Egy lány. Az utcán üvöltve énekel. Szétvetett karokkal pörög, arca az égbolt felé fordítva, szeme lehunyva. Eső áztatja az arcát, a haja csatakokban omlik a vállára, a ruhája nedves és átlátszó. Mosolyog. Apró kis görbület. Talán hamis, talán igazi.

Gyermeki. Gondtalan. Boldog. Elveszik a pillanatban.

Abbahagyja a pörgést, alig áll a lábán. Szédeleg, kicsit botladozik, dülöngél. Mint egy részeg. Kisimítja a haját az arcából. Amikor már biztosabban áll a lábán, újra lehunyja a szemét, az arcát megint a felhők felé fordítja. Most nem pörög. Mozdulatlan.

Nem gyermeki. Nem gondtalan. Nem boldog. Elveszik a pillanatban.

Percekkel később. Már csak ül az aszfalton. Törökülésben. Lefelé néz, a földre. A haja az arcába hullik, a szeme talán csukva, talán nyitva. Nem tudni. Keze ökölbe szorítva. A ruhái nehezek a nedvességtől, a szája most lefelé görbül. Nem mosoly. De igazi.

Felnőtt. Gondterhes. Örömtelen. Szeretne elveszni a pillanatban.

Fekszik. A szeme lehunyva, az arca az ég felé fordítva. Két lába szorosan egymás mellett, kezei összefonva a mellkasán. Mint egy koporsóba helyezett halott. Az arcán mosoly, nem érzi a ruhái súlyát, az eső jólesik neki. Ahogy az aszfalt hidege is.

Idős. Beletörődött. Boldog. Már csak egy pillanat.

Az eső eláll, a lány nincs sehol. Emlékképek. Arról, ahogy pörög, ahogy áll, ahogy ül, ahogy fekszik. Emlékképek a mosolyáról, a vizes hajáról, a nehéz ruháiról. A nap kisüt, az eső elpárolog. Elpárolgott ő is. Az ég felé. Az esővel.

Már nincs itt. Nem boldog, nem gondtalan. Elvesztek a pillanatok.