A szoba apró volt, a falai fehérre voltak meszelve, a nagy ablak előtt egy kis éjjeli szekrény állt, a tetején egy üveg kancsó tele vízzel egy tálcán, lefordított üveg pohárral.
A szoba sarkában állt egyetlen egy ágy, fehér lepedővel, takaróval és párnával. Ezért elég szembe szökő látvány volt a fekete hajkorona, amivel a fiatal férfi rendelkezett, aki benne pihent.
Arca sápadt, de már nem olyan beteges mértékben.
Az ágy mellé egy széket húzott Perselus Piton. A Roxfort igazgatója lett a háború után. Nem volt könnyű dolga - még Minerva halálának ellenére sem, pedig más aligha kaphatta volna meg a posztot -, hogy ezt megtartsa, de sokat segített az ügyben az igazak álmát alvó férfi, akkor még csak a Kölyök.

Halovány mosoly játszott a szája szélén, miközben kisepert egy kósza tincset Harry arcából.
Régen csak Potter volt, vagy gúnyosan a Kis Túlélő, a Megmentő, a Kölyök és még ilyen-olyan kellemesen maró gúnnyal átitatott nevek kapcsolódtak csak hozzá. Mára már Harry lett, és remélhetőleg nemsokára Piton lesz a vezetékneve, nem pedig Potter. Talán eléri, hogy azt használja majd...

Sokat gondolt a közelgő házasságukra. Ó, igen! A nagy denevér, a szívtelen pince rém családi fészket tervezett kialakítani a volt ellenségének fiával. Ez pedig mindennél nagyobb elégtételnek számított számára. Hiszen bizton állította, hogy az idősebb Potter forog a sírjában azzal a tudattal, hogy a fia megőrült, amiért pont Pipogyusszal akar házasságra lépni és nem valami kedves lánykával.
Azonban a kis Harrynek ő kellett. Hat éve már, hogy elé állt a mesével, miszerint szerelmes lett belé. Még mindig hihetetlennek hatott. Akkor is kórházban voltak, sőt, a jegyességük estéjén is, bár akkor csak a Roxfort gyengélkedőjén. Perselus azután kérte meg a fiatal fiú kezét, hogy egy diákcsíny súlyosabban megsebesítette. Nem volt életveszélyben, mégis mikor látta kedvese kezén az égéseket, meg az arcán úgy döntött megkéri párja kezét, és egy havi büntetőmunkára ítélte a nebulókat, akik sírva kértek bocsánatot az SVK professzortól és az igazgatótól is. Ez persze Pitont nem hatotta meg. Egy kicsit sem.

Finoman szorította meg a fiatal férfi kezét. Sápadt volt a bőre, de nem annyira, mint Pitoné, aki nagy nehézségek árán szedte le ujjairól a sárgás foltokat, amiket a sok bájital főzés hagyott rajtuk. Kicsit ápoltabb lett, de azért ne gondolja senki, hogy a haja nem olyan bájitalgőzös mint régen. Bár ez annyira nem látszik, mert hagyta megnőni és Harry mániája lett, hogy egy apró fonatba, vagy copfba rendezi az ébenfekete tincseket.

Azóta leszokott a csak fekete ruhákról és belecsempészett Harry kedvéért néhány színt a ruhatárába és más ruhadarabokat a taláron kívül. Épp azt a sötétzöld garbós pulóvert viselte, amit karácsonykor kapott kedvesétől. Csak azért viselte, hogy Harry örüljön, ha magához tér. Tudta milyen apró gesztusokkal tudja boldoggá tenni a másikat, aki egy szentimentális bolond volt. De az ő bolondja...

Éppen felkelt a helyéről és töltött magának az egyedül árválkodó bögrébe egy kis teát, mikor érezte, nem láthatta, de érezhette a finom mocorgást a fehér takaró alatt. Azonnal megfordult és minden érzékszervével arra készült, mikor szaladhat egy gyógyítóért. Aztán a hosszú fekete szempillák megremegtek, árnyékot vetettek a fehér arcra a szem alatt, majd kinyílt a szemhéj is. Nagyon lassan láthatóvá vált az a hihetetlenül zöld tekintet is, ami zavartan rebbent az arcáról át a fehér mennyezetre.

– Tudom, hogy nem vagyok mindig egy szívderítő látvány, de egy kicsit többet vártam – Perselus hangja kifejezetten lágy volt és barátságos. – De most be tudom annak, hogy még fájhat a fejed – magyarázta a kába tekintetű férfinak, miközben kiegyenesedve indult az ajtó felé.

– Mindjárt idehívom Troath gyógyítót, hogy megnézzen.

– Köszönöm... – suttogta alig érthetően Harry, mire Piton hátra nézett, kissé aggódva és a következő szónál meghűlt ereiben a vér. – ... Professzor.

– Tessék?

– Tudom, hogy lehagytam, azért nézett rám. Bocsánat, professzor.

– Ha ez valami vicc akart lenni, Harry, nem nevetek – húzta össze bosszúsan a szemöldökeit, majd legyintve fordult újra a kijárat felé. – Mindegy, mindjárt jövök.

Azzal magára hagyta a zavarodott kócos férfit.

Ugyanis Harry teljes sokkot kapott már akkor, mikor az első dolog tanára arca volt, amit meglátott, hát még ez a különös beszélgetés is borzasztó volt. A feje hasogatott és megfogadta vagy ötször, két pillanat alatt, hogy többé nem veti magát le egy repülni tudó varázslóval sem a roxforti tornyok egyikéből. Az utolsó tiszta emléke az volt, ahogy Voldemort összecsuklik és meghal, pontosan tudta, hogy utána ő is elvesztette az eszméletét, bár jobban örült volna a megszokott gyengélkedőnek, mint a Szent Mungó valamelyik szobájának.

Nagy nehézségek árán kikászálódott a takaró alól és az ágy szélére tornázta magát, hogy elérje a vizes kancsót az éjjeliszekrényen és az üveg poharat. Közben feltűnt neki az ágy végében a szék, ami mellett egy apró asztal és tálca volt, pöttyös bögrével és kihűlt teával. Nem hagyta, hogy ez az információ megzavarja, helyette próbált önteni egy kortyot a vízből, mert úgy érezte a torka kész smirgli papír lett, vagy szárazabb a sivatagnál is, azonban megnehezítette a dolgát, hogy mindenből kettőt látott, vagy egy homályos pacát.

– Szemüveg – ötlött fel benne, mikor az arcához kapott. Vissza akarta rakni a kancsót a helyére, azonban a hirtelen kinyíló ajtó megzavarta és ezáltal ripityára tört. Az üveg millió darabra robbant szét. Már azon volt, hogy összeszedje, mikoris Piton egy gyors pálca intéssel eltűntette a szégyenteljes bizonyítékot.

– Miért nem vártál meg? Vagy mielőtt kimentem miért nem kértél tőlem vizet?

– Sajnálom, de utána jutott eszembe, nem gondoltam, hogy képtelen leszek önteni magamnak egy fránya vizet! Még a szemüvegem sem találom! – fakadt ki teljesen a fiú, mire nagy döbbenetében a férfi húzta elő az ajtó melletti talárból a kívánt holmit.

– Nálam volt, hogy ne essen baja – lágyult el Perselus, majd közelebb lépve csúsztatta Potter orrára az okuláréját. – Ez már egészen te voltál. Kezdtem aggódni, hogy komolyan megsérült a fejed.

– Piton professzor, miért ilyen kedves velem? – kérdezte kiszáradt ajkakkal, miközben hátrébb húzódott a matracon. Frusztrálta ez a hirtelen közelség és kedvesség. Bár tudta, hogy a férfi valójában nem volt olyan... rémes.

– Harry, most már tényleg elég a játékból. Elsőre sem nevettem.

– Komolyan kérdeztem! – fakadt ki a fiú, miközben tehetetlenül szorította kezét lüktető halántékára. – Mi ez az egész? – motyogta, mikor meglátta jobb kezén megcsillani a gyűrűt.

– Troath gyógyító...

– Igen, én szerintem is amnéziás – intette le az idős varázsló Pitont, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Mi az utolsó emléke, Mr. Potter?

– Hogy Voldemort meghalt és én elájulok – mondta meglepetten, bár nem kerülte el a figyelmét az az apró remegés, ami a név hallatán végig futott a két idősebb emberen.
Ekkor tűnt fel neki, hogy Professzora mennyire más. Eddig sem volt felé közömbös, azonban most igazán vonzó volt.

– Harry, az már több, mint hat éve történt – keseredett el Perselus, bár ezt alaposan elrejtette. De a hangja, szomorú volt. Ez pedig valószínűleg csupán Harrynek tűnt fel.

– Hat éve? – szinte cincogott a kölyök. Megint ez a kölyök megszólítás, a fenébe vele!

– Igen, az már jó régen történt. Azóta Sötét Varázslatok Kivédése tanár a Roxfortban és...

– Ne mondja el! – csattant fel Piton, mire Harry összerezzent. Azonban nem igazán hatotta meg az idős mágust a rideg kijelentés.

– ... A mellettem álló úr pedig hamarosan a férje lesz.

– Tessék?! – akadt ki Potter, majd nemes egyszerűséggel nevetni kezdett, mint egy eszelős. – Nagyon jó vicc volt! – mondta hahotázva. De ez hamar alább hagyott, mikor észrevette volt professzora szemében átsuhanni a fájdalmat.

Hát ennyi, tényleg nem emlékszik rám. Miért is reménykedtem, hogy ez az egész egy vicc?

– Most menjen ki, Mr. Piton – fordult felé hirtelen a doktor, ő pedig közönyös álarcát magára erőltetve méltosága maradékával kivonult, hogy leüljön a kórterem előtt. Fontolgatta, hogy talán szólnia kéne valakinek. Ezért nem várta meg, míg végez Troath gyógyító, helyette magához hívta a talárját a szobában lévő fogasról, hogy távozhasson a kórházból.

Hamar elhoppanált az Odúba, ahol biztosan tudta, hogy megtalálja Harry barátait. Igaz az elején nem voltak túl feldobva, hogy Potternek ő kell.

Alig lépett be a konyhába, minden szem rászegeződött. Ő mogorva képpel kereste meg az állapotos Hermione-t tekintetével a férje oldalán.

– Potter felébredt, de nem emlékszik semmire az elmúlt hat évből. Menjenek be hozzá – mondta mogorván, majd meg sem várva a választ visszament a birtokra. Le kellett nyugodnia. Tudta, hogy most nem tesz jót Harrynek, ha látja. Vagy éppen neki nem?

Azt persze közel sem tudta, hogy Hermione és Ron valóban elment a Szent Mungóba, hogy meggyőződjenek a hírekről.

Szerzői megjegyzés: Tudom, eddig egyik történetem sem annyira kész, hogy ebbe belekezdjek. De ezt csupán három-négy fejezetesre tervezem, talán egy epilógussal. Szóval remélem velem maradtok addig. Ezúton szeretném ajánlani @Victoria_W_Knight - nak ezt a történetet. Remélem ő is velem marad a végéig xD