Minden ember egyszer az élete során elgondolkozik azon, hogy mi értelme van reggelenként felkelni, milyen célja van a világba, miért született meg, miként kéne élnie. Sokszor szoktam ezeken elgondolkodni, mióta elmentél, itt hagytál egyedül a nagyvilágban, tele félelemmel, kétségekkel, rengeteg szép és rossz emlékekkel. Olyan hirtelen hagytál itt, esélyt sem adtál, hogy elbúcsúzzak tőled, utoljára megölelhesselek, elmondhassam milyen fontos is voltál nekem, mert az voltál, te voltál a mindenem. Te is szerettél engem? Ha igen, akkor miért tetted azt amit? Miért nem mondtál semmit? Miért nem mondtad el, azt amit a szívedet nyomta, miért nem hagytad, hogy segítsek? Annyi kérdésem lenne hozzád, olyan sok, hogy úgy érzem beleőrülök. 

Miután elmentél, csak egy levelet hagytál magad után, amin alig pár mondat szerepel. Nem kértél bocsánatot, nem mentegetőztél, nem válaszoltál meg rajta semmit, mégis minden benne volt amire szükségem lehetett. Még mindig megvan, tudod? Kincsként őrzöm a fiókomban, úgy vigyázva rá, mintha az életem múlna rajta, de ha jobban belegondolok az is múlik, mert te az életem voltál. A mindenem, és most, hogy már nem vagy itt, úgy érzem semmim nem maradt. 

Emlékszel még az első találkozásunkra? Középiskolába történt, mikor átiratkoztál hozzánk, annyira félénk voltál, visszahúzódó, mégis olyan kedves és szeretni való. Rögtön beléd szeretem, tudtad? Észrevetted, igaz? Minden áron a barátod akartam lenni, közel akartam hozzád férkőzni, én akartam lenni az egyetlen, aki melletted áll. Emlékszem mennyire zavarban voltam a közeledben, mikor rám mosolyogtál, megvillantva a nyuszi mosolyodat, amit nagyon imádtam, de ezt is biztos tudtad már. Tudtad mennyire tetszel nekem, mégis barátkoztál velem, beszéltél hozzám, megöleltél...az ölelésed olyan meleg volt, erős, hogy azt kívántam bárcsak örökké, így tartanál engem. Nem így történt. 

Sokáig barátok voltunk, egészen a suli végéig, hisz nem mertem lépni feléd, úgy gondoltam minden tökéletes úgy, ahogy van, minden jó, míg mellettem vagy. Ahogy elballagtunk az nap átjöttél hozzánk, ha lehetett mindig nálunk voltál, azt mondtad nem szeretsz otthon lenni. Ha tudtam volna az okát, ha csak rákérdeztem volna,  minden máshogy történik? 

Bulit tartottunk, mivel a szüleim nem voltak otthon, így csak ketten élvezhettük a nagykorúvá válásunkat. Párkör alkoholos pohár után, sírni kezdtél, olyan dolgokat mondtál el magadról, amiket józanul soha senkinek, még nekem sem, de akkor mindent elmondtál. A szüleidről meséltél, elmondtad, milyen rosszul bánnak veled, miket tesznek, közben pedig nem hagytad abba a sírást. Akkoriban még nem értettem milyen súlyosak is azok, amiket mondtál, nem tudtam mit érezhettél azokban a szörnyű percekben, nem törődtem veled, csak lágyan magamhoz öleltelek, hagytam, hogy kisírd magad a karjaim között, miközben mocskos dolgok jártak a fejemben. Undorító vagyok, igaz? 

Mikor abbahagytad a sírást, kibontakoztál a karjaim közül, magadra erőszakoltál egy mosolyt, egy olyan mosolyt, amibe a szívem megrepedt...neked is ennyire fájt? Letörölted a könnyeidet, közben pedig magyarázkodtál, arra kértél felejtsem el azokat, amiket mondtál, csináljak úgy mintha semmi sem történt volna. Fájt az, amire kértél, de mivel te kérted tőlem megtettem, nem beszéltem róla, ahogy te sem tetted. Beszélnem kellett volna! 

Teltek a napok, hónapok, de te nem jelentkeztél, nem hívtál fel, nem jöttél többet át, nem kerestél engem, én sem téged. Pedig a hívásomat vártad, igaz? Féltél tőlem, azért mert olyan dolgokat osztottál meg velem, amiket magadba akartál temetni örökre. Én pedig tőled féltem...hát nem ironikus? Annyira nevetséges. 

Három hónap telt el, mikor a telefonom csörögni kezdett és a te nevedet írta ki a kijelzőre. Elképzelni nem tudod, mennyire boldog voltam abban a percben, milyen örömtáncot lejtettem a szobám falai között, míg fel nem vettem a telefont. Boldogan emeltem a fülemhez, alig várva, hogy hallhassam a hangod, amit már nagyon rég nem volt rá alkalmam, de aki beleszólt az nem te voltál, nem a te hangod volt. Egy női remegő hang volt az, ami beleköszönt a telefonba, sírt, hallatszott a hangján, amitől a hatalmas mosolyom lassan ráfagyott az arcomra. 

-Jungkook barátja vagy? 

Kérdezte, én pedig annyira összezavarodva éreztem magam, nem értettem ki ez a nő, miért van nála a telefonod , miért kérdez tőlem ilyet? Halk remegő hangon válaszoltam neki, amitől egy pillanatra elhallgatott, majd újra felsírt. Annyira féltem Jungkook. 

-Tegnap éjszaka elhunyt. 

Nem értettem, miről beszél ez a nő, miket hord össze, egyszerűen nem ért el a tudatomig a mondata. Mondtam neki, hogy ez egy félreértés lehet, mert nem halhattál meg, de ahogy a sírását hallgattam, muszáj volt rájönnöm, amit mondott az igaz. Te elmentél és soha nem jössz vissza. 

Egy év elteltével is tisztán emlékszem, milyen gondolatok, érzelmek haladtak át rajtam, hogyan sírtam, tomboltam, kiáltottam a nevedet, miként átkoztam magam, hogy nem voltam melletted, mikor szükséged volt valakire. Mikor szükséged lett volna rám. Azon a napon elvesztem, nélküled semmi lettem. 

A temetéseden láttam a szüleidet, anyukád sírva borult a sírodra, könyörögve a bocsánatodért, fentről láttad, igaz? Engem is láttál? Láttad az érted hullajtót könnyeimet, a darabokra tört szívemet, ami csak érted dobogott és szakad ki a helyéről? 

Utánad akartam menni, tudtad? Biztosan tudtad, hisz az nap, mikor a pengét végighúztam vékony, erőtlen csuklómon, hagyva, hogy vérem a fürdőkád vízébe hulljon, esett az eső. Azok a te könnyeid voltak. Fájt látnod, nekem is fájt, a mai napig fáj. Átkoztam a szüleimet, amiért megállítottak, nem hagyták, hogy veled lehessek, de közben irántad is gyűlöletet éreztem. 

Hogy tudtál ilyen könnyen itt hagyni?! Magamat is utáltam, amiért nem hívtalak, nem állítottalak le, nem vigasztaltalak meg jobban, mikor utoljára veled voltam, nem mondtam el milyen fontos is vagy számomra. Soha nem fogod már tudni, mennyire is szerettelek, mert te elmentél, engem pedig itt hagytál. Tényleg ennyire szenvedtél? Tudod mi a különbség köztünk? Te meg haltál, én pedig itt maradtam egyedül. 

A leveledet tartva a kezemben olvasom át, már ezredjére, de még mindig könnyek gyűlnek tőle a szemembe, még mindig fáj, tudod? Hiába múlt el egy év, még mindig te jársz a fejemben és a közös emlékeink, amik olyan szépek, mégis fájdalmasak. A mosolyod, a hangod, mozdulataid, olyan erősen beleépültek az elmémbe, hogy tisztán emlékszem rájuk, mintha csak most történtek volna meg. 

Beszéltem anyukáddal, ő adta át ezt a levelet is, tudod mit mondott? Nem a nevemet írtad bele a telefonodba, ha nem teljesen mást, azt írtad, szerelmem. Mikor ezt anyukád elmondta, sírtam tudod...térdre rogytam és csak sírtam, ölelve magamhoz az egyetlen dolgot, amit hagytál nekem magadból, a leveledet. 

"Taehyung, mikor ezt olvasod én már nem élek. Tudom önzőség tőled ezt kérni, de ne sírj miattam, ne hullajts könnyeket, mert nem érdemlem meg, hogy ezt tedd. Azt akarom, hogy mosolyogj, nevess, légy boldog, maradj, olyan amilyen mindig, hisz emiatt szerettem beléd. Szeretlek téged Tae, mindig is szerettelek és akkor is szeretni foglak, ha már nem leszek. Annyira sajnálom...

Jungkook."

Könnyeimet letörölve teszem vissza a fiókomba leveled, hintve rá egy utolsó csókot, elbúcsúzva ezzel tőled. Ablakomhoz fordulok, kinézve rajta figyelem, ahogy az eső hullik alá az égből, erősen csapódva az üveghez. Az arcomra egy fáradt mosolyt engedek, végigsimítva a hideg, nedves üveget, neki döntve homlokomat, behunyva szemeimet. Ezek a te könnyeid? Tudod igaz, ezért sírsz annyira? 

Mély levegőt veszek, majd kifújom azt az ablak üvegére, jól bepárásítva azt, meleg leheletemmel. Vékony, csontos ujjammal firkantom rá a neved, továbbra is mosolyogva, majd elhajolva tőle, ezzel együtt elhúzva a függönyt. Végigvezetem szobám minden pontján, fáradt íriszeimet, amiben olyan sok időt töltöttem, túlságosan is sokat. Fáradtnak érzem magam, oly rég nem hajtottam rendes álomra fejem, de most már azt hiszem megpihenhetek. Utoljára visszanézek a függönyre, ami most elrejti előlem a tomboló kinti vihart. A te szenvedésedet. 

-Én is szeretlek. 

Ejtem ki halkan neked szánt vallomásom, utána az ajtóhoz fordulok. Lassú léptekkel megyek elé, csontos ujjaimmal megragadva a kilincset, elhagyva a szobát, amiben már oly rég raboskodtam, meghallva egy újabb mennydörgést. Ne sírj, nem fog sokáig tartani, nem fog fájni, gyorsan vége lesz, amikor utoljára lehunyom a szemem, már veled leszek. 

Remélem tetszett nektek ez a kis szösszenet tőlem. :)