A mai az utolsó nap, amit Görögországban töltünk. Holnap indulunk tovább egy magán géppel az új otthonunkba. És amint megérkeztünk el is kezdjük szervezni az esküvőnket. Ami az én részemet illeti, teljes mértékben Ninára bízom magam, neki jobban van ízlése az esküvői dekorációhoz. Egyedül, ami más lesz, az az esküvői meghívók és a torták, na meg a ruhánk. Minden más ugyanolyan lesz. Ugyanazzal az autóval fogunk megérkezni a templomba, ugyanolyan csokrunk lesz és egyszerre fogunk az oltár elé vonulni. Panna fogja előttünk szórni a rózsaszirmokat, ha minden jól megy.

Felnyitottam a szelektív hulladék gyűjtő tetejét és bedobtam a zsákot, ami tele volt üres üvegekkel. A többiek úgy meredtek rám, mint egy hülyére amiért külön gyűjtöttem az üvegeket. Most vagyok itt másodjára. Az egyik séta alatt fedeztem fel a kukákat és eszembe jutott, hogy már ezzel is teszek valamit a Föld érdekében. Talán fel kéne csapnom önkéntesnek és megtisztítani a földet. Bár az a baj, hogy az ember hiába tisztítja meg, mindig jön valami hülye, aki szemetelni kezd. Az ilyennek zokszó nélkül ketté harapnám a torkát. Ahogy fordultam volna meg, akkor hallottam meg a halk gyerek sírást. Körbe hordoztam a tekintetem, de senki sem volt a környéken. Talán az egyik házból hallatszik ki. Ám ekkor a sírás felerősödött. Erősebben koncentráltam és beleszimatoltam a levegőbe. Orromat megcsapta a kukák jellegzetes bűze, de mellette egy baba semmivel össze nem téveszthető illata. Hangja az egyik kuka felől hallatszott. Sápadt arccal ugrottam a kukához és csaptam fel a tetejét. Nem akartam hinni a szememnek. Egy kisbaba feküdt a szemét között, és hangosan sírt.

- Sss semmi baj – kaptam ki sietve és magamhoz ölelve próbáltam megnyugtatni. – Ki tette ezt veled édesem? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

A baba továbbra is sírt, könnyes szemeivel engem figyelt, apró kis kezével belemarkolt a hajamba.

- Biztos nagyon éhes vagy, és fázol is – suttogtam az arcocskáját figyelve. – Hazaviszlek rendben? Kapsz finom tejet és megfürdetlek – indultam meg vele sietve.

Útközben folyamatosan beszéltem hozzá, hogy szokja a hangom és a karomban ringattam. Mit sem törődtem én azzal, hogy büdös kuka szaga van, pont leszartam. Szorosan magamhoz öleltem az apró kis lényt, hogy valamennyire felmelegítsem.

- Anyu – ordítottam belépve a házba. – Kérlek, gyere és segíts.

Berontottam az első fürdőbe és egy törülközőre fektettem a kicsit.

- Mi történt? – kérdezte anyu mögöttem.

- Segíts megfürdetni, kérlek. És kéne tápszer, vagy valami, amit adhatok neki. Ruha is kell, meg pelenka – hadartam miközben megnyitottam a vizet és elkezdtem vetkőztetni a babát. Kislány volt.

- Istenem. Hogy került hozzád egy baba?

- A kukában találtam. Valaki a kukában hagyott egy ártatlan kis angyalkát. Kegyetlen emberek, kezét lábát eltörném az ilyennek – hadartam a könnyeimmel küszködve.

- Hagyd majd én – tolt félre anyu gyengéden.

- Mit kell, vegyek? Mit hozzak?

- Ez a baba fél évesnek tűnik. Hozz 7 hónaposakra való pelenkát és tápszert. Ruhának a 74-es jó lesz. De szerintem ne te menj el.

- Mi folyik itt Mirabella? – kérdezte Michael megállva a fürdő ajtóban.

- Valaki... valaki ott hagyta őt egy kukában. Nem hagyhattam ott Michael – zokogtam fel.

- Jól van nincs semmi baj – ölelt szorosan magához. – Nyugodj meg. Ne idegeskedj, mert azt megérzi – suttogta. – Ninával elmegyek bevásárolni rendben? Ő tudja, mire van szükség. Te maradj itthon, ilyen állapotba ne menj sehova.

- Oké, de kérlek, siess. Nagyon éhes lehet.

- Sietek. Te pedig komolyan nyugodj meg – csókolt meg. – A kicsi árnyvadász, érzem rajta. Útközben beugrok az Intézetbe.

- Nem! A kukában hagyták Michael! Nem hagyom, hogy vissza vidd oda! – jelentettem ki eltökélten. – Ez a gyerek itt marad velem! Megértetted Michael? A baba marad.

- Ezt majd később megbeszéljük, ha megnyugodtál. Most megyek. Nina gyere – ordította.

- Megyek már!

Bent maradtam a fürdőben anyuval, aki rám parancsolt, hogy mossam meg az arcom és kerítsek valamit, amit ideiglenesen pelenkának használhatunk. Apu és Connor a falnak támaszkodva figyeltek minket. Apu tekintetében volt valami furcsa, ahogy anyát figyelte. Még ilyen állapotban is elfogott a remény, hogy talán ez előidézi apánál a döntést.

- Nincs tejed? – meredtem Connorra idegesen. – Fél éves baba. Ők már ehetnek reszelt gyümölcsöt is nem?

- De igen.

- Akkor megyek, reszelek almát és főzök zöldséget – siettem ki a fürdőből.

Szerencsére a baba már nem sírt, anyu teljesen elbolondította a mosolyával és már a kicsi is mosolygott. Rekord sebességgel reszeltem le az almát, úgy, hogy ne maradjon darabos, kerítettem hozzá egy kis kanalat és idegesen leültem anyu mellé a kanapéra.

- Akarod te etetni? – mosolygott rám anyu.

- Igen – vágtam rá és átvettem tőle. – Tudom édesem ez nem tejecske, de Michael bácsi hamarosan hozza neked a finomat. Addig kérlek, edd meg ezt – mosolyogtam a szájához érintve a kanalat. – Nagyon finom.

Szerencsére a baba engedelmesen ette az almát és közben ide-oda tekintgetett. Leginkább aput figyelte, le sem vette róla a tekintetét. Mikor elvettem a kanalat a szájától olyan hangot hallatott mintha rákiabált volna apára, utána pedig mosolygott.

- Tetszel neki – mosolyogtam apura.

- Szuper – biccentett apa majd anyura nézett. – Válthatnánk pár szót odakint?

- Apa a gyerek marad! – szóltam utánuk ellent mondást nem tűrően.

Kettesben maradtam Connorral.

- Megfogod egy kicsit? – kérdeztem.

- Nina nagyon szeretne egy kisbabát – szólalt meg a kicsit figyelve. – El tudod te képzelni milyen érzés, hogy nem adhatom meg neki azt, amire vágyik? – emelte rám a tekintetét.

- Beszéltünk már vele erről – suttogtam. – Talán fogadhatnátok örökbe – ajánlottam fel.

- Igen, az egy lehetőség, de... az nem a kettőnk gyümölcse. Néha azt kívánom bár maradtunk volna emberek. Ha valahogy vissza lehetne csinálni gondolkodás nélkül megtenném.

- Connor én...

- Ne haragudj. Nem akarlak ezzel terhelni, de muszáj volt kimondanom. A kicsi szerintem maradni fog. Nina melléd fog állni ebben biztos lehetsz – nézett a szemembe.

- Nem akarom, hogy megint a kukában landoljon. Egyáltalán ki képes ilyen szörnyűségre? – kérdeztem almát kanalazva a baba szájába és közben megsimogattam az arcát. – Egy ilyen kis lény, senkinek sem tud ártani.

Fél órával később Nina és Michael végre megérkeztek és ki se látszottak a csomagokból. A baba azóta már a szobánkban aludt, körülötte rengeteg párna nehogy véletlenül leguruljon.

- Hol a baba? – kérdezte Nina.

- Alszik – suttogtam. – Mi ez a sok minden?

- Ez a sok minden Nina műve – vágta rá Michael és kimerülten lehuppant a kanapéra. – Azt hittem semmiben se fáradok ki, de a baba boltok végig nézése teljesen lefárasztott.

- Vettem mindent, ami kelhet. Ruhákat, pelenkát, játékot, cumit, hordozót, baba kocsit, baba tusfürdőt és sampont, bébi ételt minden mennyiségben – sorolta.

- Köszönöm! Köszönöm, hogy meggyőzted Michaelt – borultam a nyakába elsírva magam. – Tudtam, hogy rád számíthatok, ő lesz a mi közös kisbabánk.

- Reméltem, hogy ezt fogod mondani. De téged illet az anyuka jelző, te találtad meg – szorított magához.

- És csak, hogy tisztázzuk. Nem Nina győzött meg.

- Hát akkor? – vontam fel a szemöldököm. – Elmentél azokhoz a szemetekhez?

- Igen. Muszáj volt megtennem, mielőtt meggyanúsítanak, hogy elraboltuk – nézett a szemembe.

- És? Mit mondtak?

- Hozzám vágtak egy táska pénzt, hogy felejtsem el őket és tartsam meg a gyereket. Egy árnyvadász kölyök teherbe ejtett egy ember lányt és itt a gyümölcse. Abortuszra kellett volna mennie a kiscsajnak, de megszülte a gyereket. Azt nem tudjuk, hogy miért kötött ki a kukában.

- Én... komolyan mondom, hogy megyek és... én Isten bizonnyal, hogy – járkáltam fel alá lángoló testel, ám egy pillanat alatt lenyugtatott az, amit az ablakon keresztül láttam.

Anyu és apu egymást átölelve álltak a parton és tisztán láttam, hogy nem csak ölelés volt. Diadalittasan löktem magasba az öklöm és körbe táncoltam a nappalit, magammal húzva Michaelt is.

- Lett egy gyerekünk és a szüleim újra együtt vannak – mosolyogtam boldogan.

- Biztos, hogy ezt akarod? Egy gyerek sok felelősséggel jár és árnyvadász. Nem fog örökké velünk maradni.

- Nem számít Michael. Abban a pillanatban úgy éreztem egymáshoz tartozunk, ahogy a karomban tartottam és ő könnyezve a szemembe nézett. Ez nem lehet véletlen Michael. Ő a mi kislányunk és nem számít, hogy nem fog örökké élni. Én arra fogok törekedni, hogy minden perce boldog legyen, amit velünk tölthet.

- Akkor már csak egy kérdésem maradt – nézett a szemembe mosolyogva. – Mi lesz a neve?

- Lucia. Lucia Hoffman – jelentettem ki gondolkodás nélkül.