Szeretem az újat, de a régit is
Szeretek felébredni az álomból, és szeretek ébren álmodni
Szeretem azt az embert, akivel újra találkozom, és soha nem engedem el
És szeretek mindent, mi múlandó

Wang Yibo
万物可爱
(Everything is lovely)

- Hogy értették, hogy csak úgy kisétáltál az életükből? Kérdezte Zhan az asztalnál ülve, az ujjait tördelve. Legalább annyira ideges volt, mint a vele szemben ülő, hisz percek kérdése, és itt lehetnek rég nem látott szülei. A feszültség pedig megülte a levegőt, misúlyos lett, aggodalommal teli. Yibo száját egy fojtott sóhaj hagyta el, szemeit pedig egy hosszú másodperc erejéig lehunyta.

- Ők viszonylag gyorsan beletörődtek a halálodba, csak én mentem el minden hónapban a rendőrségre utánad érdeklődni, míg végül már nem csak az ott dolgozók néztek teljesen hülyének, de lassan a saját családom is őrültnek titulált. Így az eslő adandó alkalommal, mikor lehetőséget kaptam rá, kollégiumba költöztem, majd elkezdtem dolgozni, megalapozva a saját életem. Elköltöztem, és lassan, de teljesen megszakítottam vekük a kapcsolatot. Az első fél évben, még felvettem a telefont, mikor keresték, ám a beszélgetéseket akkor is próbáltam minél rövidebbre zárni, néha el sem kezdeni. Majd... - majd megpróbáltak róla meggyőzni, hogy adjam fel a reményt, miszerint élsz. - Majd egy idő után, már azt sem. Lassan öt éve, hogy egy szót sem váltottam velük. - hadarta el, szégyellte magát a másik előtt. Zhan érezte, láta idegességét, hideg, remegő kezeit a másik kezeire csúsztatta, és gyengén megszorította.

- Hé. Nem kell izgulni, jönnek, mennek, aztán ha kell, el is felejtjük. - mosolygott bíztatóan a fiatalabbra, és mint egy végszóra, megszólalt a csengő.

Yibo kelletlen nyitotta ki az ajtót, szüleinek nem köszönt, csak arrébb állt az ajtóból. Apja és anyja pedig egyaránt gyilkos pillantásokat küldtek felé, hisz a tegnapot nem feledték.

Zhan feszengve állt a nappaliba, és akarva akaratlanul is az jutott eszébe, miszerint mennyire megöregedtek szülei. Az életvidám fiatal arcokból ráncos, meggyötört, beesett arcok lettek, szemükbe szomorúság ült, mi még annyi megrázkódtatásról, és bánatról árulkodott. Talán mind ez miatta, mind ez érte.

- ZhanZhan... - hallotta anyja hangját, mit már oly rég óta nem volt alkalma. Szeretettel és örömmel csordultig. Ez pedig megannyi szép emléket idézett fel benne, miket már rég elfeledettnek hitt, talán sohasem voltak. De most még is, hireteln mindenre emlékezett!

- Hogy megnőttél! - suttogta ámulatta az asszony, majd egy tétova lépést tett fia felé, szemeit törülgetve. És Zhan nem hátrált, de nem is közeledett. Hisz az emlékek hosszú ideig rejtve maradtak előle, elzárva. Örült, de tudta, hogy már semmi sem lehet ugyan olyan...

Az asszony kezei közé zárta rég nem látott fiát, majd utat engedett érzelmeinek, és az öröm, a viszontlátás öröme könnyek formájában törtek a felszínre.

- Annyira hiányoztál... - szipogta, miközben még szorosabban ölelte Zhant, ki viszont szótlanul állt. És szívében már nem érezte fellobbanni azt a régi szikrát, mit egy anyai kedves szó, egy anyai dícséret, vagy ölelés jelentett régen. Hosszú idő után elengedte fiát, hogy közelebbről is megnézezze magának. Alaposan végigmérte Zhan minden négyzetcentimétetét, a legutolsó hajszálától egészen a lábujja hegyéig.

- Lefogytál. - állapította meg szomorú mosoly kíséretében, Zhan pedig csak állt, haloványan mosolygott, és ha kellett, bólogatott. - Ugye, jól gondolat viselte Yibo? - tudakolta, kissé erőszakosan, és ejtette ki másik fia nevét meglepő gúnnyal, és maró ellenszenvvel. - Remélem adott neked rendesen enni, és tekintettel volt rád! - sandított hátra vádló szemekkel Yibora, ki csak némán állt, és hallgatta a vádakat.

Ami azt illeti, jobban mint most te... - gondolta Zhan, ám ezt nem mondta ki.

- Azt hiszem, hogy Yibonál jobb testvért, kívánni, sem kívánhatnék, és keresve sem találnék. Hisz mindvégig keresett, és végül meg is talált. Mikor rémálmaim voltak, mindig ott volt mellettem, felébresztett. Tiszteletben tartotta, hogy hosszú ideig semmire sem emlékeztem belőletek, és nem erőszakoskodott, elfogadta, és egy szót sem szólt. A kórházban is mindvégig ott volt mellettem, ha kellett meghallgatott, ha kellett támogatott, és semmit sem erőltetett. Elfogadott minden kezdeti hülyeségemmel, úgy, ahogy vagyok. - mondta végig egy szuszra, miközben mindvégig Yibora nézett. - Köszönök neki mindent, ha ő nincs, ki tudja, hogy hol lennék? - mondandója végére az anyja immáron mind a kettőjükre haragos szemekkel nézett, hisz értette Zhan szavai mögött meghúzódó megvetést, neheztelést, és cinizmust.

- Mind ezt, én is megtettem volna, ha Yibo nem titkolja el, hogy életben vagy! - szűrte haragosan fogai között.

- Én kértem, Yibo semmiről sem tehet. Ő csak azt csinálta, amit én mondtam, én kértem tőle. - jelentette ki rezzenéstelen arccal, mit sem fogalkozva szavai lehetséges következményével.

- Sajnáljuk fiam, hogy nem voltunk jó szüleid. - lépett egyet felé apja, maga mögé utasítva feleségét. Bár komor tekintettel, fagyos szemekkel nézett rá, szavai nem hordoztak haragot. - Kérlek, ne neheztelj ránk, és kezdjünk mindent előről. - kérte kedvesen az apja, Zhan pedig bólintott.

- Egy feltétellel. - kötötte az ebet a karóhoz, minek hallatán anyja megvetően felhorkantott, ám nem mondott semmit. Apja pedig hallgatta a feltételt, és kész volt bármit megígérni. Hisz ő is tudta, hogy ugyan olyan már semmi sem lesz, a régit nem folytathatják, talán csak foltozhatják.

- Kérjezek Yibotol bocsánatot, hisz alaptalanul vádoltátok meg. - mondta határozottan, mire anyja csak még dühödebb lett.

- Hogy képzeled! - kiáltotta, majd kilépett férje mögül, hogy megfegyelmezze hálátln, és tiszteletlen fiát, ám még mielőtt kezet emelhetett volna Zhanra, mind két kezére egy egy erős kéz fonódott, mik szinte mozogni sem engedték. Megdöbbenve nézett körbe, és Yibo és férje haragos pillantásával találta szembe magát.

- Persze, teljesen igazad van, fiam. - mondta, majd elengedte a nő csuklóját, és Yiboval szembe fordult. Apja tisztelettudóan összefűzge maga előtt a kezeit, majd derékből meghajolt.

- Kérlek bocsáss meg nekünk Yibo, mind az elmúlt évekért, mind a tegnapért. - Yibo nem válaszolt, csupán jeges tekintettel nézte szüleit. Ám Zhan még is látta bennük a hálát, és a szeretetre való éhséget, amit talán csak ő láthatott. Yibo kimérten bólintott, de nem szólt semmit.

- Akkor mi most megyünk. Majd még találkozunk...- mondta nehéz szívvel az apjuk, még is kimérten, majd karon ragadta az asszonyt, és távoztak.

A fiatalabbik fáradt sóhaj kíséretében zárta kulcsra mögöttük az ajtót, majd lassan fordult meg. Zhan még mindig ott állt a kicsinyke, ám annál otthonosabb nappali közepén, szerény mosollyal az arcán.

- Köszönöm! - suttogta Yibo, majd csupán pár nagy lépéssel megállt Zhan előtt, és karjai közé kapta, mire a másik hangosan felkacagott.

- Neked semmit sem kell köszönni! - mondta vidáman Zhan, miközben magasról nézett le a fiatalabbra, ölelő karjai biztonságából. Homlokuk összeért, és egy pillanat erejéig megfagyott köztük a levegő, csak nézték egymás titkokat, és megannyi fájdalmat rejtő szemeit. Majd Zhan pillantása lejjebb vándorolt a fiatalabb vékony, még is, telt ajkaira. Nem tudta, hogy mi vezérelte, csupán egy érzés súgta neki - mit eddig sohasem tapasztalt -, ráhajolt a másik szájára, és lágy csókot lehelt rá.

Mihelyst realizálta, hogy mit is tett, azonnal vissza akart húzódni, de akkorra már késő volt. Yibo viszonozta a csókot, immáron menekülést nem engedve Zhannak, óvatosan, vigyázva falta a másik száját.

Amit tettek, talán mind ketten tudták, hogy nem szabad, országuk, társadalmuk szerint elítélendő, ám ki szabhat határt a szív szavának? Ki mondja meg, hogy mit szabad és mit nem? És ki tudná megállítani őket? Hisz titkon - bár talán nem is tudták -, már hosszú ideje mind a ketten erre vártak...

A fent olvasható dal részketeket én fordítottam, így a forrás nem megbízható! Először kínairól angolra, majd angolról magyarra. Ahol a szöveg érthetősége megkívánta, ott belenyúltam.