Nincs sok emlékem kiskoromról.

De azok többnyire vagy nagyon vidámak, vagy nagyon borzalmasak.

Mind Anyáról szól.

Az első dolog, amire emlékszem az életemből, az egy hideg téli délután. Kint térdig érő hó, az utak befagytak, és Budapest sűrű utcáin a szokásosnál is nagyobb dugó volt. A forrócsoki illata keveredett a hintőpor irritáló, mégis jellegzetes aromájával és miközben magamban gügyögtem, a nappaliból beszélgetés és hangos nevetések moraja hallatszott. Elég okos és kíváncsi baba voltam, így kimásztam a járókából és a csúnyán nyikorgó padló épphogycsak megnyikkant, mikor leestem rá. Nem voltam sírós, így csak nagyokat pislogva néztem a gyűrődött pizsamámat, amin egy kék elefánt mosolygott vissza rám. Utólag elneveztem, mivel az emlék nagyon intenzíven maradt meg a memóriámban - az orrmányos neve Szaloncukor volt. Szaloncukor biztatására felbátorodva álltam fel a földről és botorkálva lépkedtem a szobám nyitott ajtajából a folyosóra. Közelebb érve kiélesedtek a hangok, de mivel még nagyon kicsi voltam, csak az a pár szó maradt meg, amit értettem. „Alexa”- ez voltam én. A nevem hallatán elmosolyodtam és megálltam. Hallgatóztam. „Linda” -ez volt anya. Meghallva a nevét mégjobban mosolyognom kellett és a gyermeki boldogságom akkor lett teljes, mikor megértettem egy szókapcsolatot „Vince” -ez volt apa és „szeret”. Lankadatlan jókedvvel, Szaloncukornak gondolatban súgva, mit mondanak hallgattam a jókedvű felnőttek beszélgetését. Akkor nem ismertem fel mindenkit, de már tudom, kik voltak a szobában. Anya, apa, Ivett, Zsolt, Nagyi (ő anya halála hallatán szívrohamban elhunyt), Eszter, Rita (anya barátnői), Patrik, Matyi, Róbert (apu és Zsolt volt barátai) és Weis Balázs Viktor, becenevén Vizsi. Ő is a baráti társaság része volt. De egy kicsit máshogy került be - Anya menedzsereként. Ő is ott volt. Ő is nevetett és én mosolyogtam, mikor meghallottam a hangját.

Az emlék itt véget ér. Akkor midnen rendben volt. Szép emlék.

Aztán elfajultak a dolgok. Anya, művésznevén Lindi karrierje mindenkit meglepve csak akkoriban indult be igazán. Én három-négy éves lehettem, mikor Vizsi rohant az ablakunkban. Anya mellettem és nekem dudorászott és valami memória játékot játszottunk, de mindketten odakaptuk a fejünket. Amint anya felismerte a férfit, megsimítva a karom felállt és az ajtóhoz sietett. Vizsi már ott volt és emelte a kezét, hogy kopogjon, de amint felismerte a helyzetet, anyu invitálására lihegve bejött. Folyamatosan beszélt. Borzalmasan hadart, megakadt a nyelve, töltelékszavak ezreit használta, így nem csoda, hogy nem értettem. Mint kiderült, anya sem, mert mosolyogva rászólt. „Vizsi, higgadj le, egy szót sem értek!”, mire a férfi nehezen ugyan, de megnyugodott. Ezután vidáman folytatta „Linda! Megcsináltuk! Bekerültél! Bent vagy az Édes Hangok-ban! -kántálta százféleképp és ennek szemmel láthatóan anyu is nagyon örült, ezért én is örültem. Nem kellett volna.

És ez volt további élete, életem, életünk egyik legfontosabb fordulópontja. Ugyanis onnantól nem hogy semmi sem volt ugyanolyan, de nagyjából nem volt semmi. Mármint, nekünk, anyából.

„Apa” - suttogtam halkan. Éjszaka volt. Öt éves voltam. Anyu megnyerte a két évvel azelőtti versenyt és a sikereket sorban zsebelte be. Jelölték vagy húz díjra, meg is nyert vagy tizenkettőt. Hívták további műsorokba, hol versenyzőnek, hol vendégnek, mindenhol megtriplázta a nézők számát. Rengeteg koncert helyszíne telt meg csordultig és írták neki a szebbnél szebb dalokat. Mert anya hangjához és karakteréhez mind a mű életébe,n, mind az igaziban a szépség illett és volt rá értendő. Gyönyörű vörös haja és zöld szemei (amiket én örököltem) mindenkit elvarázsoltak és kedvessége szinte határtalan volt. Ugyan a rajongói ennek csak apró részét ismerték, millióan lettek. Még annál is többen. Anya azon kevés magyar előadók közé tartozott, akinek külföldön is voltak rajongói. Sőt! A két év alatt konkrétan egész európát meghódította és körbe túrnézta. Értelem szerűen egyre több angol számot írtak neki, de azok is mind gyönyörűek voltak. A zenei karrierje felfelé ívelt, viszont kezdte elveszíteni az irányítást. Kit áltatok? Arra az éjszakára, mikor apát a konyhában találtam egy üveg Jeager-rel a kezében, már rég nem nála volt az irányítás. Vizsi talán még megoldhatta volna a helyzetet, azonban ő annyira megrészegült a hírnévtől, hogy elvesztette az emberségét és ezzel együtt persze minket is, de erre túl későn eszmélt rá. Minket folyton zaklatott boldog-boldogtalan, hogy nyilatkozzunk ennem, nyilatkozzunk annak, mi a véleményünk erről, mit szólunk ahhoz? Konkrétan címlapra került, mikor a kertben tanultam festegetni. Lefotózták a kicsit absztrakt virágot (ami amúgy egy öt éveshez képest baromi szép volt) és lapokon keresztül boncolgatták a témát. Vagyis engem. Amint ezt apa meglátta, annyira dühös lett, hogy lekevert egyet az egyik interview-et kérő férfinak. Újabb címlap sztori. És így ment ez már hosszú ideje.
„Linda...”, motyogta üreges tekintettel a sötét konyhát nézve, én pedig nagyon megijedtem. „Lin, én Linem! De hiányoztál!” nevetett fel a semmit figyelve „De semmit baj. Már itt vagy. Minden renben” beszélt továbbra is anyához, aki nem volt ott. Én szörnyű félelemmel a szívemben néztem, amint apa egyszer mosolyogva beszél anyához, majd szomorúan, a végén pedig vörös fejjel ordítva szidni kezdi. „Elhagytál” -kiáltozta, amikor legördült az első könnycseppem „Cserben hagytál” , folytatta, mire én rázkódó vállal motyogtam neki, hogy hagyja abba. Anya még nincs itt. Anya mindjárt jön. Nem hagyott el. És közben az édesapám a semmivel ordítozott, odaképzelve a mérföldekkel távolabb valószínűleg éppen szereplő feleségével, az én drága édesanyámmal.

Semmi sem volt rendben. Az egész estét, sőt a másnap délelőttöt ott töltöttük, úgy. Aztán anya hazajött.

A hatodik szülinapom volt. Ott volt Márk, Ivett, Zsolt, Apu, Nagyi, és még vagy tíz jelentéktelen ember. És anya nem. Az egész délelőtt mindenki kerülgette a témát, pedig ott lógott a levegőben, olyan súlyt nyomva mindünk lelkére, amivel nem nagyon tudtunk megbírkózni. Emlékszem, épp egy barbit rejtő ajándék dobozt nyitottam ki, mikor az ajtó halk morajlással kinyílt. Egyből felismertem ezt a csendes módszerét a bejárat nyílásának. Egyedül anya tudta ilyen halkan kinyitni. Vidáman, kezemben az új barbimmal szaladtam elé. És ott állt ő, májva színű hosszított kabátban, francia sapkával a fején. „Anya!” - kiabáltam és a nyakába ugrottam. Nehezen kapott el ugyan, de nevetett és össze-vissza csókolgatott. Az előszoba ajtajába tömörült az ünneplő csapat és mind mosolyogva néztek minket.

És az volt az első nap, mikor minden helyre jönni készült.

„Dusi néni?”, nézett körbe Márk, anyukámat keresve. Már két napja itthon volt, és ezekben az órákban unokatestvérem is nálunk csövelt. „A konyhában” - feleltem „Ebédet főz.”, tettem hozzá. Márk megvonta a vállát és figyelt egy darabig. Éppen a kedvenc babám (Míra) haját fésülgettem dudorászva anya egyetlen saját maga által írt dalát, az én altatómat. A címe is Alexa Altatója lett, és sosem adták ki, de nem bántam. Imádtam, hogy ez csak a miénk, hogy csak nekem szól.
Márk nem volt egy áldott jó gyermek. Ez mondjuk, gondolom, senkinek sem meglepetés, de meg tudom erősíteni. És fenegyerekhez híven kikapta a kezemből a babát. „Add vissza!” kiáltottam rá automatikusan „Vedd el!” - szaladt ki a szobából. Én szaladtam utána. Nevetve rohangásztunk a nagy házban, azonban a fiú megtorpant, mikor a konyha elé értünk. Én a hátába futottam, de mielőtt visszavehettem volna Mírát, én is lemerevedtem. Ugyanis a konyhában beszélgettek. Veszekedtek...
„Nem!” - kiabálta anya
„Hallod? Nem!” - kontrázott apa, és akkor meghallottam a harmadik személyt.
„De. Aláírtad. Elmész” - mondta halkan, mégis indulatosan Vizsi „Elmondom, mi lesz. Linda végre híres lett. Nem is akármilyen híres, most hívták el Oroszországba egy egy hónapos túrnéra. Ezt nekem köszönhetitek. És erre azzal jöttök, hogy Lindinek vége? Na, ehhez nekem van pár szavam!” - fejtegette Vizsi a dolgot az ő szemszögéből
„Rendben, Weis. Ha így állunk, akkor szerződést bontok veled”, hallatszott anya kivételesen rideg hangja
„Én azt kétszer is meggondolnám, Lindácskám... Ha te szerződést bontasz, akkor véletlenül kikerül a létező összes közösségi hálóra, hogy a te drága Vincéd alkoholizál. Nem is akármilyen szinten! Biztos jó sztori lesz...” - tervezgetett Vizsi, én pedig attól a naptól kezdve utáltam.

Utáltam, a mocskos szerződéseivel, a piszkos kis zsarolásaival és a belülről rothadó showbiznisz-szel együtt. Nem emlékszem, mi lett a beszélgetés vége. Homályos képeim vannak apáról, anyáról és Ivettékről -mind szomorúak voltak.

Az utolsó fontos emlékem a vita után két héttel történt. Márkék nálunk voltak. Anya nem. Ő Oroszországban volt. Mind a nappaliban ültünk, a hangulat viszonylag vidám volt, ugyanis Márk és én anyával együtt énekeltünk, a tévére meredve. Élő közvetítésben ment a Lindi koncert. Mindenre emlékszem. A fiú kiforratlan, de nagyon aranyos és erőteljes hangjára, ami elnyomta az én kornyikálásom; Ivett és Zsolt összekulcsolt kezére a kanapén; apu kávéjának keserédes illatára; a kinti vihar kopogó cseppjeinek morajára; a zöld bolyhos szőnyeg kellemes csiklandozására; és a tévére. Jobban mondva, amit mutatott. Egész testemben megfeszültem, a hangom elillant, a mosolyom lefagyott az arcomról és rettegtem. Mert az élő adás pontosan a valóságot mutatta. Anya egyszer csak elhallgatott. Örökre.
A fények lekapcsolódtak a színpadon, csak a telefonok világították meg a teret. Homályos volt a kép. De én tisztán láttam. Velőt rázó reccsenés hallatszott és a színpad valósággal megrogyott. A statiszták kiabálva menekültek vagy épp próbálták menteni anyut, de mindenki, aki a színpad teteje alatt maradt, kilapult. Ugyanis az egyre vészjóslóbban, egyre hangosabban recsegett, majd egy hatalmas, kattanó hangot kiadva leszakadt. Végig anyát néztem. Ő pedig engem. A kamerába nézett és elmosolyodott. Tudtam, hogy rám gondol. Éreztem. A függöny végül belibbent a képbe és átkapcsoltak egy Orbit reklámra. A nappaliban síri csend lett. Megállt az idő. Mind néztük a csillogó fehér fogsorú reklám arc mosolyát, de egyikünk sem fogta fel az erősen minket manipuláló szöveget. Elsőként Ivett eszmélt fel' „Úristen!” - kiáltotta és elengedve a férje kezét, engem és Márkot magához húzott, mintha csak meg tudna minket védeni a valóságtól. Apa szó nélkül felállt és kisétált a házból, Zsolt pedig átkapcsolt valami bugyuta gyerek műsorra és nekiállt melegszendvicseket készíteni. Márk sírt. Én csak meredtem a képernyőre, az apró pixelek táncát figyeltem és összetörtem.

Anya meghalt. Immár tizenhárom éve, de még mindig élénken él bennem az a pillanat. Aztán midnen felgyorsult. Az életem hét évig maga volt a pokol. Az első kettőben a bulvár és a sajtó zaklatott minket éjjel-nappal. Aztán lecsendesedett a dolog. Lindi helyét átvette valami külföldi banda, Magyarországon pedig indultak a különböző tehetségkutatók és lassan elfelejtették Lindit. A következő öt évben viszont semmi sem volt rendben. Apa viselkedése kiszámíthatatlan volt, néha elutazott (Oroszországba), azonban mikor itthon volt, folyton anyát látta bennem. Nem dolgozott. Nem is kellett, anya olyan pénzt hagyott ránk, amivel folyamatosan költekezve is megélném a nyolcvan éves korom. Tizenhárom évesenvégleg átszoktam Márkékhoz, a gimi kezdetével pedig a barátaim (élükön Rebivel és Márkkal) vidámságot csempésztek a napjaimba. Majd jött Emina, és sikerült továbblépnem.

Akkor azonban, Márkot nézve tudtam, miért sír. Nem műkönnyek voltak és nem is saját maga hatotta meg ennyire. Azok a könnyek anyának szóltak. „Hiányzol. De még mindig te vagy a példaképem”. Márkra (is) nagy hatással volt anya munkája és nem egyszer láttam őket együtt énekelgetni. Talán anya szerettette meg vele a dolgot. Nem tudom. Ez az ő ügye. És akkor, ott a Pop/rock színpadán ő végleg elbúcsúzott anyától, aki neki csak „Dusi néni” marad.

- Hülye - mondtam egyszerűen, még mindig a fiút ölelve, mire felnevetett, és letörölte a könnyeit (nem azóta vannak ott, csak most velem sír)

- Bent vagyok - mondta ő is leegyszerűsítve a történetet. Megcsörrent a telefonja. Rebiék voltak azok. Vagy öt percen keresztül dicsérték Márkot, aki nevetve hallgatta.

Akkor kezdődött az új életünk, amiben kicsit távolabb kerültünk egymástól, mint azt szerettük volna.

A középdöntők idején

- Mi van? - ráncoltam a szemöldököm - Hogy érted azt, hogy most? - ásítottam a telefonba - Márk, hajnali hét van. Na jó, ez már nem hajnal, de én akkor sem megyek innen sehova - fúrtam a fejem a párnába

- Ugyan, Ali! - beszélt tovább unokatestvérem, a mostanra már mindenki által ismert „Nagy Márk”, ami azért is vicces, mert mint kiderült, ez egy olyan kényszeres név, hogy néha én is így emlegetem. Komolyan. Tapadós. Ami mondjuk jó a szakmában, de attól még túlzás, hogy én így hívjam

- Márk, szombat van! - ültem fel az ágyon kellőképp bedühödve - Te meg... Hol vagy? - gondolkodtam el

- Épp ez az! Itt vagyok a Tesco-ban és nem tud megállni a taxi és negyed óra múlva jelenésem a tévében! - magyarázta, majd alábbhagyott az indulata - Igen. Persze. Kér kártyát? Áh, ki nem? Igen. Nincs mit. Üdvözlöm! Viszlát! Szóval? - kérdezte

- Ja, hogy én menjek érted? - csaptam a homlokomra

- A Tesco nincs messze - puhított Márk

- Ahrrr... Az agyamra mész! - nyomtam ki a hívást és úgy, ahogy voltam, pizsamában kedztem el indulni. Azért felvettem egy pulóvert, mert kezdett hideg lenni. Kicsiny albérletem rumlijában kikerestem a kocsikulcsot és a pénztércám, a forgalmit meg az autóban hagytam. A tükörbe néztem, ami meg is repedt, így könyveltem el, hogy nem vagyok kész a külvilágra, vagy inkább a külvilág nincs kész rám. Megrántottam a vállamat és bepattanva a kocsiba beindítottam a lejátszási listám és mikor a hangszóróim ordítani kezdték, hogy „Help!”, egy kicsit kiment az álom a szememből. Ennyit a kávéról.

A Tesco előtt valóban rengetegen voltak. Mind az úttesten, mind a járdán. A parkolóhelyekért vérre menő csata folyt. És az embertömeg egyúttal kezdett sűrűsödni a nagy épület sarka felé. Amint megláttam a kör közepén fotózkodó, márkcsintó szerencsétlent, felnevettem. Nagy Márk tudja, hogy kell sietni valahova...

Araszolt a sor, én pedig kellő távolságba érve lehúztam az ablakot és kiordítottam rajta

- ADD VISSZA!!!

Rögtön érkezett is a válasz.

- VEDD EL!!! - és a tömeg megnyílt, én meg szembe találtam magam egy mosolygó Márkkal. Szó nélkül kinyitotta az autósülés ajtaját és bevágódott mellém. És abban a pillanatban megindult felénk az embertömeg, mi meg a lehető leggyorsabban hagytuk el a helyszínt. Kb. séta tempóban, ugyanis mindenhol emberek voltak.

- Te Márk! - pillantottam rá egy minutum erejéig

- Hmm? - nézett fel a telójából

- Hova viszlek? - kérdeztem ártatlanul, mire felnevetett és lerakva a készüléket navigálni kezdett. Az épület elé érve egy kisebb csoport állt és épp készültek odafagyni a járdára - Én eddig jöttem - állítottam le a motort.

- Aha. Köszi, Ali! - szállt ki és ezzel egy időben a csoport (csupa lány) felsikkantott. A szám mosolyra húzódott és figyeltem, ahogy Márkot körberajongják, majd bemegy a hatalmas fotocellás ajtón. Aztán rám dudáltak, én meg késznek láttam magam visszabújni az ágyba és várni a csodát, vagyis hogy múljon el a lustaságom.

Később

- Na, ki az? - szóltam bele kicsit sem kedvesen a telefonba. Sikerült visszaaludnom, erre megcsörren ez a csoda...

- Hóó! - hallottam Viki megilletődött hangját a vonal túlsó végén - Én vagyok az, Alcsa - hallottam a hangján, hogy mosolyog

- És mégis mit akarsz szombat... - néztem az időt, majd felszaladt a szemöldököm - Délután egykor?

Viki elnevette magát, én meg éhes lettem, úgyhogy mentem a konyhába összedobni egy... nutellás kenyeret. Király ebéd.

- Csak az érdekelne, hogy ráérsz-e? Megyek a Mamutba kicserélni a ruhatáram a hidegre. Rebi Benivel van, de Niki tud jönni - tette hozzá, nekem meg máris több kedvem lett elhagyni a lakást. Viki és Niki, az ikrek, akik külön-külön elég problémásak, együtt viszont a társaság közepeként szórakoztatnak minket. Viki vadóc lány, Niki meg egy igazi könyvmoly, de mindkettejük olyan erős személyiség, hogy vicces őket hallgatni. Éjjel-nappal szekálják egymást és mi meg őket azzal, hogy hol az egyik, hol a másik mellé állunk. Egyedül viszont nehéz egy túl szociális és egy túl antiszociális lánnyal. Félre értés ne essék, elmentem volna Niki nélkül is, de akkor félő, hogy ő meg máshova hív. Hát, ilyen az ikrekkel...

- Igen, szívesen megyek veletek. Amúgy is kell egy új pizsi... - gondolkodtam el a még mindig viselt darabra meredve

- Szupi! - örült barátnőm a vonal másik végén - És ömm... -folytatta, de hallhatóan megakadt

- Igen? - sürgettem, mert ez így értelmes beszélgetés lett volna

- Márk... Van valakije? - bökte ki. Ja, igen. Viki crusholja Márkot. Már mióta bemutattam őket érdekli. És Viki Márk jelenlétében egy csapásra félős, szende kislány lesz, szóval... Márk annyira egocentrikus, hogy nem vette észre a lányt, és van olyan rendes, hogy mivel fontos nekem, ezért nem is használta ki. Komolyan mondom, teljesen mindegy ki, de ha valaki beférkőzik ennek az egoista majomnak a szívébe, én szer százalék, hogy szobrot emelek neki! Igazából, Viki és Márk kicsit... Túlbuzgó (?) páros lenne. Szurkolok a barátnőmnek, de nem hiszem, hogy neki Márk az igazi. Márknak meg biztos nem Viki, ahoz ő túl fura a közelében. Sőt, szerintem Márk feltett szándéka, hogy nem lesz szerelmes. Ami mondjuk szomorú, de... Hát, ő Nagy Márk. Nem lehet komolyan venni. Legalábbis számomra lehetetlen.

- Nincs. De sajnálom Viki, egyenlőre... - utaltam arra, hogy a fiú konkrétan hajlamos ELFELEJTENI, hogy melyik iker melyik, és nem egyszer hívta áldozatát Niki-nek. Niki-t meg Viki-nek, de az a lány fel sem veszi. Ennyit Márk meg a lányok kapcsolatáról.

Következő (a duettdöntő hete) Hétfő
Reggel, 6 óra

- Fogd már beeee! - csaptam rá indulatosan az ébresztőmre. Elhallgatott. Szerintem nem is fog többet megszólalni. Hát, üdv a családban... Megrántva a vállam fordultam át a másik oldalamra, de mielőtt visszaaludhattam volna, újabb idegesítő csörgésre pattantak fel a szemeim.

Indulatosan nyúltam a telefonért és már azon voltam, hogy beleordítsak, mikor megelőztek.

- Nyisd ki az ajtót, Aliii! - hallottam a szerencsétlen unokatestvérem hangját. Nagyokat pislogva néztem a telefonom, ahol a hívásban jelezte, ahogy pörögnek a másodpercek. Kemény három múlva Márk újra beleszólt, akarom mondani beleordított - Most!

Csöppet sem kapkodva kapartam fel magam a puha ágyból, majd a bejárati ajtóhoz battyogtam, kezemben a telefonnal, végül pedig kinyitottam azt. Márk azzal a lendülettel beesett rajta, én pedig észlelhettem a mögötte ácsorgó lányokat. Szemöldök ráncolva néztem rájuk, mire a két fiatal zavartan összenézett és motyogtak nekem valami köszönés félét. Én baromi kedvesen rájuk mosolyogtam.

- Várjatok egy percet - mondtam száraz reggeli hangomon, amitől mind a négyen összerezzentünk. Magamban elkönyveltem, hogy az éjjeli szekrényen fogok tartani egy pohár vizet, ezen esetek elkerülése érdekében. A lányokra csuktam az ajtót és megköszörülve a torkom néztem az unokatestvéremre.

- MÉGIS MI A FRANCOT KERESEL ITT, TE IDIÓTA?!?! - vontam kérdőre, történetesen ordítva. Lehet, hogy bal lábbal keltem fel? Elképzelhető.

- Csak... Jöttem? - kérdezte bátortalanul, mire valószínűleg az arcomra kiültek az érzelmeim, ezért behúzva a nyakát folytatta - Kéne egy fuvar.

- Aha. Király. Nekem meg egy normális ember kéne az életembe - vágtam rá, de elfeledkeztem valamiről

- Bence? - mosolygott Márk, nem feltétlen a személy szóbajötte miatt, inkább a győzelem szokott mosolyt csalni az arcára. Meg saját mega. Így az ő győzelme miatt muszáj vigyorognia. Nekem is muszáj volt vigyorognom, de engem erre inkább a hasamban éledező pillangót adtak okot, akik Bence gondolatára is megbolondulnak. Hát, na. Ilyen a szerelem.

- Ugye tudod, hogy ez nem ér? - húztam fel a kabátom, amiben ahogy gondoltam, benne volt a Kia kulcsom

- Én nem csináltam semmit - rántotta meg a vállát. Vetettem rá egy rejtett pillantást. Titkolta, de ismertem. Vagyis, abban a pillanatban két dolgot titkolt. Az egyik, hogy örül a kapcsolatomnak. Nagyon félt, de tudom, hogy örül a boldogságomnak. Ugyanis ezt jelentette nekem az a fiú az életemben. Határtalan boldogságot. A másik, hogy valami zavarta. Nem tudom, mi, de folyton elkalandozott. Ezt már csak annyiból látom, hogy körülnézett a lakásban. Ezerszer volt itt és az első alkalom után nem nagyon érdekelte más itt, csak hogy ő kényelmesen legyen. Hát, nincs mit tenni. Márk az Márk. Én meg épp furikázni készülöm azt a nagy pofáját. Alexa az Alexa.

Kinyitva az ajtót két megilletődött szempárral találkoztam. Ja, tényleg. Őket Márk itt hagyta. De valamit félreértettek.

- Öhm... Először is, bocsi! - kezdte az egyikük mély zavarban

- Nem tudtuk, hogy Nagy Márknak barátnője van! - védekezett a másik is, nekem meg itt esett le, hogy valami félre csúszott

- Akkor nem kísértük volna a lakásodig - rázta a fejét az első

- De nem történt semmi! - próbálkozott a második, mire én unottan néztem rájuk

- Márk az unokatestvérem. De legközelebb kérlek, ne kísérgessétek a lakásomra! Köszi, sziasztok! - mentem el mellettük. Márk jött utánam és szó nélkül ültünk be a kocsiba. Ott beraktam a kulcsot, beindítottam a motort, de miközben nyúltam a rádió bekapcsoló gombja felé, meggondoltam magam. Leejtettem a kezem az ölembe és a fiút figyeltem, ahogy gondolkodik és még csak fel sem tűnik neki, hogy nem indultunk el. Egy ideig nem csináltam semmit, majd mikor megelégeltem a szerencsétlenkedését, a kezére raktam a kezem, mire feleszmélt és kérdőn rám nézett. Én belesűrítettem a tekintetembe mindent, Márk meg jó fogadott tesóként meg is értette.

- Csak... Csak izgulok a partnerem miatt - bökte ki

- Aha. Jó. És akkor most elmondod, hogy miről beszélsz - mondtam halál nyugodtan

- Ne mondd már, hogy nem tudod, mit csinálok! - háborodott fel

- Nézem a műsort. Miattad  - mondtam rezzenéstelen arccal.

- Persze, hogy miattam - vágta rá, majd komolyan elgondolkodott, majd mintha hatalmas teher lenne számára az ő ügyeiről beszélni, folytatta - Hárman maradtunk versenyben.

- Ezt tudtam! - virultam ki, felismervén, hogy tudtam valamit. Haladás!

- Na most akkor meghallgatsz? Azért mondom. A következő kör után megyek a döntőbe és megnyerem ezt az egészet - vázolta fel a terveit

- Egészséges önbizalom.

- Az. Na szóval! A produkció, amit ezen a héten mutatok be, két részből fog állni. Egy egyéni és egy duett - ért a végére.

- Mi bajod a duettel, Márk? - szűrtem ki a lényeget

- A partnerem - mondta egyszerűen

- Most találjam ki, ki az? - kérdeztem unottan és nyúltam a telefonomért, hogy guglizzak az elhangzandó névre

- Azt el rakhatod. A Késtél-lány az.

Ugyan kivételesen tudtam, kiről/miről van szó, beírtam a keresőbe a Bexi nevet. Egyből feldobott egy rakat fandomot, de engem igazából a számai érdekeltek. Ismertem párat, a YouTube teljesen bepörgött, mikor likeoltam azt a videót és további húszat lejátszott nekem. Legtöbb feldolgozás volt, de később a rádióban adták az albumából és azokat meghallgattam. Kétség kívül ő lett az egyik kedvenc magyar előadóm a háromból. Bexi, Hiperkarma és Nagy Márk. Márknak ugyan még nincs száma, de unokatestvéreként márker vagyok. És csak miatta nézem azt a showt, úgyhogy ez sok mindent elmond.

- De... Mi bajod Bexivel? - ráncoltam a homlokom, miközben beraktam egy random számát

- Az hogy... - akadt meg. Aha. Ha! Megvagy, drágám! Nem bajod van vele, hanem bejön. Márknak bejön egy lány, akivel még csak nem is találkozott! Jézusom, Márknak bejön Bexi!

A gondolataim kiülhettek az arcomra, mert Márk riadtan nézett rám.

- Márk, neked... - kezdtem vigyorogva, de a fiú a számra tapasztotta a kezét

- Ki ne mondd!

- threhtsihk bhekkszih - mondtam, de körülbelül ennyit lehetett belőle érteni

Márk a szemét forgatva dőlt hátra a székben, a karjait keresztbe fonva.

- Most pont úgy nézel ki, mint egy tini fiú, akinek egy lánnyal sem volt még dolga - vigyorogtam még mindig, élvezve a helyzetet

- Igen, lehet, hogy jó a stílusa és mellesleg gyönyörű. Igen, lehet, hogy baromi jó hangja van és pazar dalokat ír. De! De valószínűleg egy beképzelt hárpia. Igen. Biztosan - motyogott magában, nekem meg muszáj volt ragoznom

- És mi van, ha mondjuk rendes lány? - húzogattam a szemöldököm, mire Márk egy kicsit lefagyva meredt rám, majd mintha szellemet látott volna elővette a telefonját és azt nyomkodva beszélt magához tovább. Én nevetve hangosítottam fel Bexit és nekivágtam az útnak. Addigra már tudtam, hol a tévé épülete...

______________________________________

Hello!

Meg is lenne a következő rész, benne az emlékekkel, meg Nagy Márkkal. Igazából, a fejezet második fele (direkt) Márk központú rész lett. Remélem, sikerült megragadnom a „Beka előtti” Nagy Márkot, mert olyan természetesen jött róla az írás, hogy lehet, kicsit félrecsúszott a személyisége 😅😅

Ennyit mára, elkapott az ihlet, írom a kövi fejezetet, so

Ágyő!

2019. 12. 05.