Úgy éreztem magam, mint egy nindzsa, vagy mint egy titkosügynök aki éppen titkos bevetésen van és álcáznia kell magát. Fekete magasderekú farmer volt rajtam, fekete acélbetétes csizma, fekete póló, és egy fekete pulcsi, aminek kapucniját mélyen az arcomba húztam. Csizmámba egy tőr van rejtve, ahogy a pulcsim alatt egy fegyvertartó van a derekam köré szíjazva tele mindenfélével. Ezüstgolyó, só, szenteltvíz, további kések. Marcus azt mondta ezek csak biztonsági intézkedések és egyikre se lesz majd szükségem, de jó, ha kéznél vannak. Ninánál például egy kard van, amit a hátára szíjazott. Nem akarok okoskodni, de azt hittem a vámpírok a fogukkal és az erejükkel gyilkolnak, nem pedig fegyverekkel.

- Minden lehetőségre fel kell készülnünk – szólalt meg Michael. – Köszönöm, hogy nem zárkózol el.

- Hidd el nem direkt – morgolódtam és felhúztam a falat. – Piszok idegesítő az a sok hang – panaszkodtam.

- Meg tudod oldani, hogy kizárd őket, anélkül, hogy teljesen elzárnád magad előlem. Nem szeretem, ha ezt csinálod.

- Tartsd tiszteletben a privát szférámat, én se hallgatom, a gondolataidat pedig megtehetném.

- Jogos.

- Amúgy azt tudjuk, én mi vagyok? – fordultam körbe a kocsiban és a tekintetem megállapodott Marcuson.

- Miért rám nézel?

- Mert Bellamy tegnap azt mondta, hogy vajon tudom-e ki vagy valójában. Szóval ki vagy?

- Egy király, a vének egyike – válaszolta óvatosan.

- Ennyi?

- Ennyi.

- De nagy titok – fordultam előre. – Pedig azt hittem az apám vagy.

- Bella szándékosan feszegetni akarod a határokat? – szólt rám Michael. – Nem akarok egy elmegyógyintézetbe járni minden nap, a látogatási időben.

- Nem ti vagytok, akik a sötétben tapogatódznak. Nem tudjátok milyen érzés tudni, hogy tudjátok a válaszokat, de nem mondjátok el nekem.

- Mert kockázatos – mondták egyszerre négyen.

- Ne legyél makacs – tette hozzá Marcus.

- Jó. Nem leszek. Mire való a szenteltvíz?

- Semmi hatása, de vannak olyan vámpírok, akik abban a tudatban élnek, hogy a szenteltvíz halálos számukra, mi pedig kihasználjuk – vigyorgott Michael.

- Szóval vannak olyan vámpírok, akik azt hiszik elégnek a napfényen és, hogy a szenteltvíz halálos?

- Igen a vezetőjük, így próbálja féken tartani őket. Senki sem akarja, hogy lebukjunk.

- De nem értem. Ha te király vagy, miért nem te felelsz értük? Miért kéne védekeznünk ellenük, ha te király vagy?

- Mindenhol vannak árulók és lázadók Bella. Még fajtán belül is.

- Oh... pedig jobban tennék, ha hűségesek lennének. Én nem szeretnék az ellenséged lenni – pillantottam a karjára, amire ráfeszült a fekete pulcsi.

- Akkor igyekezz nem elárulni – kacsintott rám.

- Rajta leszek – biccentettem.

Ekkor megcsördült a mobilom. Ati hívott.

- Igen? – emeltem a fülemhez.

- Meglep, hogy bekapcsolva találom a mobilod.

- Mondtam már, hogy csak egy kis pihenésre volt szükségem – forgattam meg a szemem.

- Remélem ki is pihented magad. Jövőhéttől indul a karácsonyi koncertturnéd az országon belül. Pécs az első állomás. E-mailben átküldtem a turné részleteit.

- Rendben – biccentettem. – Otthon átnézem.

- Miért most merre vagy?

- Meglátogatom a nagyszüleimet.

- Spanyolba?

- Nem Egerben, a temetőben. Szerintem anyuék idén nem jöttek el mindenszentekkor.

- De voltak, csak te éppen pihentél.

- Jó mindegy – motyogtam. – Ha hazaértem megnézem az e-mailem – ígértem majd rányomtam a telefont. – Kinek van kedve utazgatni egészen karácsonyig?

- Nekem van, amennyiben biztosítasz nekem ingyen jegyet – vigyorgott Nina.

- Szerintem meg fel kéne adni – jegyezte meg Michael. – Ne terheld túl magad.

- Ha eltűnők, az emberek keresni fognak. Nem hagyhatok mindent magam mögött csak úgy, abból nagy felfordulás lenne.

- Beadhatnánk, hogy meghaltál – vetette fel Connor.

- Hogy aztán soha többé ne mehessek nyíltan utcára attól tartva, hogy valaki felismer?

- Igaza van. Gondoljatok bele mi történt mikor Krisztina szülei... - kezdte Marcus, de aztán gyorsan elhallgatott.

- Szóval ismerted – nyugtáztam.

- A fenébe már – morogta válaszul.

- Nektek az a szar, hogy mindig figyelnetek kell, el ne szóljátok magatokat, de nekem ezerszer rosszabb akkor is. Vajon mit tenne a helyemben ő?

- Ki? – pillantott rám Michael.

- Mirabella – vágtam rá. – Szerintem megfenyegetne titeket és addig piszkálna, míg el nem mondotok mindent. Azt hiszem, megfogadom a tanácsát.

- Megegyeztünk, hogy nem faggatol – mordult fel Marcus. – Légy szíves ne kezeld ilyen könnyen az életedet.

- Igenis apa – szalutáltam a szememet forgatva. – De akkor, ha én nem kérdezhetek, akkor ti se ejtsetek el megjegyzéseket. Szerezzük meg azt a hülye szirmot és felejtsük el ezt az egészet.

- Akkor vedd rá Bellamyt, hogy mondja el hol található olyan virág.

- Ha megengeded, hogy beszéljek vele, akkor rá is veszem, hogy beszéljen. Ha csak ennyin múlik.

- Álmodozz csak – nevette el magát Michael. – Nem foglak Bellamy közelébe engedni.

- Évek óta ismerem. Ha bántani akart volna már megtette volna.

- De nem emlékezett, egyszerű halandó fiúként élte az eddigi életét. Nála nem is indult be a folyamat, ami nálad igen. Neki nem volt semmi, ami előidézte volna az emlékezést, úgy, mint neked én. De most egy démon vére csörgedezik az ereiben. Veszélyes.

- Ha ez igaz, akkor nem szeretném, hogy a közelébe menj – jelentettem ki.

- Engem nem tud bántani!

- Ezzel most arra célozol, hogy gyenge vagyok?

- Nem, de képes és kihasznál téged. Ő tudja, hogy hol az a szirom. Mi van, ha tesz egy kecsegtető ajánlatot neked? És te hiszel neki? Nem fogok kockáztatni – csattant fel és rángó arccal parkolt le a temető előtt lévő parkolóba.

Kiszálltam az autóból és mélyen magamba szívtam a levegőt. Valamennyivel frissebb volt, mint a Pesti levegő, de még ez se volt az igazi. Sorra leparkolt a többi öt autó, majd a testőrök azonnal kiszálltak és szétszóródtak a temetőben. Michael komolyan vette a védelmemet, bár nem nagyon tudom, hogy mitől kéne tartanunk. Bellamyt elfogták, egyedül csak Rachel van szabadon, de őt is megfigyelik.

- Legutóbb is azt hittük, nem fenyeget veszély. Tévedtünk. Hidd, el szükség van a testőrségre – állt meg mellettem Marcus és Michaelre pillantott, aki éppen felborított egy konténert.

- Legutóbb?

- Igen legutóbb! Gyere, menjünk – fogta meg a karom.

- Vele mi lesz? – biccentettem Michael felé, aki a második konténerhez lépett.

- Hagyd játszani, majd lenyugszik és csatlakozik hozzánk – vigyorgott Connor, aki szorosan mögöttünk lépkedett Nina kezét fogva.

- Nem hittem volna, hogy féltékenykedő típus. Mert az nem? Féltékeny – fordultam körbe megerősítésre várva.

- Meg van rá az oka.

- Persze mindenkinek megvan mindenre az oka. Az a baja, hogy egyszer csókolództam Bercivel?

- Most csak csók, anno tovább mentetek egy ártatlan kis csóknál – köhintett Connor.

- Connor! – szólt rá Marcus. – Istenemre mondom, ha nem vagytok képesek tartani a szátokat, magammal viszem Bellát, és addig el nem engedem, míg meg nincs az ellenszer.

- Tudom, mikor lesz sok – tettem a karjára a kezem megnyugtatóan és döbbenten konstantáltam milyen kemény a karja. – Tévedsz. Szerintem te egyedül képes lennél megvédeni.

- Most pedig te tévedsz.

- Akkor ki ejt el megjegyzéseket? – kérdezte Nina sértetten.

- Elég már – szóltam rájuk sóhajtva és abba az irányba fordítottam a fejem, amerre Krisztina sírja volt.

A sírra pillantva hirtelen súlyos köd ereszkedett elém, és megtántorodtam. Majd a kép kitisztult.

- Hát itt vagytok – csuklott el a hangja.

Apa úgy pattant fel, mint akit megcsíptek, és anyu felé pördült.

- Krisztina?

- Marcus, annyi év után – lehelte anyu apát figyelve. – Hát megtaláltad az én kicsi lányomat? Annyira féltem, hogy nem találtok egymásra.

Folyamatosan ráztam a fejem. Nem. Valami itt nincs rendjén! Anyu meghalt! Ott voltam mikor meghalt! Láttam őt a koporsóban. Semmi élet nem volt benne. Aput mintha megbabonázták volna, a karjába zárta anyut és megcsókolta. Úgy simultak egymáshoz, mint egy fuldokoló ember, aki végre levegőhöz jut. Ide oda csapongtak a gondolataim, megindultam feléjük. Hogy milyen szándékkal? Talán csatlakozni akartam egy családi ölelésre? Vagy kettejük közé vetni magam aput védelmezve? Magam se tudom. És ezt már sose fogom megtudni, mert a csuklóm köré kulcsolódó kéz megállított.

- Gyere, sétáljunk. Hagyd őket kettesben – morogta Bellamy.

- Mit akarsz itt Bellamy? – kérdeztem a fogaim közt szűrve a szavakat miközben még mindig apuékat néztem.

Anyu meghalt. Az én anyukám meghalt! Tudom, hogy meghalt!

- Gyere – ismételte meg, mire felé pördültem és mellkason taszítottam.

- Nem megyek veled sehova! Mi ez az egész Bellamy? Válaszolj! – vicsorogtam rá.

- Nem értenéd meg – rázta meg a fejét.

- Azért csak próbáld meg. Mit talált ki az a szemét Sergio?

- Szóval megtaláltad – mosolyodott el elégedetten. – De a Lángot nem tetted be.

- Még szép, hogy nem!

- Rád nézve teljesen ártalmatlan Mirabella!

- Majd elhiszem, ha piros hó esik.

- Csak ennyin múlik? – szaladt magasba a szemöldöke és csettintett egyet mire valóban piros hó kezdett el esni.

- Boszorkánymester vagy – leheltem döbbenten és azonnal elhátráltam tőle. – Apu ez csapda – kiabáltam sarkon fordulva és feléjük szaladtam.

Apa felemelte a fejét és rám nézett. Tekintete zavaros volt és ijedt.

- Fuss lányom!

Ekkor anya ellépett tőle, apa pedig a földre roskadt. Mellkasából egy tőr állt ki. Tudtam, hogy nem hal meg, tudtam, hogy apa életben marad, mégis a tőr látványa sikolyra késztetett és eszelős dühvel támadtam az anyámra, aki nem az anyám volt. Ahogy rohantam lángok csaptak fel körülöttem, és döbbenten állapítottam meg, hogy a lángok belőlem jönnek. Ez kizökkentett, anyu pedig ezt kihasználva mellkason rúgott, én pedig hátra repültem egyenesen neki Bellamynak.

- Nem akarlak bántani kicsim – lépdelt hozzánk anyu.

- Nekem te nem vagy az anyám. Viselheted az arcát, de az anyám meghalt! – nyögtem ki levegő után kapkodva.

- Nem, életben vagyok, csak éppen megváltoztam – mosolygott kedvesen. – Ne aggódj, miatta túléli. Értesítettem a lelkes kiskutyáját. Ideje hazamenni Mira!

- Ne ellenkezz – kérte Bellamy miközben felsegített.

- Eressz el – kapálóztam.

- Kérlek Mirabella, nem akarlak bántani! – suttogta.

- Nem fog engedelmeskedni. Kábítsad el – utasította anyu Bellamyt, ő pedig engedelmeskedve szorított az orromra egy nedves anyagot, amitől azonnal eszméletemet vesztettem.

Ez volt az eddigi leghosszabb látomásom/emlékem, ám ez az emlék szolgáltatott nekem a legtöbb magyarázattal is. A nő, akinek a sírjához jöttem az édesanyám volt, Marcus pedig az édesapám. A vér szerinti édesapám, akinek a vére most is az ereimben csörgedezik.

- Bella jól vagy? – kérdezte Michael aggódva. – Láttál valamit?

- Igen láttam. Pár kérdésre megkaptam a választ, valószínűleg a legfontosabbra viszont újabb kérdéseim akadtak.

- Mit tudtál meg? A temetést láttad? – faggatott.

- Nem azt éjjel láttam. Most... - kezdtem majd felemeltem a fejem és a tekintetemmel megkerestem Marcust. – Tudtam, hogy te vagy az apám. Éreztem – suttogtam.

- Nem mondhattam el – húzta el a száját és tett felém egy lépést. – Hajlandó vagy megbocsátani nekem? Megbocsátani azt, hogy nem tudtalak megvédeni?

- Mindenki követ el hibákat. Ráadásul láttam, hogy Krisztina milyen hatással volt rád. Szeretted. Ha én látom meg Michaelt miután azt hittem meghalt, ugyanúgy elgyengültem volna.

- Köszönöm – suttogta és átölelt.

A mellkasához bújtam és éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. Nem bírtam elfelejteni az érzést, amit akkor éreztem Marcus iránt. Apa iránt. Az a mélységes szeretet és az aggodalom. A düh, ami majd szétvetett mikor láttam a földre esni. Képes lettem volna megölni az anyámat, azért amit apával tett. Ám valami azt súgta, hogy az a nő nem az édesanyám volt. Kibontakoztam apa öleléséből és elvettem Ninától a virágokat, amiket a sírra hoztunk. A régieket kicseréltem frissekre majd felegyenesedtem.

- Ó, jaj – sóhajtott fel Marcus. – Jönnek Krisztina szülei. Olyankor kell törődni a lányukkal, mikor az már halott.

Követtem a tekintetét és némán figyeltem a két idős házaspárt, akik szerintem már egészen közel járhattak a 100 hoz, bár ahhoz képest elég jól tartották magukat. Őket két fiatalabb pár kísérte, mögöttük pedig két srác.

- Gondolom, már tudod, hogy ők a nagyszüleid. A férfi a fiúk, édesanyád testvére, mellette a felesége, valamint két fiuk. Ők az unokatestvéreid – magyarázta Marcus.

- Csak voltak nem? Nekem már vér szerint semmi közöm ehhez a családhoz – suttogtam.

- Mindig is Krisztina és én leszünk a szüleid. Ezen semmi sem változtat. Nem számít, hogy már nem édesanyád vére csörgedezik az ereidben – jelentette ki majd megfogta a kezem és maga után húzott el a sírtól.

Michael csendben lépkedett mellettünk, ujjai időnként hozzáértek a karomhoz. Az arcán láttam, hogy aggódik valami miatt. Megtorpantam és őt is megállítottam.

- Connor mondta, hogy több volt köztem és Bellamy közt régen. Ez miatt aggódsz?

- Nem bízom benne – vágta rá. – Nem hagyhatom, hogy elvegyen tőlem újra.

- Nem fog.

- Akkor sem voltál tudtában a cselekedeteidnek és lehet, hogy most is újra megteszi. Épp ezért nem engedem, hogy beszélj vele. Szeretném, ha kimaradnál ebből az egészből. Koncentrálj a turnédra, ne arra, ami velünk történik.

- Nem kérheted, hogy homokba dugjam a fejem és úgy tegyek mintha mi sem történt volna.

- Sajnálom Bella. Bízom benned és szeretlek, de tudom, hogy amint nem figyelnék, magán akcióba kezdesz, és ezt nem engedhetem meg.

- Mire készülsz Michael? – húztam össze a szemem. – Michael... - kutattam a tekintetét kitartóan.

- Elfelejted, ami az elmúlt pár napban történt. Tudod rólunk, hogy vámpírok vagyunk, ahogy azt is, hogy kik az igazi szüleid, de semmit se tudsz Bellamyról és az ellenszerről – nézett mélyen a szemembe.

Halihó! Ne haragudjatok amiért tegnap nem tettem fel fejezetet, de hamarosan szakmai vizsgám lesz és hát tanulok gőzerővel, mellette pedig babázok is. Kérlek szorítsatok nekem május 4-én. Amennyiben jól sikerül (merem remélni, hogy igen!) hozok nektek egy nagyszerű hírt. A következő történetemmel lesz kapcsolatos ;) Annyi segítséget adok, hogy már fent van az első része :D