Zavarban van. Nem szeret emberek előtt beszélni, mégis kiállt, még ha remegve is. Nem néz a hallgatóságra, csak a prezentációját figyeli, miközben néha elcsukló hanggal, halkan beszél a témájáról. A kezét összefonja a mellkasán, minden bizonnyal tudja, hogy ez a zárkózottság jele, de nem érdekli. Néha zavartan eltűri a haját, mert az a szemébe lóg. Rosszul hangsúlyozza a mondatokat. Van, hogy mondat közben fogy el a levegője, és kénytelen megállni egy pillanatra. Amikor megállítják és kérdéseket tesznek fel neki, zavartan beszél, a székre pillant, ahonnan felkelt. Legszívesebben leülne és úgy beszélne, akkor talán megoszlik a figyelem, akkor nem látja mindenki. De nem teheti. Muszáj kint állnia, muszáj beszélnie.

Nagy levegőt vesz, lassan kifújja, az arcán látszik, hogy azon gondolkozik, kitalál valamit – mondjuk, hogy rosszul van, és ki kell mennie. Bár szinte biztos, hogy tényleg rosszul van. Az arcába szökik a vér, lassan vörösre színeződik, ő is érzi. Lesüti a szemét, próbál parancsolni a lába remegésének, megtörli izzadó kezét a nadrágjában, folytatja.

A következő diára kapcsol, amin a Köszönöm a figyelmet! felirat áll. Fellélegezhetne, de nem tűnik megkönnyebbültnek. Olyan, mint aki mindjárt elsírja magát. A szája összeszorítva, várja az esetleges kérdéseket, de azok – szerencsére – nem jönnek. Visszasétál a helyére, leül a székre, és igyekszik eltűnni benne. A keze remeg, esetlennek tűnik. Meghúzódik a háttérben, az óra további részében olyan, mintha jelen sem lenne, és csak elmerül a gondolataiban. Látszik, hogy csak a teste van jelen, amúgy valahol máshol jár. Talán a démonjai között. Talán épp végigveszi gondolatban, mi mindent rontott el, de az is lehet, hogy nem is emlékszik a többiek előtt eltöltött percekre.

Én pedig igyekszem nem gondolni arra, hogy olyan, mintha tükörbe néznék.