Imádom a kora tavaszt és szeretni fogom a késő őszt is
Imádom a fekete hajat és a fehéret is,
Szeretem a vándorokat mikor  hazatérnek otthonukba
Az élet egyszerű, de elég

Wang Yibo
万物可爱
(Everything is lovely)

Mosolyogva nyitotta ki a szemét. Rég volt ilyen, hogy nem rémálomból ébredt, szíve pedig most mindennél boldogabb volt. Hisz végre emlékezett.

A nap fénye beszűrődött a redőny résein, bevilágítva a szobát, és jelezve, hogy reggel van. De senki sem sürgette őket. Zhan mosolyogva fordult meg Yibo kezei között - ki szorosan átkarolva aludt vele. Nem akarta lerázni magáról testvére karjait, nem akart elhúzódni, sem elmenekülni. Többé már nem érezte csapdának a másik érintését, sokkal inkább belesimult az ölelésbe.

Széles mosollyal az arcán vizslatta a másik rezzenéstelen, nyugodt arcát, szinte teljesen olyan volt, mint kiskorába. Mint a rég elfeledettnek hitt emlékeiben. Ugyan az az arc volt vele szemben mint akkor, mint évekkel ezelőtt. Csupán a szemei árulkodtak koráról és fájdalmáról, arról, hogy mostmár felnőtt férfi.

Kisimított a másik eddigi rezzenéstelen arcából egy kósza, rakoncátlan barna tincset, mire Yibo egy halk morgással válaszolt, és csukott szemmel mocorgott egy kicsit. Ám nem akart felébredni, csupán az érintés zavarta meg mély, és nyugodt álmában. Zhan halkan felkuncogott, és önhatalmúlag eldöntötte: ideje felkelni a másinak is, ha már ő ébren van.

- Bo-di... - simított végig lágyan Yibo jádefehér arcán, mire a fiatalabb ismét csak mocorgott, ám szemeit nem nyitotta ki. - Bo-di, ideje felkelni. - szólongatta tovább melegen. - Bo-di, hasadra süt a nap. - mondta, mire a fiatalabb kelletlen, de kinyitotta a szemét, mikben először zavartság tükröződött, majd ámulat, melynek láttán Zhan elkuncogta magát.

- Mi... Minek... Minek hívtál? - kereste a szavakat, miket csak nagy sokára talált meg, a másikat ezzel jól elszórakoztatva. Úgy tűnt Yibo számára, hogy Zhan nagyon is tudja, hogy hogy hívta, és miért.

- Bo-di! - mondta ki ismét, hatalmas mosollyal az arcán, mire Yibo, ha lehet, csak még inkább elképedt, hisz nem hallotta félre, a másik valóban úgy nevezte, mint gyerekkorukban.

- Zhan-ge! - mondta izgatottan a fiatalabb, majd szorosan megölelte Zhant, olyan szorosan, hogy a másik levegőt is alig kapott. De nem bánta, csak nevetett és nevetett, hisz boldog volt, mindennél boldogabb. - Annyira hiányoztál! - suttogta bele Yibo a másik nyakába a szavakat, meleg lehelltete nyomán pedig borzongás futott végig Zhan gerincén.

- Sajnálom... - mondta, bűnbánó hangon, és valóban így gondolta, hisz el sem tudta képzelni, hogy Yibo mit érezhetett, amikor ő nem ismerte fel, amikor félt tőle, és idegenként kezelte.

- Nem a te hibád. - rázta meg fejét, nyomatékosítva mindandóját. - Mostmár az a lényeg, hogy emlékszel. - mondta, bár szavai bizonytalanul csengtek. Zhan valóban emlékszik? Emlékszik mindenre?

- Igen, mostmár emlékszek. - erősítette meg, mire Yibo csak még szorosabban ölelte, és soha, de soha többé nem akarta elengedni az idősebbet. Ám semmi idilli pillanat nem tart örökké, és általában a legnemkívánatosabb tényezők szakítják meg őket.

Kopogás hangja hallatszott, melyre Yibo csak egy nagyot fújtatott. Nem várt senkit, szóval semmi fontos nem lehet.

- Kopogtak. - állapította meg Zhan is, megsimogatta Yibo fejét, ösztökélve, hogy nyisson ajtót.

- Tudom. - sóhajtott panaszosan, majd kényteln kelletlen, de felállt ajtót nyitni.

- Vársz valakit? - kérdezte Zhan bizonytalanul az ágyon ülve, mire Yibo megrázta a fejét.

- Lehet, hogy csak az egyik szomszéd. - mondta, miközben elfordította a kulcsot a zárba, és résnyire kitárta az ajtót, hol egyáltalán nem azok a személyek álltal, akikre számított volna. Nem, azok álltal, akikre álmában sem gondolt volna, hisz már évekkel ezelőtt teljesen kisétált az életükből.

- Mit kerestek itt. - kérdezte fagyosan, minél előbb, és minél gyorsabban le szerette volna zárni a még meg sem kezdett beszélgetést. A két alak mereven, és haragosan bámulta.

- Igazán beengedhetnél minket fiam. - mondta az utolsó szót megvetően az apja. A hangok behallatszottak a szobába, Zhan az ágyon megfagyott. Vajon Yibo igazi szülei, vagy Zhan szülei állnak az ajtóban?

Yibo összeszorította a fogait, legszívesebben rájuk vágta volna az ajtót, de az illem még sem ezt diktálja. Feszülten kifújta a levegőt, majd nagyobbra tárta az ajtót, ő pedig ellépett belőle.

- Hogy képzelted azt, hogy eltitkolod előlünk, hogy a testvéred életben van!? - kezdte az anyja, éppenhogycsak betette a lábát, még a cipőjét sem vette le. Hangja szinte vágta a levegőt, Yibo arcán pedig egy jól irányzott pofon csattant. Arca jobb fele égett, egy tenyér méretű piros folt éktelenkedett rajta, ám nem mondott semmit. Leszegte a fejét, nem nézett a szüleire, és csak reménykedett benne, hogy Zhan nem látott semmit.

- A híradóból kellett megtudnunk, hogy a tizenöt éve elrabolt Xiao Zhan életben van!? - folytatta az anyja, mit sem törődve a körülötte lévőkkel. Az apja pedig csak állt, nem akart közbelépni, hisz egyetértett az asszonnyal.

Hirtelen ajtó csukódása hallatszott, Yibo pedig rémülten kapta a hang irányába a fejét. Zhan szobájának ajtaja zárva volt, ilyen pedig még nem történt, de abban biztos volt, hogy ez semmi jót nem jelent. Mélybarna szemei halálosan villantak, szinte gyilkolt velük. Egyenesen anyjára nézegt, majd fogai között fenyegetően szűrte a szavakat.

- Most. Menjetek. Innen. - szülei meglepetten, enyhe félelemmel néztek a szemébe, de egy tapottat sem mozdultak. Yibo szemei szikrákat szórtak, kezei ökölbe szorultak. Nem emelhetett kezet szüleire, ezt nagyon is jól tudta, ám most még is megtette volna.

- Azt mondat, hogy tünés. Igen, Zhan van az ajtó mögött, de nem kíváncsi rátok. - mondta, majd gyengéden, de még is, határozottan lökött egyet anyján, az ajtó felé tessékelve, mit az asszony nagyon nem vett jó néven, és már ismét emelte volna a kezét, ám Yibo megállította a levegőben.

- Majd holnap gyertek vissza, miután lenyugodtatok. - mondta jegesen.

- Menjünk. - hallatszott apja mindig nyugodt hangja, ám most szemei neki is feldúltságáról árulkodtak. Az asszony dühösen fújtatott egyet, majd szinte kirohant az ajtón, köszönés nélkül. Őt pedig az apja követte. Yibo halkan becsukta utánuk az ajtót, majd sietős léptekkel indult meg a szoba felé, hova Zhan menekült.

Tétován kopogktt az ajtón, de válasz nem érkezett.

- Zhan-ge, bemehetek? - kérdezte, és hangja immár nyugodtságról, és gondoskodásról árulkodott. Ám válasz most sem érkezett.

- Zhan-ge, bemegyek. - mondta, majd óvatosan lenyomta a kilincset, és belépett. Szemeivel azonnal a másikat kereste, ki a szoba egyik sarkában ült, felhúzott, átkulcsolt térdekkel, és magát ringatta. Nem nézett fel, talán ésre sem vette Yibo jelenlétét.

A fiatalabb odasietett hozzá, és kezét nyugtatóan a másik hátára csúsztatta, majd szoros ölelésébe vonta. Zhan halkan, szinte némán sírt, válla rászkódott.

- Zhan-ge, elmentek, mostmár minden rendben. - suttogta fülébe, miközben a másik nagyokat szipogott.

- Bántottak téged... - suttogta Zhan, ám nem mert felnézni, a másik szemeibe. Yibo megilletődött, majd csak később jutott eszébe, hogy kapott anyjától egy pofont, minek helye már szinte nem is fáj. Legalább is elenyésző a szíve fájdalmához képest.

- Ez semmiség, ne is foglalkozz vele. Már nem is fáj. - próbálta szavaival megnyugtatni, ám mind hiába. Anyja tetteinek súlyossága mitsem csökkent Zhan szemébe.

- Bántott téged, és nem tudtalak megvédeni. - zokogott halkan Zhan. Tehetetlennek, kicsinek, és hasztalannak érezte magát. Hisz Yibot olyanért bántották, amiről nem tehet, ami nem az ő hibája volt. És Zhan nem tudta megvédeni, sem szavakkal, sem tettekkel. Mert nem volt hozzá ereje, mert félt megtenni.

- Sajnálom Bo-di!

- Én már el is felejtettem... - mosolygott Yibo, majd lágy csókot lehelt Zhan hajába...

A fent olvasható dal részketeket én fordítottam, így a forrás nem megbízható! Először kínairól angolra, majd angolról magyarra. Ahol a szöveg érthetősége megkívánta, ott belenyúltam.