Az ablakpárkányban ülve cigarettázik. Hanyag mozdulattal pöcköli le a hamut, oda sem figyelve arra, hogyan hullik alá kilenc emeletet. Úgy emeli az éjszakai égbolt felé a tekintetét, mintha nem ugyanazok a csillagok lennének fölöttünk, amik tegnap és tegnapelőtt is. Olyan ez számára, akár egy esti rituálé. Mint másoknak az alvás előtti pisilés, függetlenül attól, kell-e. Ő minden este kiül az ablakpárkányra, letekint a városra, és ha észre is veszi, hogy a szomszédos panelház ugyancsak kilencedik emeletéről egy vele nagyjából egykorú lány figyeli... Hát, nem foglalkozik vele.

Amikor először láttam, a párkányon állt. Megijedtem, azt hittem, ugrani szeretne. A mobilomért nyúltam, az ujjaim automatikusan pötyögték be a segélyhívó telefonszámát, már éppen rányomtam volna a hívásra, amikor észrevettem, hogy nincs szükség rá. Valahogyan rögzítette magát, hogy ne zuhanjon le. Nem láttam, csak a dereka körül lévő hevedert, és azt, ahogyan a mélységet nézi. Az arckifejezését nem tudtam kivenni, de tudtam, olyan lányt látok magam előtt, aki kineveti a halált, majd szemen pöcköli a cigarettájával, csak hogy jelezze, fölötte nincs hatalma.

Második alkalommal a szobájában volt, felkapcsolta a villanyt, de a redőnyt nem húzta le – sosem szokta. A nyitott ablakon át kihallatszott valamilyen zene, ő pedig odabent ugrándozott, táncolt, talán még énekelt is. Boldognak és felszabadultnak tűnt, odakuporodtam az ablakomhoz, a párkányra könyökölve figyeltem, ahogy élvezi az életet. Amikor vége lett a dalnak, amire táncolt, rágyújtott egy cigarettára, majd kiült az ablakba, és feltekintett a csillagokra.

Most, ahogy nézem őt, amint újra lepöccinti a hamut a cigije végéről, erőt vesz rajtam egy különös késztetés. Elsétálok az ablaktól, tollat és papírt veszek elő, majd írni kezdek.

A kilencedik emeleti lánynak!

Vannak a világon olyan emberek, akiknek a puszta létezésétől szebb lesz az élet. Ugyan nem ismerlek, de számomra te ilyen vagy. Minden este látlak, úgy érzem, a rutinom összefonódott a tiéddel: amíg te táncolsz, cigizel, a halál arcába nevetsz, addig én ülök a szobám sötétjében az ablak mögött, és figyellek. Figyelem, hogyan hozod ki a legtöbbet egy unalmas hétköznap estéből, figyelem, hogyan fújod a füstöt az égbolt felé, figyelem, ahogy a cigarettádról a hamu narancssárga izzással megindul lefelé, a föld irányába. Ha azt mondom, olyan vagy számomra, mint a művésznek a múzsája, akkor hazudok – én nem vagyok művész. Én a szépséget nem létrehozom, hanem csodálom. A te szépséged egyenesen elvarázsol.

Kit érdekel, ha ferde a fogad, ha pattanásos az arcod, ha bumszli az orrod, vagy ha O-lábad van? Kit érdekel, ha őszülsz, ha összenőtt a szemöldököd, ha keskeny az ajkad, vagy ha könnyen zsírosodik a hajad? Csodállak. Azért, aki vagy, nem azért, ahogy kinézel. Hiszen messze vagy tőlem, csak a körvonalaidat, a mozdulataid milyenségét látom, és mégis szeretlek. Szeretlek valamilyen elcseszett, már-már filmbe illő módon, szeretlek, mert általad ismerem meg a világot, szeretlek, mert vagy. Mert a puszta létezésedtől szebb az élet.

Szeretettel,
A másik kilencedik emeleti lány

Ui.: Ha még nem ijesztettelek el teljesen, lenne kedved egy este együtt nézni a csillagokat? Esküszöm, nem vagyok baltás gyilkos!

***

Az ablakpárkányban ülve cigarettázik. Hanyag mozdulattal pöcköli le a hamut, de ezúttal végignézi, hogyan hullik alá kilenc emeletet. Figyeli, ahogy lassan megszűnik a narancssárgás izzás, ahogy eltűnik az élet az aprócska hamuból, majd ahelyett, hogy az égboltra emelné a tekintetét, hátat fordít a világnak, becsukja az ablakot, és visszakuporodik az ágyára, ahol ott fekszik betakarózva egy lány. Visszafekszik mellé, felé fordul, és úgy tekint rá, mintha nem ugyanazok a szeplők lennének az arcán, amik tegnap és tegnapelőtt is. Ez az új esti rituáléja.