\Essalar\

Vártak. Hátha bámulatosan kiugrik Evelyn a füstfelhőből. De semmi nem történt.

Bucky és Pietro egyszerre indultak meg, bár tudták, hogy valószínüleg Evelyn már nem él.

- Evelyn! - kiáltotta Pietro. Hiába. Nem érkezett válasz.

Valahogy eljutottak a néhai labor maradványaihoz. Az egy elszenesedett asztal alatt megtalálták Luke kabátját.

- Evelyn is itt kell, hogy legyen - mondta Loki. Óvatosan a emelgették a romokat, hátha rálelnek a lányra.

Végül Bucky élesztette fel a remény halványuló lángjait.
- Itt van! Gyertek segíteni. Azt hiszem... Él! Életben van!

A többiek fejvesztve bukdácsoltak át a törmeléken az ex-katonához.

Gyorsan leszedték a lányról a kődarabokat. Evelyn arca sápadt volt, akár egy halottnak. Több tucat seb éktelenkedett a teste különböző pontjain. A lehető leglassabban kiemelték a romok közül, nehogy nagyobb baja essék.

- Kórház - mondta Tony. Most nem elég Bruce tudása. Bucky közben a húga mellé térdelt, s gyengéden az ölébe húzta. Pietro is melléjük guggolt, és sírva fogta a lány kezét. Pedig már annyira közel voltak! Mért most kellett történnie?

Talán a sors akarata, talán más, de Evelyn kezdett magához térni, ami reménnyel töltötte el a csapat szívét. Azok a máskor gyönyörű, csillogó szemek, most fakón meredtek a semmibe, majd lassan fókuszálni kezdtek. Akart valamit mondani Buckynak, de csak köhögni tudott.

- Ne beszélj! - szólt a testvérére a férfi. Könnyei végig folytak az arcán. A mellette térdeplő Pietro óvatosan végig simított szerelme poros arcán. Evelyn halványan elmosolyodott, majd nehezen, de megfogta Pietro kezét.

- Köszönöm, hogy itt vagytok - suttogta. A többiek csak némán álltak, kivéve Tony, aki Brucet sürgette, hogy érjen minél hamarabb ide. Evelyn átnézett Pietro válla fölött, s olyat látott, amit maga sem hitt el. Egy fehér ruhába öltözött nő álldogált a romok között. Fekete haját az arcába fújta a szél. Karcsú alakja és kedves arca boldogsággal töltötte a lányt.

- Anya? - kérdezte suttogva Evelyn. Bucky értetlenül nézett húgára. Ő ugyanis nem látott semmit.

- Hát nem látjátok? Ott áll a romok között. Integet nekünk! Te is látod, ugye? Nem képzelődöm! Tényleg ott áll - motyogta. Bucky arcán egyre több könnycsepp csorgott le. Tony pedig még inkább sürgette a dokit, aki pár perccel később meg is jelent. Evelyn még mindig az anyját bámulta, aki kedvesen hívogatta. Miért nem megy oda? A többiek miért nem látják? Mi folyik itt?

💫💫💫

\Evelyn\

Sötétség... Folytogató és álmosító sötétség vett körbe. Nem éreztem semmim, azt sem tudom, hogy élek-e. Valaki egy hideg rongyot tett a fejemre, a csuklómra és a bokámra. Tehát élek, ha ezeket érzem. De akkor miért nem tudok felébredni? Hol lehetek? Mi lett a csatával? A többiek jól vannak?

Erőt vettem magamon és nagy nehezen kinyitottam a szemem. Az én szeretett Pietrom épp akkor akart kimenni a szobából. Valahogy vissza kell hívnom! Nem mehet el...

- Pietro - akartam mondani, de csak valami - a suttogás és a nyöszörgés keveréke csúszott ki a számom. Ám szerencsémre Pietro még ezt is meghalotta, és gyorsan megfordult. Arca beesett volt és az álmosság szörnyű érzéséről árulkodott.

Döbbenten lépett az ágyam mellé, mint, aki nem hisz a szemének.

- Végre, hogy felébredtél - mondta boldogan. Szemeiben könny csillogott, de ezek már az örömtől.

- Végre? Mennyi ideje vagyok itt?
- Egy hete és két napja - felelte szárazon. - De most már újra együtt vagyunk, és minden rendben lesz.

És ekkor jutottak eszembe az emlékeim. Luke, a harcok, a robbanás... Az én arcomon is könnyek indultak meg. Pietro óvatosan letörölte őket.

- Annyira szörnyű volt! Azt hittem, soha nem látlak titeket viszont - mondtam a sírással küszködve. Pietro azonnal átölelt, s éreztem, hogy ő is sír. Együtt adtuk ki magunkból a fájdalmat.

💫💫💫

Remegő lábakkal lépdeltem a folyosón. Pietro segített eljutni a nappaliig. A többiek ugyanis nem tudták, hogy már visszatértem közéjük.

A helyiség előtt megálltunk. Nem mertem belépni. Hogy fognak üdvözölni? Szeretnek-e még?

- Mi a baj? - kérdezte a Hercegem kedvesem.
- Félek. Szerinted elfogadnak?
- Bármit tettél, ők akkor is szeretnek. Te több vagy a szívükben, mint egy egyszerű lány. Mind imádnak. Örökké - mondta Pietro, majd gyengéden beterelt az ajtón.

Mindenki minket nézett. Először Bucky állt fel, s lépett elém. Nem éppen gyengéden, de mérhetetlen szeretettel ölelt át. Utána Tony, majd a többiek következtek. Egyedül, Loki állt a sarokban. Nem akart közel jönni. Akkor én fogok!

Három lépéssel átszeltem a kettőnk között lévő távolságot, majd őt is átöleltem. Először meglepődött, de fázis késéssel ő is magához szorított.

Mikor hátrébb léptem láttam, hogy mosolyog. De nem gúnyosan, vagy ilyesmi. Ez igazi, örömteli mosoly volt.

Most már minden rendben lesz...