„- Mi? - ráncoltam a szemöldököm, majd leesett - Te féltékeny vagy! - került most az én arcomra az a bizonyos mosoly. A fiú zavartan elkapta a tekintetét, arcába vér szökött - Jézusom, te komolyan féltékeny vagy - állapítottam meg kicsit túl vidáman. Ha féltékeny a barátomra (aki nincs :D), akkor érdeklem. Én. Őt.

Ilyen lenne a happy end? ”

Mosolyogva néztem, ahogy Bence megpróbálja kikerülni a dolgot. Vagyis, félig. Az egyik fele zavarban van és tagadni akar. A másik meg tovább kérdezget a 'pasimról'. Nem tudom, egyszerűen aranyos.

- ... Vagyis, nekem mindegy. De azért érdekel, hogy mióta? Meg... Izé, nem mintha számítana, de szereted? És ő? És--

Félbeszakítottam. Továbbra is mosolyogva értem az arcához. Finoman magam felé fordítottam, de nem engedtem el. Kerestem a tekintetét, melyet kissé bizonytalanul az enyémbe font.

- Nincs barátom. Márk az unokatestvérem. Tudod, már meséltem róla, olyan mintha a testvérem lenne - mondtam halkan - Szabad vagyok! - tártam szét a másik (nem akaródzik megszüntetnem a közvetlen testi kontaktust) karom, mire  elmosolyodott és kezét az arcán lévő kezemre simította és lassan összefonta ujjainkat, majd leengedte a térdére

- Szabad vagy, mi? - kérdezett vissza - Akkor mi lenne, ha elmennénk valahová? - kérdezte levakarhatatlan mosollyal az arcán.

- Benne vagyok - vigyorogtam mint egy idióta

- Holnap délután ráérsz?

- Háromtól tied vagyok

- Remek. - aztán elbizobytalanodott - Muszáj megkérdeznem...

- Mi az? - kérdeztem rögtön a legrosszabbra gondolva. Mi van, ha arra kíváncsi, probléma-e, ha ő az ilyen nyitott kapcsolatokat támogatja? Jézusom, mi van, ha van egy másik barátnője? Vagy ha van egy egész háreme. Úristen, és...

- Lex, itt vagy? - biccentette oldalra a fejét

- Hogy... Mi az? Bocsi, kicsit elkalandoztam... - ráztam meg a fejem

- Az feltűnt. Rá van írva az arcodra, hogy összeesküvés elméleteket gyártasz. Akarjam tudni, mi jár a fejedben? - mosolyodott el, mire mosolyogva megráztam a fejem - Akkor vissza a valósághoz. Hogy viszonyulsz a vízhez? - kérdezte

- Öhm... Nem vagyok egy Hosszú Katinka, de kevés esélyt látok a vízbe fulladáshoz - mondtam, mire felnevetett

- Akkor jó. Tudod, kérdezted, mit sportolok. Éppenséggel kajakozok. Ki is töröltelek volna a telefonomból, ha víziszonyod van - mondta, de láttam a szemében, hogy csak viccel

- Hát, az szívás. Mert igaz, hogy tudok úszni, de a víztől hatalmas, vörös foltok lesznek a bőrömön. Undorító látvány. Ha pedig klóros a víz, akkor még bomlani is kezd - mondtam komolya képpel, hevesen bólogatva

- Ssssz... Akkor azt hiszem, mégsem jó a péntek. Majd legközelebb - húzta ki a kezét a kezemből és arrébb csúszott, mire felnevetettem

- Na, gyere csak vissza, szépfiú! - nyúltam a kezéért és visszarántottam, egyenesen az ölembe. Icipicin múlt, hogy a lendülettől hátra esek. Olyan icipicin, hogy semmin. Ugyanis a következő pillanatban már rázkódó vállal feküdtem a patkán, a könnyeimet törölgetve. Bence meg ott ült rajtam és szintén röhögött. Hát, szép kis pár vagyunk. Vagyis, leszünk. Vagyis, remélem, hogy leszünk.

Szerintem még egy ideig ott röhögtünk volna, ha nem jön meg a vonatpótló busz pótló busza. Hah, van ilyen.
Bence lemászott rólam és még mindig mosolyogva felsegített

- Köszi! - mentem fel a buszra, mikor előreengedett. A nénit felkeltettük és Bence hozza a szatyrát.

Végül egymás mellé ültünk, ő az ablakhoz, én kívülre. Egy órát utaztunk busszal. Az egészet végigbeszélgettük.

Később

- Helo! - köszöntem becsapva az ajtót. A kulcsot bedobtam a többi közé és a cipőimet lerúgtam a lábamról. Márk a(z új) kanapén ült, az érkezésemre felkapta a fejét.

- Szia, Ali! - köszönt

A nappaliba lépve levágtam a táskám a fotelba és kipróbáltam az új bútort

- Oh, ez nagyon kényelmes... - folytam el ültömben - Amúgy te hol voltál? - néztem a fiúra, de már nyúltam is a távkapcsért.

- Erről akartam veled beszélni - vette ki a kezemből a kapcsolót

- A távirányítóról? - húztam össze a szemöldököm

- Nem

- Akkor azt kérem vissza - nyúltam érte, de Márk nemes egyszerűséggel ráült. Elképedve néztem rá. Nagy Márknak valóban elég érdekes a probléma megoldó képessége...

- Szóval - kezdte, mire én beletörődve dőltem hátra a kanapén -, holnap elmegyek a Pop/Rock sztár leszek! válogatójába - mondta

- Mi? - merevedtem meg ülve

- Figyelj, Ali... - de nem figyeltem.

Márk menni akar abba... Abba a műsorba? Abba az átverésbe? Bele akar folyni abba, amit úgy hívnak, showbiznisz? Nem. Nem. Nem. Biztos nem. Nem. Nem lehet. Nem. Nem akarhat. Kitartóan rázni kezdtem a fejemet és éreztem, hogy a könnyeim a szemembe gyűlnek.

- Ne csináld ezt, Márk... - motyogtam elhaló hangon - Ne csináld...

- Ali... - törölt le egy könnycseppet - Nem lesz semmi baj. Azóta már minden sokkal... Sokkal mondernebb.

- De... De akkor se! Ki tudja, mit kell csinálnod?! Azok olyan szerződéseket íratnak alá veled, amikben konkrétan kinondják, hogy arra köteleznek, amire akarnak! Befolyásolnak és kihasználnak! Lehet, hogy énekelsz egy jót, de... De mit gondolsz, mik történnek a színfalak mögött?! Mert én megmondom neked. Kemény manipuláció! Manipulálják a versenyzőket, a zsűriket, a közönséget! Nem lesz magánéleted. El tudod képzelni, mit tud művelni veled a sajtó?! Például, ha szakítasz valakivel, úgy szét fognak szedni, hogy olyanokról lesz szó, hogy bántalmazás. Kitalálnak ezek mindent! És... És... - kerestem a szavakat - Márk, ez... piszkos szakma ez...

A fiú átölelt. A hátamat simogatta, amíg el nem álltak a könnyeim. Aztán eltolt magától és a szemembe nézett

- Ali, nézd... Tudom, hogy mit gondolsz. Tudom, hogy mi történt. De most gondolj bele - mosolyodott el - Nagy Márk, a Pip/Rock műsor nyertese! - kurjantotta el magát, mire elnevetettem magam

- Tényleg jól hangzik... - törölgettem a könnyeim

- Ez nekem való. Tudod te is. Szerepelnem kell. Én ilyen vagyok - tárta szét a karját, amolyan 'ez van' mosollyal az arcán

- Jaj, az Istenért is! - borultam a nyakába - Féltelek, tudod? - suttogtam beletörődve

- Tudom. De nem lesz semmi baj - suttogta vissza ölelve

- És mi van, ha nem kerülsz be? - kérdeztem

- Bekerülök. Tudom, hogy tudod. Különben nem sírnál - motyogta a hajamba

- És visszatért... Az egoista Nagy Márk megint itt van - nevettem elengedve

- Minding is itt volt - vonta meg a vállát önelégült vigyorral az arcán. Amiről eszembe jutott valaki.

- Te Márk... - kezdtem

- Hm? - nézett rám, de én bekapcsoltam a tévét, hátha így elterelem a figyelmét. Hát, valóban a képernyőre vezette a tekintetét

- Khm... Pénteken randim lesz - nyögtem ki szigorúan a tévét nézve

-Király - mondta, majd eljutott a tudatáig amit mondtam - Várj, mi?! - kapcsolta ki egy mozdulattal a televíziót

Aú!

- Randevúm. Egy fiúval - mondtam fülig pirulva, de Márk nem igazán erre volt kíváncsi. Lehet, hogy néha kicsit gyerekes, de a maga módján ő is védeni akar engem. És a fiúktól úgy véd, hogy egyet sem enged a közelembe. Azért serényen próbáltam magam kirángatni a trutyiból - Két ember, aki bejön egymásnak elmegy együtt vala--

- Tudom, mi az a randevú, Alexa!- förmedt rám. Alexa. Ez így nem lesz jó... - Ki ez a fiú? És honnan ismered? Hány éves?

- Havasi Bence. Lerobbant a busz, elkezdtünk beszélgetni, aztán számot cseréltünk és megbeszéltük, hogy találkozunk péneteken. 18 lesz hamarosan - válaszoltam szorgalmasan

- Tehát még kiskorú? - fogta meg a 'lényeget'

- Istenem, Márk! Igen, az. De én nem. Rémlik? - forgattam a szemem

- Nem tetszik ez nekem. Nem is láttam még! - háborodott fel

- És nem is fogod még egy darabig. - jelentettem ki

- Mi? Miért nem? - lepődött meg. Legalább már azon túl vagyunk, hogy randim lesz. Már csak el kell érnem, hogy ne találkozzon vele...

- Mert nem - mondtam egyszerűen

- Szégyelled? - kérdezte

- Nem.  Téged szégyellek - vontam meg a vállam

- Engem? Miért? - akadt ki teljesen

- Túlságosan... Egocentrikus vagy. Halálra rémítenéd szegényt. Megvárom, hogy működik-e kettőnk közt a dolog. Csak utána vagyok hajlandó elrontani veled - sétáltam a hűtőhöz valami ehetőért...

Másnap (Csütörtök), a Pop/Rock válogatójának napja

- Jaj, komolyan mondom! Márk, teljesen mindegy, hogy a szürke vagy a fekete cipőfűződet rakod be - forgattam a szemem - Ha nem leszel kész két percen belül, itthagylak - mondtam halál nyugodtan

- Elmész nélkülem a válogatóra? De engem fognak beválogatni. Azt hogy tervezted? - fűzte be a cipőfűzőt

- Hát mondjuk egyáltalán nem megyek a válogatóra. Hidd el, ezer jobb dolgom van annál, hogy téged fuvarozlak - vettem a hátamra a táskám - Kiállok - sétáltam át a garázsba

Oh, de szeretem is én a kocsimat... És hogy utálom azt a béna tanuló vezetőt, aki végig karcolta a drágám oldalát parkolásnál. Vezetési analfabéták. Bah.

De már nincs semmi baj, ugyanis a szervizben megjavították. Amúgy egy Kia Ceed-em van. Szemem fénye. Az utóbbi két napba két dolgot féltek jobban magamnál (az embereket nem számolom!); a kocsim és a macskám. Emina előtt az autó egyedül volt ezen a listán. Hihi...

Kényelmesen kitolattam a felhajtón és az indulásra készen benyomtam a rádiót. Vagyis, a lejátszási listámat. Amint beindult a Beatles Hey Jude-ja, a kedvem skálákat ugrott.

- Hey Jude, don't make it bad
Take a sad song and make it better
Remember to let her into your heart
Then you can start to make it better - énekeltem (khm kornyikáltam) teljesen átszellemülve, mikor kivágódott az anyós ülés ajtaja és Márk vágta le magát mellém

- Ali, nem tudom, miért imádod te annyira a Beatles-t, de kérlek, amíg velem utazol, hanyagold! - nyomta be a rádiót, mire én felháborodva csaptam rá a kezére

- Nem fogok agyon kevert számokat hallgatni, aminek még csak nem is értem a szövegét! Manapság olyan mű zenéket adnak, hogy az valami katasztrófa! - böktem a rádióra, ahol épp egy tuc-tuc szám ment, gondolom már egy órája - A Beatles az tudja mi az a zene - nyomtam vissza a listámra, ahol most a Ticket to ride indult be

- Nem te mondtad tegnap, hogy nem értesz hozzá? - kapcsolt át az adóra

- De van véleményem. Ami az én autómban törvény - nyomtam meg újra a gombot, ezúttal a Come together-t elindítva

- Tudod, néha nagyon idegesítő vagy... - döntötte a fejét az ablakhoz

- Te ne beszélj! - pillantottam rá egy pillanatra, majd újra az utat figyeltem

- Amúgy tudod, hová kell mennünk? - kérdezte csak úgy, mellékesen

- Nem - feleltem egyszerűen, mire felröhögött

- Istenem, meg vagyok veled áldva...

Később

- Te Ali, én mégsem megyek. - torpant meg a kocsi mellett

- Mi van? - fintorogtam értetlenül

- Nem megyek oda be! - mutatott az épületre, ahol sok (ch, rengeteg) ember tódult befelé

- Na ne szórakozz velem! - vágtam be a vezető ülés ajtaját

- Nem megyek. Atyám, mennyi ember... - meredt a tömegre a fejét rázva

- Hát ez kész! - emeltem az égre a tekintetem. - Na jó, Márk! Nézz rám! - utasítottam, mire félve csinálta, amit mondok - Dühösnek látsz? - kérdeztem szikrázó szemekkel, mire bólintott - Mert marhára az vagyok. Utálom a showbiznisz minden formáját és ez a műsor - böktem az épületre indulatosan - nyakig benne van. Féltelek tőle. De tegnap rábólintottam. És te is tudod miért. Az ég szerelmére, ki is mondtad! Emlékszel rá? Te ide való vagy. Jobb ember, mint azok - fújtattam dühösen -, de neked színpadon a helyed. A középpontban. Nem ismerek nálad jobb embert a szereplésre. Nem akarom, hogy ezt csináld, de lenyelem. Mert ezt kell csinálnod. Te vagy Nagy Márk! Világos? - tartottam hegyi beszédet - És most bemész oda, és feltörlöd a többivel a színpadot! Értesz engem, te egoista idióta?! - hadonásztam a kezemmel, mint egy bolond

Márk mosolyogva lépett hozzám és szorosan átölelt.

- Köszönöm... - suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam és eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni

- Utálom, hogy így van... - sóhajtottam keserűen mosolyogva - Mutasd meg nekik!

- Úgy lesz - vigyorodott el magabiztosan

- Itt várlak - dőltem neki a kocsinak a telefonomat nyomkodva.

Már épp azon voltam, hogy elmegyek a közeli Starbucks-ba, mert úgysincs jobb dolgom, mikor jött egy SMS-em. Szemöldök ráncolva számolgattam, hogy ki a szösz küldte? Márk épp bent énekelget. Rebi Benivel van. Zsolt dolgozik, Ivett dolgozik. Apa nem is tudja a nevem. A többi barátom meg elment valami élmény központba minigolfozni. Ez utóbbit onnan tudom, hogy engem is hívtak, csak hát nekem nincs energiám péntek ütőkkel hadonászni. #Nyugdíjasgondolkodás-forever!! Azért készségesen megnyitottam az üzenetet. Elolvasva a feladót, a szívem a torkomba ugrott.
Bence írt. „Szia, Lex!” -állt az üzenetben
„Hola!” -pötyögtem
„Valaki megtanult spanyolul?”
„Valaki biztos. Csak nem én”
„Mit csinálsz?”
„Márkot fuvarozom...”- küldtem el, aztán már írtam is a következő üzenetet „Te?”
„Szenvedek a spanyol kötelező olvasmánnyal”
„Szívás”
„Az”
„Ésss - hova megyünk délután?” -küldtem el izgatottan
„Titok”- jött a válasz, mire egyszerre lettem ideges és izgatott. Mi van, ha elvisz valami illegális helyre? Vagy valami bárba? Én nem iszok alkoholt! És ha egyenesen... „Nyugi, legális programunk lesz” - kaptam újabb SMS-t, mire elmosolyodtam
„Honnan...?”
„Igaz, hogy nem régóta, de ismerlek, Lex” -írta, mire nem igen tudtam mit válaszolni, de nem is kellett.

Vigyorogva raktam el a telefonom és felnézve láttam, ahogy az épületből tódul ki az elkeseredett embertömeg. Izgatottan forgatva a kezemben a telefonom vártam Márkot. Aki jött. Egy bazinagy vigyorral az arcán lépkedett felém, ami olyan ragadós volt, hogy én is elmosolyodtam.

- Na? - kérdeztem, beülve a kocsiba

- Nem lövöm le a poént. Holnap nézd majd a műsort! - kötötte be magát, mire felháborodva meredtem rá

- De szemét vagy! Én itt ácsorgok, szétizgulva a fejem, erre az a hála, hogy nézzem meg, akkor, amikor az összes többi ember? - durciztam beindítva a motort - Miért is fuvarozom én mindenhova azt a nagyképű mindenedet? Mi lesz veled, ha már mindenki tudni fogja a neved? Jézusom, katasztrófa lesz! Remélem rájössz, hol a kézifék, mert... Jaj, Márk! El fogsz szállni magadtól! Nem lehetek veled, mert akkor meg én kapok agyrákot! Nélkülem meg nem tudod hol az a bizonyos határ... Paradoxon! Remélem adnak melléd egy józan tagot, aki kordában tart, mert az egód az már most kiüti a biztosítékot... - dünnyögtem belegondolva a híres Nagy Márk viselkedésébe. Hát, nem lesz leányálom (nekem), az biztos. Ugyanakkor ő igényli, hogy a középpontban legyen és ez a műsor pont tökéletes erre. Argh, miért van az, hogy ennek a szerencsétlennek nincsenek barátai, akik nem hánynak a celebek és hírességek életétől?! Ha most lenne egy kívánságom, biztos ilyen barátokat kívánnék mellé. Akik megvédik, ha én nem lehetek vele...

Délután 14:58

- Na jó! - akadtam ki a telefonomat szorongatva - Márk, nem viszlek el sehova! Használd a közlekedési eszközöket, mint minden normális ember. Például hívj taxit! Rebi, egyáltalán nem számít, hogy a sötétebb matt vagy a vörös rúzst teszed fel, hiszen Beninek ígyis-úgyis gyönyörű vagy. Ivett! Sajnálom, de most nem tudok részletes véleményt alkotni arról a kibaszott festményről  mert marhára randim van két perc múlva! És végül te! Barni, komolyan bírlak, sokat jelent számomra a barátságunk, de baromira nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a barátnőd megcsalt valami kosaras sráccal! - emeltem fel a hangom - Egyszer. Csak egyszer az életben ne engem nyaggassatok ezekkel! Sziasztok! - vágtam be magam mögött a garázs ajtót.

Idegesen ültem be a kocsiba és még Beatles-t se volt kedvem hallgatni. Feszülten vezettem el a közeli Starbucks-ig és örömmel tapasztaltam, hogy csak hat percet késtem. Kirángattam a táskám (meg magamat is) az autóból és sietősen mentem be a kávézóba.

Bence az egyik sarokban ült, a bejáratot figyelve, így egyből meglátott. Amint megtaláltam a szememmel, a szívverésem kétszeresére nőtt, ugyanakkor elöntött a nyugalom. Haja kócosan keretezte az arcát, a karikák eltűntek a szeme alól és a tegnapi halvány borosta is le lett borotválva. Egyszerű, fehér pólót viselt, fekete dzsekivel (egyre hűbösebbek a napok). Fekete farmert vett fel, öv nélkül. Ugyanazt a cipőt viselte, mint tegnap.

Nagyon jól nézett ki.

Óvatos mosolyra húzta a száját, amitől nekem vigyoroghatnékom támadt. És miért is ne? Jókedvemet látványosan kimutatva sétáltam oda hozzá, amin ő is jót szórakozott. Leültem vele szembe és enyhén zavarban álltam a tekintetét. Végül ő szólalt meg először

- Szia, Lex!

- Hello, Bence! - könyököltem az asztalra (én meg az illem), megtámasztva a fejem és késsel sem lehetett volna a lekaparni az arcomról a mosolyt

- Iszunk is valamit, vagy csak vigyorgunk egymásra, mint a bolondok? - kérdezte szórakozottan, mire felnevettem és átnéztem a kínálatot. Igazából, nem nagyon fogtam fel semmit, mert fejben valahol egészen máshol jártam. Khm.

- Te mit kérsz? - néztem fel végül a fiúra, mert nekem semmit sem jelentettek a betűk, amelyek gondolom italokat takartak. Nem tudtam másra gondolni, csak az előttem ülő srácra. És nem is nagyon akartam.

- Én egy Caramel Frappuccino-t iszok -jelentette ki határozottan, mire mosolyogva bólintottam. Így már egyből kiszúrtam a listán. Egyel lejebb csúsztattam a tekintetem és kinéztem magamnak a Mocha Light Frappuccino-t. Nem tudom, mi ez, de ha most nem próbálom ki, akkor mikor? - Te? - kérdezte Bence szórakozottan, mert láthatta rajtam, hogy fogalmam sincs, melyik micsoda. Hát, valóban nem volt.

- Egy ilyen Mocha Light-ot. Mondd, hogy iható! - bizonytalanodtam el, mire elnevette magát

- Csak nem raknak bele mérget. Próbáld ki nyugodtan. Valahol el kell kezdeni - állt fel a pulthoz sétálva.

Később, mikor 'végre' megkóstolhattam a... az italt, a lelkesedésem az új dolgok iránt alábbhagyott és fintorogva néztem az amúgy guszta italt.

- Jól jönne valami garancia rá, hogy nem halálos. Komolyan, hogy lehet valaminek ilyen jó illata? - piszkáltam a szívószálat vonakodva

- Mutasd! - hajolt előre Bence és egyszerűen a szájába vette a zöld szívószálat és beleivott. A gyomrom hihetetlen gyorsan és hihetetlen kicsire összeugrott, és a levegő a tüdőmben ragadt. Na most, vagy valami baj van az anyagcserémmel, vagy totálisan belezúgtam az előttem ülő fiúba. Attól tartok, hogy az utóbbi. Hát, ez gyors volt... Nagyokat pislogva, baromira zavarban figyeltem a reakcióját - Nem rossz. Kóstold meg. Ha nem ízlik, megiszom én - rántotta meg a vállát lazán, amitől annyira menő volt, hogy én csak jobban zavarba jöttem.

Félve hajoltam előre a pohárhoz és egy kicsi teketóriázást követően beleittam a frapuccino-ba. Finom volt. De valahogy nem érdekelt. Mert abban a pillanatban, hogy elengedtem a szívószálat, és szóra nyitottam a számat, Bence belém folytatta a szót. Nem is akárhogy! Megcsókolt. Azt sem tudtam, hol a világom, az ajkait enyémeknek tapasztotta, kezével finoman tartva az arcomat. Az egész testemet kellemes bizsergés töltötte el, a gyomrom vadul liftezett, a szívem pedig olyan szaporán vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Nem igazén irányítottam magam, ahogy megcsapott a fiú mentás illata és megéreztem az ital ízét az ajkain, többet akartam. Mielőtt elhúzódott volna, egyik kezemmel a hajába túrva húztam magamhoz, a másikkal meg megtámasztottam magam, mert a gravitáció nagyon ellenem volt. Visszacsókoltam. Hát, fogalmam sincs, hogy csókolok, tizenkilenc évesen ez volt életem első csókja, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy egy kávézóban vagyunk. Nem érdekelt, hogy a hajam belelóg az italomba. Nem érdekelt, hogy annyira előrehajoltam, hogy az asztal fájdalmasan belevágott a medencémbe. Nem érdekelt semmi, csak Bence. Aki éppen engem csókolt. Meg tudnám szokni.

Mire végre elváltunk (khm, szétszakadtunk) mindketten zihálva, kipirultan kapkodtuk a levegőt. A fiú még bele is nyúlt véletlen a frappuccinojába. Mosolyogva néztem, ahogy zavartan megtörli a kezét, és kicsit sem izgatott, hogy az én hajam is találkozott egy pohár tartalmával. Az ő szerencsétlenkedése sem tartott sokáig, hamar az arcára került egy győztes vigyor ami sokkal inkább szólt nekem, mint az immár tiszta kezének.

Szó nélkül, fülig érő szájjal ittuk meg az italokat, össze-összenézve. Lehettünk volna zavarban, de mi inkább kicsattantunk a boldogságtól. Már ami engem illet. Bence nevében nem nyilatkozhatok. De szerintem ő sem volt depressziós kedvében. Csak egy megérzés.

Mikor végeztünk, a fiú még mindig mosolyogva állt fel és nyújtotta a kezét. Kirobbanó vidámsággal csúsztattam tenyerem az övébe, és fontam össze az ujjainkat. Mindketten levezettük a tekintetünket a kezünkre. Miért nem megyünk mindenhova így? Együtt. Nem is szabadna elengednem a kezét. Nem akarom. És nem is kellett. Némán, a gondolatainkba temetkezve, egymás kezét fogva (ha atombomba robban sem engedném el!) léptünk ki a kávézó ajtaján és sétáltunk Budapest utcáin, a rohanó emberek között.

Aznap Bence elvezetett egy helyre, ahol olyan finom volt az étel, hogy hű, és olyan hangulatos volt minden, hogy hú. De nem emlékszem, mi a hely neve. Nem is érdekelt. Amíg a fiú mellett voltam, semmi nem érdekelt. Látni akartam minden mozdulatát, hallani akartam minden mondatát, érezni akartam minden lélegzetét. Este nyolcig ültünk az étteremben és olyan jelentéktelen apróságokról meséltünk, amiket eszünkbe se jutna bárkinek is elmondani. Csak egymásnak. Az apróságokból fontos dolgok lettek, ahogy egymás szemébe nézve meséltük őket. Aztán hazakísért. Elfelejtettem, hogy van kocsim (itt a bizonyítok, hogy Bence mennyire el tud varázsolni), és egymás kezébe kapaszkodva lépkedtünk a sötét estében, be sem állt a szánk. Azon kaptuk magunkat, hogy már az én hátamon van az ő dzsekije és fél órája állunk a ház előtt. Zavartan elmosolyodtam és keserű szájízzel attól, hogy vége a randinak kezdtem el búcsúzkodni

- Hát... Köszönöm a délutánt. Nagyon élveztem - mondtam őszintén. Na jó, nem voltam teljesen őszinte. Az valahogy így hangzott volna „ez volt életem legjobb délutánja, nem lehetek elég hálás érted”, és nem akarjuk, hogy már az első randi után frászt hozzunk a pasira, tehát maradtam a publikus verziónál

- Én is. Esetleg... Vasárnap megismételhetnénk? - kérdezte, mire felcsillant a szemem és hatalmas vigyorral a fejemen biccentettem, mire ő is elmosolyodott - Akkor... Vigyázz magadra, Lex! - húzott magához határozottan, mire egyből kiugrani készült a szívem a helyéről. Nem váratott sokáig, szinte rögtön a számra tapasztotta a száját és lágyan megcsókolt, a derekamra csúsztatva a kezét. Én egyik kezemet fekete tincsei közé vezettem, másikat pedig a tarkójára csúsztattam. Így akadályoztam meg, hogy elhúzódjon. Hát, nem tervezte. A csók nem hogy lágyult volna, esetleg abbamaradt, egyenesen egyre vadabbul faltuk egymást. Finoman ráharapott alsó ajkamra, amitől egy kisebb sóhaj szaladt ki belőlem. Nyelve táncra hívta az enyémet, én pedig készségesen követtem.

Nem tudom, hogy mikor engedtük volna el egymást (lehet soha), ha nem köhint bele valaki a jelenetbe. Egyből szétrebbentünk és vörös fejjel kapkodtuk a tekintetünket. Én egészen addig meg sem tudtam mukkanni, amíg fel nem ismertem a köhintő személyt. Ugyanis unokatestvérem állt a kapuban, gyilkos szemmel pillantgatva Bencére.

- Márk! - förmedtem rá, mire végre abbahagyta a szuggerálást és rám nézett

- Hogyhogy ilyen későn esel haza, Ali? - kérdezte szigorúan és az apáskodó Márkot figyelve muszáj volt mosolyognom.

- Tudod, Bencével voltam. Randin. Azt hiszem, említettem - álltam a tekintetét

Erre csak morgott egyet, majd Bence felé fordult, aki enyhén zavarban figyelt minket.

- Te lennél Bence? - kérdezte Márk nem kis szigorral a hangjában, mire majdnem elnevettem magam. Hát, én nem tudom komolyan venni őt...

A másik fiú kérdőn kereste a tekintetem, és egy századmásodperc alatt kiolvasott belőle mindent. Nyugodtabban fordult az apáskodó Márk felé (életem legszórakoztatóbb látványa).

- Igen. Te meg bizonyára Márk vagy - nyújtotta a kezét kézfogásra, amit unokatestvérem kétkedve ugyan, de megrázott - Lex - fordult vissza hozzám és Márk arca a becenév hallatán megrándult -, majd még beszélünk - nyomott egy puszit az arcomra (ennyi simán elég volt, hogy majd kiugorjak a bőrömből) - őrültem a találkozásnak - biccentett Márk felé , aki morgott valamit válaszul.

Végül Bence elsétált a sötét éjszakában, én pedig hosszasan néztem utána. Létezik, hogy máris hiányzik?

- Mit becézget? - törte meg a csendet Márk, akit valami (khm, valaki) miatt elfelejtettem

- Mindenki becézget. Az Alexa hosszú név, az emberek meg lusták - kerültem ki vállrándítva a kérdést és fogadott bátyám mellett beindultam az épületbe.

- És milyen retardált találja ki azt, hogy Lex? Mint valami kutya név - bosszankodott Márk, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtem - Ne röhögj itt nekem, kisasszony! Hogy lehet az, hogy öt percel a selejtező vetítése előtt jössz meg? - háborgott, és engem fejbe vágott a felismerés, hogy nagyon sok minden fog történni a következő műsor miatt (biztos voltam, hogy bent van, egész nap vigyorgott), amik lehetnek pozitív és/vagy negatív kimenetelűek is. Nem tudom, mi ütött belém, de egészen a kanapéig rohantam, és a megilletődött szülők közé levágva magam pont elkaptam a Pop/Rock elejét.

Aztán néztem, ahogy Márk kicsit talán túljátszva, de baromi hatásosan énekli a himnuszunkat, Elton John Sorry Seems to be the Hardest Word -jét, és még el is sírja magát (!), az egész közönségével és a zsűrikkel együtt, szó nélkül felálltam és a kanapé mögött feszülten ácsorgó Márkra vetettem magam. Igazából, én is sírtam. Nem feltétlenül azért, amiért az összes tömbi ember, aki nézte, inkább mert egyszerre voltam hihetetlenül büszke rá és féltettem írtózatosan.

Hogy miért?

______________________________________

Hola! 😂

Hát, röpke egy hónap alatt elkészültem ezzel a fejezettel is 🙌😅😅

És a következőben (mintha bárkit is érdekelne), kiderül, hogy mi miatt áll hozzá Alexa ilyen negatívan a showbiz-hez 😏😏😏

Meg kell jegyeznem, hogy egyébként fogalmam sincs, hogy hívják Márk szüleit és én is körülbelül annyira tudok spanyolul, mint Alexa. De hát, tudjátok, Google a barátunk 😂👌

Fhuu, hogy én ennek a fejezetnek a pikcsürjével mennyire megszenvedtem... 😢😒😒

Na de azt hiszem, ennyi pontosan elég az én hülyeségemből,

Ágyő!

2019. 09. 27.