Furcsa, hogy az emlékek mennyire hatással voltak rám. Emlékszek amikor kicsik voltunk, hogy Marco és én fára másztunk és versenyeztünk, hogy ki ér fel előbb a tetejére. Én mindig leestem, Marco pedig büszkén kapaszkodott a tetején és nagyképűen vigyorgott le rám. Szabadulásom után annyira el voltam foglalva, hogy eszembe sem jutott az, hogy nekem valahol van egy testvérem, akire régen mindig számíthattam. A kapcsolatunk az évek alatt megsemmisült és megkopott. Nem tudom, mikor mentünk csúsztunk ennyire szét, de hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, miközben a sofőr behajtott Marco birtokára. A saját ízlése szerint élt itt. Luxus stílusú egyedi tervezésű faház és autógarázs nézett vissza rám. Ez nem egy egyszerű faház volt, annál sokkal tágasabb, kényelmesebb és a saját ízlése szerint lett berendezve. Idejét sem tudom annak, hogy mikor jártam itt utoljára. Keserű könnycseppek szöktek a szemembe, miközben leparkoltunk a bejárati ajtó előtt. Nehezen sóhajtottam fel, tenyeremmel végigsimítottam a combomat, hogy erőt gyűjtsek. Dario mellettem ülve ráérősen pipázott, közben a bejárati ajtót kémlelte. - Hogy történhetett, Dario? - csóváltam szomorúan. - A testvérem volt - húztam fel a szemöldököm. Tekintetemmel a combomat fürkésztem, nem akartam elhinni, hogy a testvérem hallott. Megéreztem, hogy baj van, de nem számítottam a legrosszabbra. Felsóhajtottam, időt húztam mert nem akartam bemenni. A saját rémálom várt az ajtó mögött, az igazság, hogy a testvérem tényleg elment. Nem készültem fel rá, de tudtam, hogy az élet megy tovább. - Szerinted sokat szenvedett a halála előtt? - miközben Dario a ház felé pillantott, és könnyes szemmel fürkésztem a tenyeremet.

- Ó! Hát...szerintem határozottan túlélte - Dario a ház felé bökött, én pedig azonnal oda fordultam. - A testvére most dob ki egy holttestet az ablakon! - szinte lassított felvételben láttam, hogy Marco egy erőteljes mozdulattal lelökött egy férfit az erkélyről. A férfi teste egyenesen a medencébe zuhant. A tiszta átlátszó vízben sűrű vér jelent meg, ami körbe ölelte a víz felszínén lebegő holttestet.

- Tudhattam volna... - fejemet csóválva kiszálltam az autóból, farkasszemet néztem Marcoval, aki egy fejbiccentéssel behívott a házába. A széles hátát fürkészve keserűen elnevettem magam. - Szépen átvertél, testvérem! - sétáltam fel a lépcsőn, majd kopogtam a bejárati ajtón. Zerra nyitott nekem ajtót, aki kicsit feszült volt. A nappaliban ácsorogva az orromba szökött a testvérem illata, ami nagyon hiányzott, de nem mutattam ki. A padlón holttestek egyforma fehér lepedőkkel voltak letakarva. A drága antik vázák szilánkokban hevertek a padlón, a kanapéból egy vastagabb katonai kés állt ki. A kristály csillár szintén apró szilánkokban hevert a padlón. Ekkor összeráncoltam a szemöldökömet, mert az egyik fehér lepedő alatt nyöszörgött valaki. - Mi a pokol.... - izzadva és remegő léptekkel sétáltam a letakart test felé. Minden lépésem közben megremegett a térdem. Nekem soha nem volt idegzetem a testvérem játékaihoz, de ez most teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Lassan hajoltam a test felé, de ekkor hirtelen valaki pisztoly golyót eresztett a fejébe. Akkorát ugrottam, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről. - Istenem! Szent ég!! Mi történt itt?! - pillantottam a lépcső felé. Marco pisztollyal a kezében sétált le. Miután tudatosult benne, hogy nem maradt több élő személy a támadói közül, a fegyvert az öve alá csúsztatta. Szemtől szemben álltam Marco Díjazzal, kinek hírneve minden embert vagy rettegésre vagy sírásra késztet. Marco nem egy átlagos ember volt, óh...dehogyis! Marco Díjaz több szempontból is egy olyan személynek számított, amit még senki nem tudott megfejteni. Rajta nem lehet kiigazodni, mindig más személyiséget ölt magára. Furcsa érzés volt a szemébe pillantani, de a szívem mélyén éreztem, hogy hiányzott. - Szépen átvertél!

- Különben nem jöttél volna el! - egy mozdulattal guggolt le a letakart test mellé, majd hirtelen lehúzta róla a lepedőt. A szememet takartam, mert nem akartam hinni a szememnek.

- Nem lehetne, hogy ...oh Istenem...mi ez a szag?! - ekkor Marco egy hirtelen mozdulattal húzott le maga mellé. Kezét a tarkómra nyomta és olyan közel húzott az áldozat arcához, hogy majdnem elhánytam magam. - Szó szerint a lelkébe látok! Engedj el!!! - üvöltöttem.

- Látod azt a tetoválást a nyakán, vagy inkább vágjam le neked és adjam a kezedbe? - ekkor szemembe pillantott. Tudtam, hogy komolyan gondolja, azt is, hogy pillanatok alatt levágná a bőr darabot, ezért csak az orromat befogva hevesen bólintottam. A tetoválást vér fedte, de tökéletesen láttam, hogy egy hátborzongató pókot ábrázolt a tetoválás. Ismertem ezt a tetoválást és az embereket is, akik viselik. - Az ő nyakán is van egy! Meg a másik nyaká is!

- Elhiszem! Csak kérlek, hogy ne mutasd meg! - ekkor Marco vissza takarta a testet és hátat fordított nekem. Kindoban volt. Zöld terepmintás nadrágja feszült a testén és a kidolgozott fenekén. Fekete pólója szintén kiemelte széles hátát és a vállát. - Olaszországból jöttek, igaz? - suttogtam előre félve.

- És kibaszottul pipa vagyok miatta! - fordult egyenesen felém. - Kettőnk közül neked van dolgod az olasz maffiával! - a padlóra mutatott, én pedig összefontam magam előtt a kezem és szemébe pillantottam. - Nem tudom, hogy mit basztál el, de valamit biztos! - oldalra pillantottam, hogy emlékeim közt válasz után keressek, de semmi nem jutott az eszembe.

- Tudnék róla, ha valamit elrontottam! - emeltem fel a hangomat. - Miért akarod rám kenni?! - tártam szét a kezem.

- Miért?! - emelte fel a hangját, majd kezét végig húzta rövidre vágott haján. - Mert te bizniszelsz velük! - lépett közelebb hozzám, de ekkor csípőre helyeztem a kezem és felvontam a szemöldökömet.

- De kettőnk közül nem én vagyok gyémánttolvaj - néztem végig rajta, Marco pedig elvigyorodott. - Nem az én házam van tele millió dollárokat érő gyémántokkal! - mutattam a padlóra. És mivel tökéletesen fején találtam a szöget, úgy gondoltam, hogy tovább feszegetem a témát. - Honnan tudod, hogy nem a gyémántokat akarták? - léptem közelebb hozzá. - A te gyémántjaid kétszer annyit érnek mint az én kokainjaim összesen! - pislogtam nagyokat. - Szóval testvérem...mielőtt rám kened...gondolj arra, hogy te vagy a gyémánt csempész és lehet, hogy lopni akartak tőled! - miközben Marco végignézett rajtam, sóhajtva hátat fordított nekem. Marco különleges képességekkel rendelkezik, amit pályafutása során tökéletesre fejlesztett. Ő nyugodt és kiegyensúlyozott. Bármekkora szarban van, mindig megtalálja a kiutat arra, hogy ő jöjjön ki a legjobban az ügyben. Most, hogy ennyi év után mellette állok, rájöttem arra, hogy mennyit változott. Ő nem olyan mint, én. Van benne valami, ami egyedivé teszi a stílusát és a személyiségét. Valami, ami magával ragad és mindenki rá figyel. A kinézete...a mozdulata és a rövidre vágott haja....senki nem mondaná meg, hogy ő az ország legprofibb gyémánt csempésze. Hogy miért? Mert tökéletesen leplezi.

- Kérsz egy teát? - kérdezte hirtelen. A holttestek miatt bűzlő nappaliban ácsorogva felvontam a szemöldökömet. - Vagy te inkább kávés vagy, nem? - a kanapéhoz lépett. A kanapén egy holttest feküdt. Fejéből a fehér kanapéra folyt a vér. Nagyt nyelve néztem, hogy Marco megtörli kését a halott ruhájában, majd a tokba helyezi.

- Hát a tea is megteszi! Meg pár nyugtató - helyeztem orromra a kezem, hogy ne szagoljam ezt az undorító szagot.

Miközben a teraszon Marco mellett álltam és teát kortyoltam, megfordult a fejemben, hogy miért nem látogatott meg a börtönben. Nem azért, mert nem voltam neki fontos, egyszerűen azért mert nem tudott eljönni. Soha nem ért rá, mindig csinált valamit. Az ő élete soha nem volt egyszerű, ezért sem volt ideje kitérőket tenni. Nem utáljuk egymást, de szöges ellentétek voltunk. Én voltam az elegáns testvér, ő inkább a sportos, de ez nem jelenti azt, hogy nem szerettünk egymást. Most is szeretjük egymást, de felnőtt férfiak vagyunk, ezért nem mutatjuk ki. A múltban sok olyan dolog van, ami pecsétet nyomott a jövőnkre. Az okát mindketten tudjuk, de azt is tudtuk, hogy ha nyíltan beszélnénk róla, az senkinek nem lenne jó. Miért? Mert háborút indítanánk egymás között. És, hogy mi ez a dolog? Hát...idővel mindenre fény derül.

- És jól vagy? - kortolyt bele a kávéjába. - Minden oké?

- Hát persze! - vágtam rá határozottan. - Veled minden oké?

- Nem! - vágta ra határozottan. - És én legalább őszintén megmondom - a csészéjét a dohányzóasztalra helyezte, miközben nyelvével a fogát piszkálta. - Kíváncsi vagyok, hogy milyen volt miután kiengedtek a börtönből - pillantott a szemembe. Összehúzott szemekkel megrántottam a vállam.

- Jó volt napvilágot látni - suttogtam és lesütöttem a szemem. A szívem hevesebben vert, azt hiszem, hogy ebből nem fogok jól kijönni. Marco először mindig körbe kérdez egy téma iránt, majd úgy szúr beléd, hogy azt nem lehet kivédeni.

- Kinek a társaságában élvezed a szabadságot?

- Dario!

- Dario? - kérdezett vissza, majd egy mozdulattal levette a pólóját. A kezében összegyűrte és végig törölte vele a karját. A felsőtestét fürkészve elnevettem magam. Marco nem szerette a tetoválásokat, emiatt sem viselt. - Dario amolyan...eltakarító és barát féle?

- Ő a jobb kezem - és miközben válaszoltam, Marco megtörölte a nyakát és a szemembe nézve így szólt:

- Hallottam, hogy veled lakik a nő, akibe azelőtt szerelmes voltam - miközben a szemébe néztem, csípőre helyeztem a kezem és végignéztem rajta. - Gyűrűt húztam volna az ujjára, ha nem történt volna az, ami megtörtént azon az estén.

A szemembe nézett, miközben gúnyos vigyorra húztam az ajkam. A múlt dönt, hogy mikor éri utol az embert. Minket utolért. Ismételten.