Elrejteni a személyiséged egy darabkáját olyan, mintha szégyellnéd magad azért, aki vagy. Valahányszor körbepillantok az utcán, az iskolában a folyosón vagy a tanteremben, a boltban, netán egy rendezvényen, mindig olyan embereket látok, akik elrejtenek magukból valamit. Ott az a lány a másik padsorban, csinos szoknyában és egyszerű blúzban. Vele egyszer beszélgettem egy Marvel rajongói csoportban, most pedig úgy tesz, mintha fogalma sem lenne, ki vagyok. Mert a Marvel imádat nem passzol ahhoz a képhez, amit a társadalomnak mutat.

Ott az a srác, előttem ül. Sabatonos pólóban feszít, fekete bőrnadrágján egy oldallánc lóg, a lábán hatsoros Steel bakancs. Láttam egyszer egy társkeresőn. Meleg. Csak Magyarországon metalheadnek lenni már önmagában kihívás. Meleg metalosnak... Maga a pokol. Szóval elrejti ezt a részét, mintha nem is létezne. Vagy inkább... Külön kezeli a kettőt. Úgy, mint az orvosok szokták a meghasadt személyiségű pácienseket.

És ott az a fiú. Az ablakban tükröződik a képe. A pólóján a Smile if you're gay felirat virít, mindenki messziről elkerüli. Ez a fiú nem rejti el a személyisége darabkáit. Ez a fiú nem tartja cikinek, hogy melegként rockzenét hallgat, hogy érdeklik a Marvel filmek, hogy olykor bemegy a könyvtárba, levesz egy sci-fi könyvet valamelyik polcról és órákig ücsörög ott, belemerülve a fantasztikus világokba. Ez a fiú tudja, hogy a személyiség összetett, hogy az egymásnak ellentmondó dolgok olykor a legcsodálatosabbak egy emberben. És ezt a fiút folyton bántják.

Bántják, mert meri önmagát adni, bántják, mert nem fél a valódi énjétől, bántják, mert nem értik, hogyan lehetséges, hogy ilyen összetett a személyisége. De ez a fiú már megszokta. Mindenkit bántanak. Azért, aki. Ezért rejti el a blúzban lévő lány a Marvel rajongó énjét, ezért nem beszél arról senkivel, hogy mennyire szereti Vasembert. Ezért nem tudja senki a Sabatonos pólóban lévő srácról, hogy meleg, ezért nem mondja el senkinek, hogy szerinte semmi baj a Mötley Crüe-vel és a különböző glam rock csapatokkal. De ezt a fiút, aki az ablakból néz vissza rám, bántják. Mert ő az, aki. De már megszokta. Megszoktam.

Azt hiszem, ez a világ természetes rendje. Mindenkit bántanak. Ez így normális. Normális, hogy minden egyes nap megütnek, Rúgj meg! fecnit ragasztanak a hátamra, normális, hogy óránként legalább kétszer lebuziznak, normális, hogy azt mondják, meg kéne ölni azért, mert fiúkat szeretek, nem lányokat. Normális, hogy betegnek tartanak, hogy azt mondják, egyszer elkapnak, amikor senki nincs a közelben és megölnek. Mert ezek... Ezek erősebbé tesznek minket. Engem. Szóval normális.

Aztán jön egy új srác az osztályba. Tominak hívják. A tanárnő megkéri, hogy röviden mutatkozzon be. Tomi nem sokat mesél magáról. Vidékről költözött Pestre, új még neki a városi forgatag – itt már tudom, hogy őt is bántani fogják, mint "falusi parasztot" –, szereti a kutyákat és a macskákat. Az osztálytársaink összenéznek. A kutyákat és a macskákat? A kettőt együtt? Lehetetlen. Ez olyan, mint szeretni a Marvel és a DC filmeket. Olyan, mint szeretni Vasembert és Amerika Kapitányt. Paradoxon. Hülyeség. Értelmetlen.

Tomi leül az új helyére. Két paddal előttem, egyedül. Előveszi a táskájából a tankönyvét, hátrafordul, megkérdezi Mr. Sabatonos Pólót, hogy hol kell kinyitni, a srác pedig közli vele, hogy húzzon a faszba. Mert nem lehet egyszerre szeretni a macskákat és a kutyákat.

– Tizenötödik oldal – mondom, mire Tomi elmosolyodik, bólint, előrefordul és kinyitja a könyvet.

Mr. Sabatonos Póló egész órán a füzetébe firkálgat. Mint mindig. Bandalogók, dalszövegfoszlányok, gitárok. Amikor kicsengetnek, becsapja a füzetet, felpattan, és már megy is ki a teremből, mintha a tanár engedélyt adott volna rá. Én lassan csukom össze a füzetemet, lassan pakolok bele a táskámba, lassan kelek fel és indulok ki szünetre.

Amikor elindulok, páran meglöknek, van, aki elhaladtában azt mormolja, hogy buzi, mások szimplán csak levegőnek néznek, ami a legjobb eset mind közül. Persze ez is fáj. De normális. Erősebbé tesz.

Felülök az egyik ablakpárkányra. Előveszek a táskámból egy képregényt – A csodálatos Pókember, sokadik rész –, lapozgatni kezdem, és annyira belemerülök, hogy amikor Tomi, az új fiú már ott áll velem szemben és megköszörüli a torkát, elejtem a füzetet.

– Bocsi – hajol le, hogy felvegye, aztán felém nyújtja. – Nem akartalak megijeszteni. Tomi vagyok.

– Marci – mormolom.

– Szeretem a Pókembert. Bár inkább a filmeket.

– Tom Holland vagy Tobey Maguire?

– Mindkettő – vágja rá. Egy újabb dolog, amiért mások piszkálnák. Egy újabb lehetetlenség. De én megértem. Minden Pókember zseniális.

– Buzi – halad el mellettünk egy teljesen random srác. Szerintem most látom életemben először.

– Ezt neked mondta? – fordul felém Tomi.

– Aha.

– Miért hagyod, hogy ezt mondja?

– Mert igaz – vonom meg a vállam, és a pólómra mutatok. Smile if you're gay. Tomi elmosolyodik.

– Nem kéne így beszélniük veled. Rossz dolog, hogy ezt mondják.

– Normális – suttogom.

– Tessék?

– Normális, hogy ezt mondják. Az emberek az ilyen dolgokat nem tudják hova tenni. Valaki nem szeretheti egyszerre a rockzenét és lehet meleg. Nem szeretheted egyszerre a kutyákat és a macskákat, ahogy az összes Pókembert sem. Nem szeretheted egyszerre Percy Jacksont és Jászon Grace-t, ahogy Darth Vadert és Luke Skywalkert sem. Választanod kell. Ha nem választasz, bántanak, mert nem értik.

Tomi szerint az, hogy nem értik, semmire nem jogosítja fel őket. Szerinte ettől még nem kéne bántaniuk, nem kéne csúnyákat mondaniuk. Ő sem érti, miért kell választani, miért nem lehet két ellentétes dolgot szeretni, mégsem bántja őket. És azt sem hagyja, hogy őt bántsák.

A napok, a hetek telnek és Tomi is ugyanazt kapja, amit én. Rúgj meg! fecnik, mintha egy ócska amerikai tinifilmben lennénk, verések, buzizások. Elveszik a cuccait, ellökik a folyosón, kigáncsolják tornaórán, ellopják a ruháit az öltözőből. De ő – velem ellentétben – nem hagyja magát. Nem üt vagy szól vissza, de nem tűri, amit tesznek vele. Kiáll magáért, próbál barátokat szerezni, próbálja elérni, hogy az emberek megértsék, nem rossz, ha valakinek összetett a személyisége. Beszél Mr. Sabatonos Pólóval arról, hogy nem kell titkolnia a másságát – Sabatonos Póló ezután behúz neki –, elmondja Csinos Szoknyának, hogy ő is szereti Vasembert – Csinos Szoknya úgy tesz, mintha nem tudná, ki az a Vasember –, aztán a nap végén a koliszobámban beszélgetünk arról, hogy mit próbált elérni, és mit sikerült neki. Spoiler: semmit.

Azt mondom, szerintem feleslegesen próbálkozik. Az emberek nem fogják megérteni, amiről beszél, nem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Ez... A génjeikben van. Aki más, azt utálni kell. Ez ösztönös. Nem ellenünk szól, csak hát... Az ember ösztönlény. A macska sem azért eszik egeret, mert utálja, hanem azért, mert a génjeibe van kódolva. A kutya sem azért kergeti meg a futó macskát, mert zavarja, hogy futkározik, hanem azért, mert a futás előhozza a vadászösztöneit, és úgy érzi, el kell kapnia. Ez ilyen egyszerű.

– Na jó, de te most fajok közti ellentétekről beszélsz – nyújtózkodik el Tomi az ágyamon. – Macskák vs. kutyák, macskák vs. egerek. De ez most emberek az emberek ellen. Erre mi a magyarázatod?

– A heréletlen kan kutyák – vonom meg a vállam. – Nem bírják ki együtt. Ki akarják deríteni, melyikük a felsőbbrendű, melyikük a falkavezér. Összeverekednek és a győztes emelt fővel távozik.

– Kibírják együtt.

– Ne már – meredek rá. – Te nőttél fel falun, és én tudok többet a kutyákról?

– Vannak kutyák, akik kibírják.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy a kutyák okosabbak nálunk. Vagy már eleve megvan a hierarchia, hatalmi harctól függetlenül. Már semmit nem kell tenniük azért, hogy többek legyenek és ők kerekedjenek felül. Nekik kell – mormolom az osztálytársainkra célozva.

Tomi nem felel. Továbbra is csak fekszik az ágyamon, miközben én az irodai székemen ülök és pörgök vele, mert jólesik. Van ez a dolog Tomival. Ha kifogy az érvekből, akkor sem ismeri el, hogy igazam van. Ilyenkor csak hallgat és vár. Vár egy új témára, várja, hogy elkezdjek bármi másról beszélni, én pedig általában készséggel eleget teszek ennek a reményének. Most is.

– Vasember vagy Amerika Kapitány? – kérdezem.

– Vasember és Amerika Kapitány. Együtt. Egy párként.

– Nem melegek. És elég éles ellentét van köztük.

– Kedvelik egymást – rázza meg a fejét Tomi. – Az ellentétektől függetlenül. Mint te meg én.

– Akkor talán nekünk is össze kéne jönnünk – állok le a pörgéssel.

– Talán – ül fel Tomi, aztán kinyújtja a lábát, beleakasztja a székbe és közelebb húz az ágyhoz. – Azt hittem, azt mondod majd, hogy köztünk nincsenek ellentétek.

– Vannak – suttogom. – Nem akkorák, mint Vasember és a Kapitány közt, de vannak.

– Örülök, hogy ebben egyetértünk.

– És abban is, hogy össze kéne jönnünk.

– Igen, abban is.

Elmosolyodik. Simogatja az arcomat, elsuttogja a nevemet, aztán megcsókol. Amerika Kapitány Vasembert. És talán, de csak talán igaza van. Talán a kutyák tényleg tudnak békében élni egymás mellett. Talán tényleg menne nekünk is. Talán tényleg meg lehet győzni másokat arról, hogy az összetettség, az ellentmondásosság nem probléma.

Talán lesz majd egy nap, amikor nem lesz baj, ha mezítláb járkálsz a fűben. Akkor már semmi nem fogja megszúrni a talpad.