Éjfél körül járhatott, amikor hirtelen felriadtam és képtelen voltam vissza aludni így hát lejöttem a partra és a csillagokat figyelem. Lábamat a tenger nyaldossa, a lágy szellő belekap a hajamba. Minden olyan békés. A hold bevilágítja a partot, a távolban zene szól és emberek kiabálnak. Egy tücsök a közelemben ciripel, és egy bagoly válaszol rá.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte anyu.

- Nem hallottam, hogy jössz – pillantottam rá és a vállára hajtottam a fejem, amikor leült mellém.

- Tündér képesség – mosolyodott el és átölelte a vállam. – Minden rendben?

- Persze, csak... egy kicsit aggódom, hogy mi fog történni Caymennel – vallottam be. – Csak egy kislány, ha Cardan bántja...

- Nyugodj, meg nem fogja. Gyermekeket nem bánt. Örülök, hogy most kint vagy, legalább tudunk beszélgetni.

- Újra együtt vagytok apával? – kérdeztem reménykedve.

- Pont erről akartam veled beszélni.

Elhúzódtam tőle és a homlokomat ráncolva ránéztem. Anyu a tengert bámulta, haját egy kócos kontyba fogta, és egy kinyúlt póló volt rajta. Reménykedtem benne, hogy apáé.

- Szeretem Marcust, teljes szívemből – kezdte csendesen.

- Ahogy ő is szeret téged.

- Tudom, hogy szeret, de Mariát is szereti, és nem haragudhatok rá ez miatt. Próbálok nem haragudni, de...

- Szenvedsz – préseltem össze a szám. – Megyek és... pattantam fel, de anyu elkapta a kezem és visszahúzott maga mellé a homokra.

- Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de kérlek, ne tedd. Ezt az utat kettőnknek kell végig járni. Nekem és édesapádnak. Történtek dolgok, amik felett nem hunyhatunk csak úgy szemet, nem dobhatunk el mindent és folytathatjuk ott ahol abba hagytuk.

- Ezért inkább szenvedtek – szorult ökölbe a kezem. – Nektek egymás mellett van a helyetek, a hülye is látja.

- Kicsim, tudom, hogy azt szeretnéd, hogy együtt legyünk, de nem kényszerítheted Marcusra az akaratodat és főként nem hozhatod kínos helyzetbe őt.

- De...

- Nem, kérlek, figyelj rám. Gondolj bele, kérlek. Képzeld magad a helyembe, vagy akár édesapád helyébe.

- Pontosan azt teszem. Te azzal a tudattal jöttél haza, hogy apa itt lesz és vár rád. A ti szerelemetek örök – csattantam fel.

- Kérlek Mira – tette a karomra a kezét.

- Ennek nem kell ilyen nehéznek lennie. Egyszerűen csak kövessétek a szíveteket. Nem akarom, hogy szenvedj anyu – néztem rá a könnyeimmel küszködve. – Lány vagyok, tudom, mit érzel, és nem akarom, hogy ezt érezd. Apa egy rohadt idióta, amiért nem dob el mindent és rohan vissza hozzád. Én azt tenném, tudom, hogy azt tenném – bólogattam eltökélten.

- Valóban ezt tennéd? Tudom milyen élénk a fantáziád, képzeld csak el a helyzetet.

- Már elképzeltem. És rohannék vissza Michaelhez.

- Szerinted akkor Michael is rohanna vissza Annához?

- A kettő egy kicsit sem hasonlít egymáshoz! Anna elfordult Michaeltől, szörnyetegnek gondolta! Michael hülye lenne visszafogadni őt.

- Akkor is, ha Anna megbánta a tetteit?

- Te most arra célozol, hogy Michaelnek én vagyok az, aki apának Maria?

- Végül is igen. Maria segített apádnak, túlélni azt az időszakot, amit nélküled kellett eltölteni. Alig kapott vissza és máris elveszített. A helyében én is elfogadtam volna a vigasztaló ölelést.

- Ott volt Michael! Miért nem ölelgették egymást?

- Furcsa lett volna – nevette el magát halkan. – Apádnak nagyon nehéz pár éve volt. El kellett válnia tőlem és tőled, aztán én meghaltam, ő pedig magát okolta miatta. Lehet, hogy nem mutatta, de már... kezdett bele betegedni az egészbe és mikor végre, úgy érezte stabil alatta a talaj, megjelentem én és megint mindent felkavartam.

- Nem kedvelem azt a Mariát. Még csak nem is törte magát, hogy megismerjen engem. Olyan felületes és mű – morogtam magam elé. – Ráadásul olyan öreg.

- Mivel vámpír.

- Nem, de tényleg. Az a nő kinéz vagy negyvennek, csak a sok botox miatt néz ki úgy, ahogy. Ne aggódj, anya én szikla szilárdan melletted állok. A Marina csapatot erősítem.

- Marina?

- Marcus és Krisztina. Michael meg én pedig Mirael vagyunk.

- Értem. Figyelj Mira, csak arra szeretnélek kérni, hogy hagyj egy kis levegőt apádnak. Ne tegyél neki megjegyzéseket, mert nehezen kezeli.

- Én csak próbálom beindítani a dolgokat.

- De ne tedd. Hagyd, hogy a dolgok normális mederben folyjanak. Aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik.

- Nem lehetne tenni valamit? Mondjuk, menjetek el randizni – vetettem fel. – Vagy maradjatok itt kettesben. Holnap lelépünk egész napra és...

- Kérlek Mira – mosolygott rám. – Marcus kapcsolatban van Mariával.

- Még – vontam meg a vállam.

- Nem könnyíted meg a dolgunkat – nevette el magát és megrázta a fejét. – Mi lenne, ha csendes megfigyelő lennél csak?

- Üljek tétlenül?

- Te talán örülnél, ha beleszólnánk a kapcsolatodba?

- Hát, ha a pasi olyan töketlen lenne, akkor igen, még hálás is. Bár meg tudom szerezni azt, amit, akarok.

- Ahogy én is meg tudom szerezni amit, akarok – hajolt a fülemhez.

- Szóval nem adod fel?

- Viccelsz? Persze, hogy nem. Csak az én eszközeim nem olyan, látványosak, mint a tieid. Nem fogok látványosan Marcusra nyomulni, csak beszélgetek vele és lesz, ami lesz.

- Ennyi?

- Néha sokkal több mindent el lehet érni egy átbeszélgetett éjszakával, mint egy csinos ruhával – mosolygott rám.

- És ha beszélgetsz vele egy csinos ruhában?

- Jaj, Mira – nevette el magát és magához ölelt. – Mesélj egy kicsit. Igaz, hogy énekesnő voltál?

- Igen, a második életemben – bólogattam és elővettem a telefonom, hogy megmutassam neki a saját dalaimat és a hozzá tartozó klipeket. – A neten nincs fent, mert megittam egy löttyöt, amitől elfelejtettek a halandók – magyaráztam.

Anyu mosolyogva hallgatta a dalokat, és közben mintákat rajzolgatott a homokba.

- Büszke vagyok rád Mira! – nézett a szemembe. – Olyan erős vagy és bátor, mellette pedig hatalmas szíved van.

- Ez rólad is elmondható anyu. Megpróbáltad megállítani a két fajt, ez nagy bátorságra vall.

- Michael szerint cuki próbálkozás volt és hát nem jártam sikerrel.

- Bocs, de utálom Sergiót. A naplóban talán még kedveltem is, olyan Jacob-os volt, de a bunkerben. Egy utolsó szemétláda, aki bármire képes volt a célja elérése érdekében.

- Beleőrült a szerelembe. Elvakította őt a vámpírok iránt érzett gyűlölet. Kicsit azért sajnálom, rendes srác volt, velem mindig rendesen bánt.

- Tudom, de... talán legbelül már akkor is őrült volt. Vagy a démon tette pchiopatává. Én közel kerültem a fiához, Bellamyhoz. Egyik részem utálta őt, amiért elrabolt engem, de megkedveltem. Amíg bennem volt a chip, vagyis a láng, azt hittem szerelmes vagyok belé. Jaj, anyu, olyan zavaros az egész. Évekbe telne, mire mindent elmesélek.

- Van időnk – simogatta meg az arcom. – De most menjünk vissza. Aludt ki magad – állt fel és felém nyújtotta a kezét.

Egymásba karolva indultunk meg a ház felé. A terasz helyett, a főbejáraton mentem be anyuval együtt és útba ejtettük a konyhát, hogy igyunk egy pohár gyümölcslevet.

- Megígéred, hogy nem fogod piszkálni apádat?

- Igen meg – motyogtam a lábamat bámulva.

- Köszönöm – puszilta meg az arcom. – Tudtam, hogy számíthatok rád.

- De arra ne számíts, hogy a másikat nem fogom gúnyolni. Mondtam én a Marina csapatot erősítem. A Macus csapat menjen a kukába.

- Jó éjt Mira – csóválta meg a fejét mosolyogva és belépett a szobájába.

- Jó éjt anyu.

Folytattam az utam a mi szobánkig és hallkan beléptem. Michael keresztbe feküdt az ágyon, a takarót a lába alá gyűrte, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A fejemet csóválva másztam be mellé az ágyba és megböktem az oldalát, mire megmozdult.

- Hol voltál? – kérdezte kómásan.

- Lent a parton, beszélgettem anyuval – súgtam vissza és magamra húztam a takarót.

- Minden rendben?

- Hm... Kérdezhetek valamit?

- Most?

- Igen.

- Kérdezz.

- Ha Anna megbánná, hogy akkor elfutott és újra akarná veled kezdeni. Adnál neki egy esélyt?

- Nem mert menyasszonyom van, akit mindenkinél jobban szeretek – suttogta pár centire az arcomtól.

Oldalra fordultam és ránéztem, majd felemeltem a kezem és megsimogattam az arcát.

- És apa szereti Mariát?

- Nem annyira, mint édesanyádat. Legalábbis én így látom.

- Köszönöm – suttogtam a mellkasára hajtva a fejem. – Szeretlek Michael.

- Én is szeretlek Mirabella – fonta körém a karját és becsúsztatta a kezét a pólóm alá. – Túl álmos vagyok most, de szeretnélek érezni.

- Túl álmos? – mosolyogtam és sietve kibújtam a pólóból és a nadrágból. – Nagy lesz a kísértés – csipkelődtem hozzá bújva.

- Tudom türtőztetni magam – kuncogott szorosan magához húzva és megpuszilta a homlokom.