Az égbolt kék. Világos, egyszínű, sehol egy kósza felhő, sehol egy apró fehér folt, csak a végtelen kékség, a semmi, a minden. Ha felnézek, arra gondolok, hatalmas a világ. Ott, ahol az égbolt és a föld találkozik, a kék kicsit halványabb, nem olyan rikító a fehér templomtorony előtt, egyszerűen olyan, mintha a világoskék festékbe kevertek volna még némi fehéret. Mintha átfestették volna az eget.

Nekitámaszkodom a korlátnak, csak nézek előre. A Duna túloldalán elterülő falu házai csak a távolban látszanak, ha a templomtorony nem magasodna ki közülük, az ember szeme könnyedén átsiklana felette. Mintha ott sem lenne. Mindenki csak a Dunát, a szántóföldeket, a fákat figyelné, esetleg balra, a távolban látható gumigyár hatalmas, szürke épületét, amit mintha direkt azért építettek volna oda, hogy tönkretegye a kilátást, hogy megmutassák, az ember győzedelmeskedik a természet felett. Ostobák. Mindig a természet győz.

Ott, valahol a gyár mellett látszik a nagyjából tíz kilométerre innen elterülő község szélmalma, ahogy lassan forog, már-már beleolvadva a kékségbe. Varázslatos.

Mintha valahol a távolban dombok körvonalait látnám, de valószínűleg csak a képzeletem játszik velem, itt, az Alföldön aligha láthatok hegyeket, csak a pusztát, a földeket, a legelőket, a mezőket. Dombok, hegyek nincsenek.

Leülök a kilátó egyik padjára, innen szemlélem tovább a tájat. A napfény éget, érzem, ahogy a hátamon felmelegedik fekete trikóm – így jár, aki a nyár közepén, kellemesen forró harminc fokban feketében mászkál –, de csak ülök tovább és nézelődöm. Aztán eszembe jut a Rómeó és Júlia elnevezésű szobor, ami mindössze egy lépcső, a tetején egy kis erkéllyel, amiről a kilátás legalább ugyanilyen tökéletes, viszont ott árnyék van.

Felkelek, lassan, komótosan sétálok végig a Duna part felső részén lévő sétányon, végig a szobrok mellett, figyelve a már ezerszer, milliószor látott modern alkotásokat.

Amikor a lépcsőhöz érek, meglepődve konstatálom, hogy legutóbbi látogatásom óta lefestették, eltűntek a lépcső oldalára pingált graffitik, és a lépcső eredeti pompájában magasodik elém, mind a huszonhét lépcsőfokával.

Ha bárki megkérdezné tőlem, melyik a kedvenc dunaújvárosi szobrom, határozottan ezt mondanám. Szép, érdekes, van funkciója, bár a tény, hogy a lépcsőnek nincs korlátja, kicsit feszélyez, miközben lassan felfelé lépdelek a kör alakú erkélyre. Aztán huszonhét gyötrelmes lépcsőfok után a tetején vagyok, kilépek az erkélyre. Már rozsdás, a korlátba beleégetve a szobor neve: Romeo + Juliet. A padló rácsozott vas, legalább három centi vastag, strapabíró. Az egyik rácsra egy lakat van erősítve, rajta kezdőbetűk – N + S –, alatta egy dátum, csak annyit tudok kibogarászni belőle, hogy 2017-es. Elmosolyodom. Vajon még együtt vannak? Szeretik még egymást? Emlékeznek arra, hogy ide, ahova senkinek nem jutna eszébe lakatot tenni, ők raktak egyet, a legnagyobb titokban?

Kicsit arrébb, alig pár ráccsal a lakat mellett egy kissé már elszáradt, de a formáját és a színét még mindig megőrző virág árválkodik, úgy pihenve a rácsok közt, hogy ne essen le, de szépen mutasson. A mosolyom még szélesebb lesz, nekidőlök az erkély korlátjának.

Ha tehetném, örökké itt maradnék, csak nézném a tájat, a túloldali falu épületeit, a Dunát, a fákat, a szántóföldeket. Túl gyönyörű. Túl csodálatos.

És mire észbe kapok, már a Hold fénye világítja meg a Duna víztükrét.