Ne kérdezz engem
mit keresek

Nem kell választani
Nem szükséges bizonyítani

Nem szükséges bizonyítani

Wang Yibo
旁观者
(Bystander

- Jobban vagy már? - nézett fel Yibo a könyvből egy kedves mosollyal az arcán, mikor Zhan hosszú idő után kimerészkedett a szobából. Bizonytalanul bólintott, miközben mélyen lesütötte szemeit, nem mert, szinte még csak a másik irányába sem nézni. Megbánta amit tett, és nem tudta, hogy mire számítson. Talán itt is büntetést kap? Lehorgasztotta fejjel megállt Yibo előtt, és várt, készült a legrosszabbra.

- Nem ülsz le? - kérdezte a másik szinte selymes hangon, mire Zhan engedelmeskedett. Ha a másik ezt akarja, megteszi.

- Többé már nem bánthat. - törte meg Yibo a csendet, mi hosszan állt be közöttük. - Éppen most folynak a tárgyalások, a bizonyítékok már meg vannak ellene, a bíró, a mi, azaz a te javadra fog ítélni. - reméljük...

- Hol vagyunk? - nézett fel rá Zhan árván. Örült a híreknek, ám még sem tudta elhinni. Mintha álmodna egy újabb játék, mit megháborodott elméje játszik vele, nem több. Nem mert hinni benne, nem mert megkapaszkodni a reménybe, miszerint minden jó lehet.

- Beijing-ben, távol tőle... - Zhan lassan bólintott, majd mélyen gondolataiba merült. Hol újból megtalálta Ő, hol nem hagyta békén.

- Sajnálom. - Yibo kedvesen megrázta a fejét. Igazán nem számít, vagyis nem kéne számítania.

- Megértem. Csak tudd, mostmár biztonságban vagy, már nem bánthat. Ha minden jól megy, talán még ebben a hónapban kivégzik, hisz az ellene felhozott vádak, és bizonyítékok hosszú sora, magukért beszélnek. - terelte a témát észrevétlen, hisz bár nem kéne számítania, neki még is sokat jelentett.

- Biztos? - kérdezte bizonytalan, még is reménykedve Zhan. Talán, ha csak a föld felszínéről is eltörlik, talán csak akkor lesz nyugta tőle.

- Bízz bennem. - mosolyodott el félszegen Yibo. Zhan érdeklődő szemekkel nézett rá, megpróbált a másik mélyéig látni, kilesni szándékait és érzéseit.

Bízz bennem! - visszhangzott fejében a szó, és nem tudta miért, de hajlott a szavaira. Mintha már ismerné régről, mintha mindig is ismerte volna. Mintha vele álmodott volna, vele kelt, és vele feküdt volna. Mintha a sötétségtől, csupán ez az ember mentette volna meg hosszú éveken keresztül, minek aztán szomorú vége lett. Hisz Zhan számára talán örökre a feledés homályába merült. Viszonozta a bizonytalan mosolyt, majd bólintott egyet, alig észrevehetően. Bízni fog benne...

***

Egy hosszó folyosón volt. Ismeretlen volt számára a hely, hisz életét egy pincében élte ezidáig. Ám egy dolgot biztosan érzett: menekülnie kell. Rémülten nézett maga körül körbe, mintha egy végtelenített tükörbe látta volna az előtte, és mögötte elterülő világot. Ugyan az a sárgás fal futott a végtelenségig, min ugyan azon időközönként, ugyan olyan sötét ajtók, míves kilinccsel. A végtelenségig...

Nem menekülsz! - üvöltötte egy hang a fejében, az Ő hangja. Ám testet nem látott, csupán hallotta. Mi azt jelentette, hogy mindenhol ott van, hisz már Zhan része lett.

- Többé nem tudsz elszökni! - társult a hanghoz egy ördögi kacaj, mi füleibe égett hosszú éveken keresztül.

- Ne, kérlek ne! Kérlek hagyj békén! - ordította, hangja a végére cérna vékonnyá, sikítássá vált.

- Nem, nem... Soha többé nem eresztelek. - Zhan kapkodta a fejét, ám sehol sem látt Őt. Ám a hangja ott volt mindenütt. Ez a tudat, pedig megrémítette. Lábai céltalanul, tudatán kívül indultak el az egyik irányba, a folyosó, és rémálma végét remélve. - Hát akkor kezdődjék a fogócska...

Csak futott és futott, miközben gondolatai üvöltöttek fejében, szinte megsüketült tőlük. Ám még is, halkabbak voltak, mint az Ő hangja.

- Hiába futsz, úgy is megtalállak, és utolérlek! Hisz mindenhol ott vagyok! - kacagott fel ismét, mire Zhan megbotlott. Ügyetlenül tántorgott pár lépést, ám egyensúlyát nem tudta megtartani, a földre esett, tenyereivel megpróbálta tompítani az ütés erejét. Könnyes szemekkel nézett maga elé, miközben mellkasábó szíve majd kiszakadt, vére ereiben őrült sebességgel dübörgött, és szállította az adrenalint.

A föld megmozdult, a padló, mi eddig sötét vörös szőnyeggel volt fedve, lassan eltűnt egy ponton, és tükör vette át a helyét. A tükörben pedig, meglátta az Ő arcát. Ugyan az az arc, mi évekig a rémálmot, a rettegést jelentette neki, és rajta kívül még talán több száz gyereknek. Halk sikoly szaladt ki a torkán, mire az arc szája mosolyra húzódott.

- Mondtam, hogy mindenhol ott vagyok!

- Nem, nem, te nem lehetsz valós... - mantrázta suttogva, ám a jelek nem mutattak rá igazára.

- Ó, dehogynem! Valós vagyok, hisz ott élek a kis fejedben! - röhögött fel hangosan, mi felébresztette Zhant a pillanatnyi kábulatból. Mintha a padló csak tűz lenne és égetné a kezét, állt fel, majd futott tovább. Halk, fáradt sóhajt hallott maga mögött.

- Mondtam, hogy felesleges menekülnöd, de ha te így akarsz játszani, akkor játszunk.

- Nem! - ordította Zhan, mire megragadta a hozzá legközelebb álló ajtó kilincsét, és lenyomta. Az ajtó pedig nyitva volt... Szinte beesett rajta, a lendület, és még valami belökte. Az ajtó, pedig azonnal becsukódott mögötte...

Szíve torkában dobogott, kifulladva, kortyokban itta a levegőt, tüdeje égett, szemeit pedig csípős könnyek mardosták. Sokáig nem is mert körülniézni, mikor pedig megtette, nem akarta felfogni a látványt. Hisz rémálomból, rémálomba sétált.

- Ha még egyszer megpróbálsz megszökni! - érték el fülét a hangok, majd szépen lassan az eszét. Mi kényszerítette, hogy felfogja a látottakat. Térdei megremegtek, torkán egy elfojtott sikoly szaladt ki, ő pedig automatikusan a falig hátrált. Ám Ő most nem láthatta. Hisz az egyik emlékét volt köteles újra átélni, immáron külső szemlélőként.

- Kélrk, kérlek eressz! - sírta, és sikította egy korábbi önmaga, kit éppen a padlón hurcoltak végig, a hajánál fogva. Vékony, erőtlen kezeivel a másik karja után kapott, megpróbálta ujjait lefejteni hajáról, ütötte, rúhott és sikított. Ám mind hiába, próbálkozásai meddőnek bizonyultak, hangját pedig elfojtotta fájdalma.

- Úgy is mindig elkaplak! - hangzottak a dühös szavak, mit sem fogalkozva Zhan szenvedésével. - Talán ebből most majd tanulsz! - taszította le a földre Zhant, ki immáron némán, könnyezve lógott a kezei között. Nem maradt ereje küzdeni, kiabálni, szinte lélegezni sem. Ám még is megtette. Csupán kiüresedett, fájdalmas szemekkel meredt a semmibe, miközben újabb, és újabb könnycseppek gördültek le hajdanán szép, mostanra viszont beesett arcán. - Bár ha nem, nekem annál jobb, hisz újabb, és újabb okot adsz a büntetésedre! - terült szét őrült mosoly az arcán, mit nem láthatott.

Zhan feje erősen csapódott bele a hideg betonba. Először nagy koppanás, majd éles, szédítő fájdalom. Ennek biztos nyoma marad, de talán már nem számít, hogy eggyel több, vagy kevesebb. Testét köhögés rántotta össze, remegő kezeivel - bár maga sem tudja miért -, megpróbálta felnyomni magát, ám már nem volt hozzá ereje. Karjai felmondták a szolgálatot, megremegtek, és letették a terhet.

Erős kéz kapta el a csuklóját, és rántotta fel, majd helyezett rá valami nehezet, végül elengedte. Karjai pedig erőtlen hullott maga mellé, majd fémes, hideg hanggal csattant a betonon. Zhan összerezzent, megpróbált ráfókuszálni, hogy mi is került rá. Láncok...

Legszívesebben felüvöltött volna, mind testi, mind lelki fájdalmait feledni akarta, ám ereje már nem maradt hozzá. Csendben, és nyugodtan tűrte, hogy a láncok rákerüljenek, ezzel talán örökre megfosztva magát a szabadulás reményétől. Fájdalmáról egyedül üres szemeiből folyó könnyei adtak tudomást, ám ki is foglalkozna azzal?

Az utolsó lánc is rákerült bokájára, majd pillanatnyi csönd következett. Megcsodálta a művét...

Hirtelen éles fájdalmat érzett bordáiban, belerúgott. A fájdalomtól összegörnyedt a földön, ajkain néma sikítás szaladt ki, testét erős, fájdalmas köhögés rázta meg. Sípolva szívta be a levegőt. Fémes ízt érzett a szájában, ám már nem érdekelte.

- Most magadra hagylak, gondolkozz egy kicsikét a tetteiden. - mondta, majd hallotta a cipők kopogását, és a saját, fájdalmasan szaggatott lélegzetvételét, ahogy tüdeje újabb, és újabb korty levegőért küzd. Lenyelte a fémes ízt, majd újra köhögött. Látóterébe, pedig apró fekete pontok kúsztak be, mik lassan átvették az uralmat látása felett...

Hangosan felzokogott, hisz az emlék pont ugyan olyan fájdalmas volt számára, mint mikor megtörtént.

- Mindig megtalállak... - hallotta az Ő hangját a távolból.

***

- Nem! - sikított fel az éjszakában, és ült fel az ágyon. Zihált, az izzadság pedig patakokban folyt le róla. Az álom emlékképei még mindig szeme előtt lebegtek, nyugatot nem hagyva neki, még ébren sem.

- Nyugi, nincs semmi baj. - nyúlt felé óvatosan Yibo, kinek szintén zaklatott éjszakája volt a másiknak hála. Hisz már régóta próbálja felébreszteni, minduntalan sikertelen. De nem bánta, mert ez azt jelenti: Zhan mellette van.

- Ne érj hozzám! - lökte el a másik kezeit rémülten, fel sem fogta, hogy mit tesz. Hisz még mindig az álom hatása alatt állt. Yibo szomorúan nézett rá, szemeibe minden bánata kiült, mégha arcán ez nem is látszott.

- Sajnálom... - motyogta orra alatt, majd szó nélkül felállt. Hisz a másikank nincsen rá szüksége. Akkor pedig nem zavarja. Ha szüksége lessz rá, itt lesz. Addig is, addig is pedig vár... Nehéz sóhaj kíséretében csukta be maga mögött az ajtót, ám ekkor Zhan zaklatott, elcsukló hangja megállította.

- Ne csukd be. - kérte, Yibo pedig szélesre tára az ajtót. És megértette Zhan félelmeit, hisz eddig, éveken keresztül egy zárt ajtó fogságában élte az életét. Pontosabban, vegetált és tűrt, túlélt. Ha újból bezáródik az ajtó, nem lesz e minden a régi?

Egy hosszúra nyúlt másodpercig még az ajtóban állt, ám a másik nem kérte marasztalását, csupán a térdeit átkulcsolva ringatta, nyugtatgatta magát. Yibo szomrúan elmosolyodott...

A fent olvasható dal részketeket én fordítottam, így a forrás nem megbízható! Először kínairól angolra, majd angolról magyarra. Ahol a szöveg érthetősége megkívánta, ott belenyúltam.