciával.

- Azt hittük elvesztél anya. Jöttünk megkeresni – mosolygott rám.

- Hát megtaláltatok – mosolyogtam és megsimogattam Lucia arcát majd felnéztem Michaelre. – Mondanom kell valamit.

- Nina is ezt mondta. Miről van szó?

- Nászajándékba Thomastól vissza kaptam az emlékeimet, amiket elvett.

- Ó...

- Peches vagyok, még elválhatsz – tártam szét a kezem.

- Megdumáltuk, hogy semmin sem változtat kettőnk közt nem? – nézett a szemembe.

- De igen – biccentettem.

- Akkor semmi sem fog változni!

- Viszonyom volt Thomassal, zenei táborban voltam, ő volt a táborvezető és hát kis 16 évesként teljesen belezúgtam, ami neki nem tetszett, mert, hogy neki ez csak vágy volt – magyaráztam.

- Mekkora lúzer – nevette el magát. – Bocsánat ez nem vicces – komolyodott el.

- Nem is haragszol?

- Ő nem vette észre, milyen hatalmas nagy kincs vagy. Én pedig egy rohadt szerencsés pasi vagyok. És nem, nem haragszok, mert te nem tudtad ezidáig ezt, és ha tudtad volna, attól még a múltban történt. Nina nem érzi, hogy Thomas szerelmet táplálna irántad, szóval nincs okom haragudni.

- Köszönöm – csókoltam meg és szorosan az oldalához simultam. – Köszönöm, hogy ilyen jó vagy. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire, szeretlek Michael Kováčová!

- Megajándékoztál engem a szerelmeddel és egy családdal, nekem kell megköszönnöm és azon leszek, hogy minden egyes nap, minden egyes percében köszönetet mondjak neked, amíg világ a világ!

Íme itt az utolsó rész. Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az úton és remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket minden egyes rész :)