Nézd azt a csendesen folyó folyót
Úgy tűnik, soha nem volt színezve,
Sétál, miközben várja a lemenő napot,
Csillogó, és szikrázó.

Wang Yibo
旁观者
(Bystander)

- Nyugi, kijutunk innen. - suttogta maga elé, ezzel magát is nyugtatva.

- Zhan-ge... - szipogott kistestvére, szemeiben mélyreható rettegés ült. - Zhan-ge hol vagyunk? - kérdezte remegő hangon, szemeiből pedig egy kövér, oroszlánkönnycsepp gördült végig pufók arcán. Zhan oda akart nyúlni, letörölni a sós folyadékot, megnyugtatni a kistestvérét, miszerint nincsen semmi gond. De nem tudta megtenni. Kezeik hátra voltak kötözve, hangja pedig őt is cserbenhagyta, elárulta. Bácsak lelkiismeretesfurdalás nélkül tudta volna azt mondani, hogy valóban minden rendben lesz!

- Ez egy játék Bo-di... - próbálta megnyugtatni testvérét, kinek tekintetébe a szavak hatására érdeklődés is vegyült. - Tudod, az a lényeg, hogy ki kell innen jutnunk, anélkül, hogy bárki is észrevenne minket. - folytatta felbátorodva, hisz hazug szavai valahol saját magát is megnyugtatták. - Van itt egy gonosz bácsi. Őt kell elkerülni, és csak akkor kapunk jutalmat a végén, ha elsőre sikerül kijutnunk. Itt viszont még nem ér véget a játék, mert haza kell mennünk, ott majd anyu és apu vár ránk.
- Yibo szemeiben izgatottság fénye csillogott, könnyi felszáradtak arcáról. Milyen ártatlan, és milyen tiszta! Milyen könnyedén átverhető...

- Aki előbb hazaér, az kapj az összes csokit, ami otthon van! - tette meg a téteket, mire kistestvér arcán már egy cseppnyi kételkedést sem látott.

- És mi történik, ha nem jutunk ki? - kérdezte meg, mire Zhan nagyot nyelt. Hogy mi történik? Nem tudta. Még fiatal volt hozzá, és nem is akarta elképzelni. Megtudni, pedig még annyira sem...

- Hogy mi veszítsünk!? Hiszen itt van velem a világ legokosabb kistesója, Bo-di! - tért ki a válaszadás elől, Yibo atcára pedig csillogó mosoly gördült.

- Akkor most mit csináljunk, Zhan-ge? - kérdezte suttogva, teljesen beleélva magát a játékba. Hisz nyerni akart, az összes csokit ígérete, igazán csábító volt számára. Vajon meddig tartanak ki nála?

Zhan aggodalmasan nézett körbe, a félhomályba burkolózott szobán. Hisz ő tudta, hogy nem játék az, amit játszanak, talán az életüket kockáztatják. Lehet, hogy most írta alá mind a kettejüknek halálos ítéletét?

Egy szekrény, egy ágy, egy éjjeliszekrény, és rajta egy váza, egy asz... És rajta egy váza!

- Bo-di. Látod azt a vázát, ott? - bökött fejével a megnevezett tárgy felé, mire kistestvére értetlenül bólintott. - El kell törnünk. - ismertette gyorsan a tervet, mire Yibo megrázta a fejét, szemeiben határozottság látszott.

- Annak anyuék biztos nem örülnének. - adott hangot tétovázása okának, mire Zhan kétségbeesetten megrázta a fejét. Nem volt sok idejük, és ezt tudta. Minél előbb ki kell innen juttatnia Yibot, ám a másik nem úgy nézett ki, mint aki meg szeretné könnyíteni dolgát.

- Most anyuék nincsenek itt! - suttogta ingerülten. Kellett az a váza, pontosabban egy törött darabja. Hisz onnantól végtagjaik szabadok voltak. A fiatalabbik gondolkodott, majd csillogó szemekkel megszólalt.

- Akkor adsz a csokidból! - mondta egy kissé hangosabban, mire Zhan azonnal lepisszegte. Yibo összerezzent, majd elsimételte suttogva, mire a másik csak egy rosszalló, ám megkönnyebbült fejrázás kíséretében bólintott. Ha innen kijutnak, Yibo megkapja az összes csokit, annyit ehet, amennyi csak belé fér, csak... Csak jussanak ki innen mind a ketten, épségben...

- Rendben. Hogyan törjük el? - nos igen, ez egy nagyon jó kérdés volt. Ha egyszerűen csak lelökik az asztalról, az túl nagy zajt csapna. Hamarosan megjelenhet elrablójuk a hangra, és akkor ennyi volt mindennek. Zhan egy hosszúra nyúlt másodpercig gondolkodott.

- Először szedjük le az asztalról, de vigyázzuk, hogy ne csapjuk zajt. - mondta Zhan, mire Yibo ügyesen, csúszva, mászva, tekergőzve, megindult az asztal felé.

- Zhan-ge, meglököm, te kapod el! - suttogott Yibo, teljes atéléssel a hangjában. Tetszett neki a játék, hisz új volt, és izgalmas. Kár, hogy valóban nem csak egy játék volt. Zhan bólintott, és lábát oda tette, ahová a vázának kell érkeznie. És így is lett.

- Ügyes vagy Bo-di! - suttogta Zhan, majd hangtalan a kezéhez ügyeskedte a vázát, és lefeszítette annak fogantyúját. A porcelán pedig hosszas erőlködés után, egy apró pendülés kíséretében adta meg magát, mélyen belevágva Zhan kezébe. Felszisszent, arcára pedig fájdalmas fintor szökött, ám tudta, hogy egy újabb kis lépéssel jutottak közelebb a szabadsághoz, ez pedig reménnyel töltötte el.

- Zhan-ge, jól vagy? - kérdezte Yibo aggódó hangon, mikor meglátta az aprócska kis vércseppeket, mik a másik tenyere közül szivárogtak.

- Ez semmiség Bo-di! - próbálta nyugtatni kistestvérét, míg minden erejével azon volt, hogy elvágja a csuklójába oly fájdalmasan belevágó kötelet. Érezte, hogy szorítás, mi gúsbakötötte kezeit, és szabad mozgást nem igazán hagyott nekik, valamelyest engednek, majd teljesen elpattannak. Zhan ránézett kezeire, mi ekkorra már tiszta piros volt.

Látvanya talán el is borzasztotta kissé, ám ez csupán egy járulékos veszteség volt célja, mégpedig a szabadság eléréséhez. Mindenhol kisebb, nagyobb vágások, néhol egészen karcolás méretűek, néhol mélyebbek, szinte csontot is értek. Vére egyre nagyobb tömegben szivárgott, és folyt le a padlóra. De nem ért rá ezzel foglalkozni, ki kellett innen legalább Yibot juttatnia.

Hang nélkül csúszott a kisebb háta mögé, és vigyázva, nehogy bárhol is felsértse másik hófehér, és makulátlan bőrét, lassan elvágta a kötelet. Mintha égő vasat fogott volna, dobta el az éles tárgyat, majd mélyen Yibo szemeibe nézett.

- Most kinyitom azt az ablakot, te addig mássz be az egyik szekrénybe, hamarosan én is megyek. - utasította szigorúan, még is, hangjában csak a féltés bújkált. Yibo szája sírásra görbült, nem értette a helyzetet. Hisz ez csak egy buta játék, miért kellett megsebesülnie Zhan-genak!

- Nem... Nem tetszik ez a játék... - szipogta, mire a nagyobbik szorosan magához ölelte, koszosfehér pólóján tenyérnyi méretű vérnyomokat hagyva. De nem szamított.

- Tudom... - suttogta bele Yibo sűrű, barna hajába. - Tudom Bo-di... - mélyen beszívta a szantánfa illatot, mi enyhe tej aromajával keveredett. Mindig megnyugtatta, hisz ez a kistestvére illata volt, még ha nem is vérszerinti. A legfontosabb ember illata, végjegye. Mélyen beszívta, talán utoljára? Lehetséges lenne együtt kijutniuk innen? - Nekem sem tetszik, hidd el, mindjárt vége. - vonta még szorosabb ölelésébe, Yibo pedig örömmel, ám reszketve bújt a védő karok közé. Ott volt számára az egyetlen biztonságos hely, Zhan-ge volt számára élete egyetlen biztos pontja. Az otthona. - Még tarts ki egy kicsit. - suttogta ismét, majd gyengéden eltolta magától.

- Légy erős, és bújj be a szekrénybe... - utasította egy biztató mosoly kíséretében, mivel kételyeit, és félelmeit palástolta. Hisz erősnek kell lennie, kettejük helyett is...

Yibo szomorúan bólintott, majd eltűnt a ruhák között. Zhan egy hosszúra nyúlt másodpercig nézett utána, azt kívánva, bácsak egy szörnyű rémálom lenne az egész, és fel tudna belőle ébredni. Ám ahhoz túlságosan is valós volt. Nehéz szívvel indult el az ablak felé, és nyitotta ki, majd lépett a vázához, és vágta a földhöz. A porcelán pedig hangosan csörömpölve millió kis apró darabra repült szét. Remegve várta, hogy mi fog történni, hisz a gépezet elindult, mibe elég csak belekerülnie egy apró homokszemnek, és akár végzetes is lehet. Nem csak számára.

Elbújt a szoba sarkába, lekuporodott, és várt... Egész testében reszketett, levegőt venni is alig mert, nehogy meghallják. Szíve pedig majd kiugrott a helyéről. Nyílt az ajtó, a férfi pedig belépett.

Gyorsan körülnézett a szobában, ilyedt szemei ásuhantak Zhan reszkető alakja felett. És számításai beigazolódtak. Szinte futva indult el az ablakig, és mászott ki rajta úgy, ahogy elmélete szerint a gyerekek menekülhettek. Hallotta a távolodó lépteket, és tudta, hogy most időt nyert magának és Yibonak, ha még nem sokat is. Talán ennyi elég lesz, hogy kijussanak a házból.

- Bo-di, gyere, szabad a levegő... - suttogta halkan, mire kistestvére ki is dugta fejét a szekrény ajtaján.

- Zhan-ge, ki szeretnék szállni a játékból. - ismételte ismét Yibo, párás szemekkel. És Zhan szíve apró darabokra tört újra, és újra, mikor látta testvére fájdalmát, de tudta, hogy erősnek kell lennie.

- Mindjárt vége. - próbálta nyugtatni. - Most viszont nagyon, de nagyon gyorsan kell futnunk, egészen addig, míg nem találunk egy aranyos embert az utcán. Akkor odamegyünk hozzá, és elmondod anyu telefonszámát neki. - ismertette terve további részeit, majd szó nélkül kézen ragadta a kisebbet, és az ajtó felé húzta.

- Emlékszel még anyu telefonszámára? - Yibo bólogatott, bár már egyáltalán nem élvezte a játékot, sokkal inkább félt, bár hogy mitől, azt még nem tudhatta.

- Rendben, akkor ismételjük el. Mit kell most majd csinálnod? - ekkor avar recsegése hallatszott az ablakon túlról, és Zhan tudta, már nem maradt sok idejük.

- Futok, és egy nénit megkérek, hogy hívja fel anyut. - Zhan hevesen bólogatott, majd egy gyors csókot adott Yibo dús hajába. Magához akarta szorítani, és ölelni, örökre, és még tovább, ám ez most nem volt lehetséges. Időt kellett nyernie kistestvérének, a léptek, pedig egyre közelebbről hallatszottak.

- Fuss! - lökte meg Yibot, ki egy pillanatig egyensúlyát vesztette, ám talpon maradt. Értetlen szemekkel nézett a másikra, és ismét rossz előérzete támadt, félelem kerítette hatalmába.

- Zhan-ge, te nem jössz? - kérdezte, és tétovázott. A másik nélkül egy lépést sem akart megtenni.

- Hamarosan, Bo-di, hamarosan. Most viszont fuss! - lökött rajta ismét egy apróbbat, ám Yibo még mindig nem akart mozdulni. - Fuss! - lett egyre kétségbeesettebb a hangja. - Fuss, Yibo, menekülj! - buggyantak ki az aggodalom könnycsepojei szemeiből, mire kistestvére nagy nehezen, de megfordult, és apró lábaival futásnak eredt...

Fuss! Fuss! Fuss...

A fent olvasható dal részketeket én fordítottam, így a forrás nem megbízható! Először kínairól angolra, majd angolról magyarra. Ahol a szöveg érthetősége megkívánta, ott belenyúltam.