Bájitaltanon Piton Hermionét két olyan lánnyal osztotta be egy csoportba, akikkel most nem vágyott különösebben közeli viszonyra: Pansy Parkinsonnal, és (akármennyire is bűntudata volt az érzései miatt) Azura Blackkel. Próbálta megjátszani magát és úgy tenni, mintha az ég világon semmi baja sem lenne vele, de ez sajnos nagyon nehezen ment.

– Idepasszolnád azt a mozsarat? – kérdezte Pansy, mire Azura felé pöckölt valami gusztustalanságot a tálcájáról. – Ez meg... – kezdte Pansy, és hihetetlenkedve, pislogás nélkül meredt a ruháját csúfító békabensőségekre.

– Bocs, a'sszem félreértettem, amit mondtál – nézett ártatlanul Azura. – Úgy hallottam...

– Black, csak nem bontja a rendet? – förmedt rá a lányra Piton. Hermione összerezzent, amikor felbukkant mellettük a görbe orrú tanár. Úgy tudott settenkedni, mint egy macska. Hátborzongató volt, és meglehetősen idegesítő.

– Szerintem el kéne menni megvizsgáltatnom a fülemet, professzor úr – mondta Azura, és feltűrte az ingujját. Piton sóhajtott.

– Öt pont a Griffendéltől! Parkinson, mosakodjon meg, förtelmesen néz ki.

Azura vigyorgott, és követte a tekintetével, ahogy a mardekáros lány háborogva a mosdókagylókhoz megy. Hermione megrovón pillantott rá.

– Ennek nem kéne örülnöd! – szidta meg, és be kellett vallania magának, élvezi a köztük támadt kis vitát. Valószínűleg a haragja és tehetetlensége egy részét most rajta fogja levezetni – pedig mondhatni csak rosszkor került rossz helyre. Vagy inkább rossz helyzetbe kerítette magát, külső segítséggel...

– Nem örülök neki – szabadkozott Azura, de akármennyire igyekezett látványosan, csak ott maradt az arcán az a vigyor.

Hermione morgott valamit. Inkább csendben maradt, amikor látta, hogy Piton felé les. Felsandítva látta, hogy Azura a szemét meresztgetve keresi a tekintetét. Egy-két pillanat erejéig összekapcsolódott a tekintetük, Hermione belebámult a most éppen végtelen azúrkék szemekbe. Gyönyörű és különleges – Frednek biztosan nagyon tetszik. Az ajkába harapott és elfordította a fejét. Letette a mozsarát és beleszórta az aprított őzszemet a közös üstjükbe.

– Mit akarsz, Black? – hallotta Piton hangját. Felnézett: Azura jelentkezett. Az arcán nyoma sem volt a jókedvű vigyornak, olyan keménységet látott rajta, amitől bűntudata támadt, pedig tudta, hogy jogosan rótta meg.

– Nem cserélhetek valakivel? Itt valahogy rossz a levegő, tüsszögnöm kell mindentől. – Szavait igazolva hatalmasat prüszkölt. Piton felhúzta az orrát.

– Kérem, cseréljen valakivel, amúgy is akartam kérni – mondta, és suhogó köpennyel elfordult, hogy kerítsen valakit Azura helyére.

Hermione a barátnőjére meredt.

– Neked meg mi bajod van?

Azura felvonta a szemöldökét.

– Nekem mi bajom van? – visszhangozta. – Drágám, nem én vagyok az, aki egy fiú miatt képes tönkre tenni egy évek óta tartó barátságot.

Hermione köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.

– Granger, a nővérem Pyxis Black, a bátyám Corvus Black. A keresztapám Perselus Piton. Hadd ne kezdjem el sorolni, hány különböző forrásból tudhatom a gondolataid. Egyébként pedig hülye sem vagyok – sziszegte Azura, és felállt, amikor Piton az asztalhoz kísérte Lavendert.

Hermione lesütötte a szemét. Nem akarta elsírni magát mindenki előtt.

Corvus beszélt volna neki? Biztos nem. Habár...

Vagy Azura is legilimentor lenne? Túl fiatal hozzá.

Azt se tudhatná, hogy ő mit érez Fred iránt, sose mondta el neki és sosem mutatta ki nyilvánosan. Jó, a múltkor éjjel Freddel kézen fogva járkáltak egy rövid ideig, de nem úgy tűnt, mintha Azura észrevette volna, és különben is, barátok is szoktak kézen fogva járkálni. Jó példák erre pont ők, a Black-nővérek.

Szinte hálás volt Lavendernek, amiért nem tudta befogni a száját. Próbált minden szavára odafigyelni, bólogatni és hümmögni.

– ...és akkor odajött hozzám, egy rózsát nyújtott nekem, és megkérdezte, lennék-e partnere a bálra! Természetesen igent mondtam. Azóta mindig rám mosolyog a terem másik végéből. Hát nem csodálatos? – lelkendezett a lány. Épp azt ecsetelte, hogy kérte fel Seamus. Oldalra hajolt és vigyorogva integetett valakinek, valószínűleg a srácnak. Hermione nem ellenőrizte le. Lefárasztotta a feladat, hogy úgy kellett tennie, mintha ez lenne a világon a legérdekesebb dolog.

– Parvatit még nem kérték fel, gondolom, annak örült volna, ha Seamus kéri fel, csak nem akarja bevallani. De lehet, hogy Deanre vár. Na, rá is várhat! Le se száll arról a hetedikes mardekáros lányról, Hestia Carrowról! Pedig azt mondják a múltkor behúzott neki a csaj...tudod, a tavalyi csapat hajtója. Akinek van egy ikre, és a haja vége vörösre van festve – csacsogott tovább Lavender. Hermione bólintott.

– Igen, igen, a Carrow-ikrek. Tudom, kik ők. De az egyik nem a tavalyi fogóval jár? Terence Higgsszel?

Lavender legyintett. – Fogalmam sincs. A srác különben is elballagott már, Deannek mondhatni könnyű dolga lenne, ha nem bénázná el folyton.

– Szerintem nem ezen múlik. Ha Hestiáék tényleg szeretik egymást...

– Á, nem tudom – intett újból Lavender. – Szóval a negyedikből nézzük...Harrynek és Ronnak sincs partnere, pedig azt hittem, egyikük veled megy. Na mindegy, még bármi lehet. Szóval azt mondod, téged még nem kértek fel?

– Nem, nem kértek fel – sóhajtotta Hermione, és elnyomta magában Viktor kedvesen mosolygó arcát.

– Neville viszont... – Lavender arca sugárzott. – Neville-nek viszont van párja!

Hermione rosszul érezte magát, amiért így meglepődik a dolgon.

– Ki?

Lavender szélesen vigyorogva bólintott. Nyilván rettentő jól érezte magát amiatt, hogy ennyi pletykát tud megosztani egy ennyire tudatlan személlyel.

– Ginevra Weasley! A kis Ginny. Bizony! Nem semmi, igaz?

Hermione elismerően biccentett.

– Tényleg nem semmi.

– Hmm igen, Griffendélből azt hiszem, mindenkit mondtam. Ja, nem, ugyan, dehogy mondtam mindenkit! Hát a mi kis Azuránk! – A vigyora valahogy gonoszabbra sikeredett, mint ahogy az illett volna. – Képzeld, őt is viszik a bálba – osztotta meg a nagy hírt suttogva, lázasan csillogó szemmel.

Hermione megkönnyebbülten sóhajtott föl.

– Kicsoda?

– Fred Weasley! – árulta el elvékonyodó hangon Lavender, és kacagásban tört ki. – El tudod ezt hinni? Már eddig is gyanúsak voltak, ölelkeztek a folyosón, kézen fogva szaladgáltak, puszit adtak egymásnak... de ez pontot tesz az ügy végére!

Hermionét mintha nyakon öntötték volna hideg vízzel. Hányinger tört rá, és megszédült.

– Honnan veszed? – A homlokára szorította a kezét. Érezte, hogy verejtékezik, és fújtatva megrázta a fejét.

– Parvati mesélte – fecsegett Lavender. – Vagyis, még azt hiszem, nem kérte fel Fred „hivatalosan", de tényleg csak egy lépés választja el őket tőle. Csak rájuk kell nézni, az ember nem kételkedik. Olyan természetes, hogy együtt mennek a bálba, mint az, hogy az ember egy nap megiszik egy pohár vizet. Lehet, hogy még nagy leánykérés se lesz, annyire egyértelmű...

Hermione nem akart többet hallani. Elnézést kért, és a mosdókagylóhoz ment, ahol még mindig Pansy mosakodott.

– Baj van, Granger? – kérdezte kárörvendve a mardekáros lány. Hermione erőltetetten elmosolyodott.

– Csak kicsit fülledt a levegő.

– Aha – nézett rá furcsállva Pansy.

Lavender az óra hátralévő részében végigvette az ötödik, hatodik és hetedik évfolyamot is, és elújságolta, hogy régi diákokat is visszahívnak a bálra. Hermionét nem varázsolta el annyira ez a hír, mint az osztálytársát.

Még szerencse, hogy az utolsó órája volt. Amint véget ért, szinte menekült a könyvtárba. Rögtön bebújt a kis zugba, és elővette a könyveit, barikádot épített maga elé. Aztán szabad utat engedett a könnyeinek.

Hagyott magának tíz teljes percet az önsajnáltatásra, aztán a szeméhez szorítva az ingujját próbálta elállítani a sírást.

– Baj van, Harmonia?

Hermione rekedten felnevetett.

– Szia, Viktor! – köszönt, és kinézett a könyvkupaca mögül. Viktor tanácstalan arccal bámult rá az asztal túlsó végéről. – Jól vagyok, csak... csak allergia.

Az asztalra fektette az egyik kezét, és dobolni kezdett az ujjaival.

– Allergia, igen...Porallergia – magyarázta lassan, bólogatva. Viktor összehúzott szemöldökkel koncentrált, hogy megértse a szavait.

– Azt hinni, rosszul ért.

– Nem, nem, tényleg allergia – intett Hermione, és mosolyogni próbált.

Hirtelen eszébe jutott valami, és még szélesebbre húzta a száját.

– Hé, Viktor!

A fiú felvont szemöldökkel jelezte, hogy figyel rá.

– Beszéltem a szüleimmel, maradhatok szünetre. Még mindig van kedved bálozni menni? – Angyalinak szánt mosollyal pislogott rá. Valószínűleg csinosnak is hatott volna, ha nem püffedt a szeme és nem könnyes az arca a sírástól. Ráadásként még egy könnycsepp is lepottyant a szempillájáról, rá az orrára, onnan pedig végigfolyt az arcán. Viktor úgy tűnt, megértette, mit mondott, mert ő is mosolyogni kezdett, és felemelte a kezét, kviddicstől bőrkeményedéses ujjbegyével letörölte a könnycseppet Hermione arcáról. Ugyan az érintése nem volt olyan hatással rá, mint amikor Fred ért hozzá, de azért jól esett neki.

– Jó! – örvendezett Viktor, és Hermione elnevette magát. Aranyos volt, ahogy a fiú törte az angolt.

– Majd adok neked nyelvórákat – ajánlotta, Viktor pedig mosolyogva beleegyezett. Valószínűleg nem arra számított, hogy Hermione rögtön elszalad könyvekért, amikből tud tanítani.

Hermione pedig arra nem számított, hogy pont most botlik bele Fred Weasley-be.

– Ó, Fred! – lepődött meg, és gyorsan kikerülte, hogy továbbmenjen. Suttyomban megtörölte az arcát, hogy nyomai se maradjanak a könnyeinek, de ez hiú ábránd volt. Az mindig meglátszik az ember arcán, ha sírt.

– Hermione. – Fred elkapta a karját, így nem tudott továbbmenni.

– Hm? Bocs, Fred, most elég sok dolgom van... – szabadkozott, és megpróbálta kihúzni a kezét a fiú szorításából.

– Baj van, Hermione? Nyugodtan elmondhatod. Nyugodtan elmondhatsz bármit – hangsúlyozta.

– Ööö, nem, semmi baj...

– Bántott? Ha igen, akkor...

– Ki bántott kit? – értetlenkedett Hermione. Fred célzatosan oldalra biccentette a fejét. Amikor Hermione nem vette az adást, türelmetlenül hadarni kezdett:

– Hát Krum! Láttam, hogy sírtál...ha kényszerített valamire...

– Merlin szakállára, te mit képzelsz?! – csattant fel Hermione. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Miért kényszerített volna bármire is? Viktor Krum egy kedves, udvarias fiú, nem úgy, mint egyesek! És eszében sincs kényszeríteni senkit semmire. Ha valamit akar, akkor megmondja. Őszinte és egyenes. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit én tisztelek. – Még folytatta volna a felsorolást, de elfogyott a levegője, kénytelen volt szünetet tartani. Nem akarta megvárni, hogy Fred közbeszóljon, fújtatva eliramodott a sorból.

/*/*/*/

Fred egész nap az izgalom hevében égett. Még a szokásosnál is nehezebben ment az órákon való figyelés, de még George-ra és Sagittára sem tudott rendesen koncentrálni.

– Nyugi már, szépfiú! – szólt rá a lány átváltoztatástanon, amikor páros munkánál McGalagony professzor összeadta őket.

– Nyugi? Most akarok fél hónap kihagyással odamenni egy lányhoz, akit jó párszor lesmároltam, majd azt mondtam neki, nem lehetünk együtt, hazudtam neki az okkal kapcsolatban, hogy eljönne-e velem a bálba!

– Jó, ez tényleg nem hangzik fényesen. De lehetne rosszabb is.

– Például?

Sagitta az asztalhoz csapta a pálcáját, mire összetört az előtte lévő teáscsésze.

– Például ha megtudnád, hogy a fiúd, aki talán már nem is a fiúd, több hónapos kommunikáció nélkül a kastélyba érkezik, amiről szintén nem is ő szólt.

Fred bölcsen hallgatott.

Sagitta sóhajtott.

– Ne haragudj, ideges vagyok. – Pár másodperces szünetet hagyott, visszavarázsolta eredeti állapotába a csészéjét. – Most, hogy tudjuk, Ron ácsingózik valaki után, nyugodtan felkérheted. Nem lesz baj belőle.

– De Azura még mindig ott van.

– Hol van Azura? – kérdezte szórakozottan Sagitta.

– A képben.

Fred elszólta magát – a lányt ebbe a részletbe még mindig nem avatta be.

– Hoppá. Nem mondtam semmit!

Sagitta lassan, ijesztően lassan fordította felé a fejét, szemöldöke összehúzva, sötét szemei villogtak.

– Mi van a húgommal, Frederic Weasley?

Fred nyelt egyet, de a lány nem engedte, hogy válaszoljon.

– Hallottam ám pletykákat, Frederic Weasley. Nevezetesen, hogy a húgommal kavarsz, Frederic Weasley.

– Nem hívnál a nevemen? – morgolódott Fred. Sóhajtott. – Egyébként nincs alapja a pletykáknak. Nagyon szeretem Azut, de te is tudod, hogy nem úgy.

Sagitta kitágul orrlyukakkal, kihúzott háttal figyelt.

– Szóval, azt hiszem, azt hagytam ki a mesémből, hogy azt mondtam Hermionének, hogy Azura miatt nem lehetünk együtt.

– Ó, hogy ezt hazudtad neki! – értette meg Sagitta. – Azt hittem, ez még az, hogy nem szereted és nem érzel iránta semmit.

– Nem, ez a nyáron volt.

– Megnyugtató, hogy szíved hölgyének ennyit kamuzol.

– Mérges vagy, amiért belekevertem Azurát.

– Jó hogy. Teljesen fölösleges volt, Freddie – ingatta a fejét Sagitta. – Hogy fogsz kimászni ebből?

– Fogalmam sincs. De legalább Ront már kitörölhetjük a képből.

A traccspartit McGalagony professzor rémisztőn föléjük magasodó alakja szakította félbe.

– Ha ennyire nem tudnak mit kezdeni a feladattal, hogy fognak vizsgázni belőle?

– Igyekszünk, Tanárnő, igyekszünk – felelte engedelmesen Sagitta. McGalagony ferde szemmel nézett rájuk, majd George és Angelina párosa felé kapta a tekintetét, akiknek felrobbant a csészéje.

– Ezek a hóbortos Weasley-k – morogta a professzor és továbbállt.

/*/

Fred a kviddicscsapat néhány tagjával igyekezett a klubhelyiség felé. Katie és Angelina egymásba karolva nevetgéltek, Alicia és Sagitta George-ot és Fredet boldogította. Szinte egyszerre lapultak a falakhoz, amikor meghallották Hóborc visongó nevetését és Frics dühödt ordibálását. Miután újra biztonságosan közlekedhettek, a társaság rácuppant Katie új titulusára: nem méltó hozzá, hogy ilyen csirkefogókkal barátkozzon. Vajon a prefektusokat tényleg Piton professzor képzi ki csattanós ostorral a kezében, hogy minden szabályt bemagoljanak?

– Kinek van kedve holnap este egy kis lubickoláshoz a prefektusi fürdőben? – villogtatta meg válaszként Katie a mellére tűzött kitűzőt. – Azért nem olyan rossz prefektusnak lenni, srácok.

– Ó, én benne vagyok! – egyezett bele rögtön Angelina, és nyoma sem volt korábbi gunyoros vigyorának.

– Georgie is – szólt közbe gyorsan Fred, mire kapott egy gyilkos pillantást a testvérétől. Alicia a fejét rázta és a füle mögé tűrt egy szőke tincset.

– Nekem most nem jó, de máskor is rendezhetnénk ilyet, tetszik az ötlet.

– Majd a téli szünetben, amikor Wood is itt lesz, ugye, Saggie? – vigyorgott a lányra George. – Biztos csodásan fog festeni ing nélkül...ha tényleg olyan keményen edzenek abban a szuperjátékos-képző suliban, mint mondják.

– Menj a fenébe! – reagálta le Sagitta, és meglökte a fiút a vállával. Fred megpaskolta barátnője hátát.

– Kinek van meg a bájitaltan házi? – váltott témát Angelina váratlanul, amikor a folyosón elhaladt mellettük (egy igencsak megvető pillantás kíséretében) az emlegetett Piton.

– Saggie-nek megvan – jegyezte meg Fred.

– Még szép, hogy megvan! – bólintott az magabiztosan.

– Még szép, mert Piton úgy kivételez veled, mintha te is mardekáros lennél! – vágta rá Angelina.

– Valaki féltékeeeny! – fuvolázta Sagitta, hosszan elnyújtva az e-t.

– Srácok, a bájitaltanról jut eszembe... – kezdte Fred, és bűntudatos képet vágva megvakargatta a tarkóját – pedig igazából leírhatatlanul örült, hogy megvan a kifogása. – Készítsétek ki nekem is a megoldásokat, nekem előbb még dolgom van a könyvtárban...

– Mi dolgod van ott? – méregette felvont szemöldökkel Katie. Sagitta arcára vigyor kúszott, a többiek mind gyanakodva pislogtak felé.

– Öööö...otthagytam valamit – mondott gyorsan valamit. Erről a szokásáról sürgősen le kéne szoknia. Könnyen félre tud ezzel csúszni és hatalmas kalamajkákat okozni.

– Aha – nézett rá furcsállva George. A szemeivel azt üzente, hamarosan beszélgetniük kell majd, és Fred erőltetetten mosolyogva bólintott.

– Nemsokára utolérlek bennetek, ígérem! – Azzal meg se várva barátai reakcióit, vagy azt, hogy valaki felajánlja, elkíséri, sarkon fordult és elsietett az ellenkező irányba.

/*/

Tudta, hol szokott tanulni Hermione. Az utóbbi időben nem egyszer keresett magának úgy helyet a különböző sorokban, hogy a lányra lásson rá. Legtöbbször Azurával jött ide, aki újabb és újabb elméleteket gyártott Ronnal kapcsolatban.

Az utóbbi időben felfigyelt rá, hogy nemcsak ő látogatja Hermionét, hanem az iskolában állomásozó világhírű fogó is. Fred mondhatni bírta Krumot, remek játékosnak tartotta – de egyre ellenszenvesebbé vált számára azzal, hogy olyan sok időt töltött az ő Hermionéjéval.

Százegyedjére is végiggondolta, mit fog mondani a lánynak.

Rettenetesen sajnálja az elmúlt pár hetet, de végre tisztázódott a helyzet. Beszélt Azurával, aki már túltette magát rajta, és örülne, ha ők ketten boldogok lehetnének. Szóval, ha Hermione is szeretné, mehetnének együtt a bálba – de persze teljesen megérti, ha a történtek után látni sem akarja...

Befordult a gyógynövényekkel kapcsolatos könyvekkel megpakolt polcsorba, és látta a végén a lányt. A helyén ült, rázkódó vállal, tenyerébe temetett arccal. Fred megijedt. Mi baja lehet? Gyanakodva ment közelebb. Úgy volt, ahogy sejtette: Krum ott ücsörgött vele szemben. Fogalma sem volt, mi történt kettejük között, agya máris különböző, durvábbnál durvább ötletekkel állt elő magyarázatként.

Megállt egy asztal mögött – aminél Azurával szoktak tanakodni – hallgatódzni. Sajnos túl halkan beszéltek, de ha közelebb merészkedik, rögtön észreveszik.

Milyen jó lenne valami, aminek a segítségével hallanám őket!, ábrándozott.

Csak annyit látott, hogy Krum megszólítja Hermionét – az ő Hermionéjét –, aki felnevet, majd zavartan váltanak pár szót. Egy ideig hallgattak, majd Hermione mosolyogva mondott még valamit, aminek Krum megörült, amin Hermione nevetett. A nevetését tisztán hallotta, annyira gyönyörű volt, Fred egyszerűen imádta. Bármit megtett volna, hogy megnevettesse a lányt.

Az épp abban a pillanatban állt föl, és Fred úgy gondolta, remek alkalom arra, hogy gyorsan elkapja, magához húzza, és ha meg nem is csókolhatja most rögtön, de színt vallhat neki.

Igen, ezt fogja csinálni.

Addig a terv be is vált, hogy elkapja a karját.

– Ó, Fred! – lepődött meg Hermione. Nyilván azon, hogy mit keres a könyvtárban. A lány tovább akarta menni, de ő nem engedte.

– Hermione.

Olyan jó érzés volt kimondani őelőtte is a nevét!

– Hm? Bocs, Fred, most elég sok dolgom van... – hadarta a fejét rázva, és megpróbált elhúzódni, Fred azonban nem engedett. Azt akarta mondani, hogy tudnak-e beszélgetni, de akkor észrevette könnytől maszatos arcát és véreres szemét, Krumra gondolt, és kiszaladtak a gondolatai a száján.

– Baj van, Hermione? Nyugodtan elmondhatod. Nyugodtan elmondhatsz bármit – hangsúlyozta, és Krum felé pillantott.

– Ööö, nem semmi baj...

Fred ezt elég nehezen tudta elhinni. Hermione nem nézett rá, lesütött szemekkel a földet bámulta.

– Bántott? Ha igen, akkor...

– Ki bántott kit? – értetlenkedett a lány. Fred türelmetlenül Krum felé intett az állával. Hermione tágra nyílt szemekkel követte a tekintetét. Láthatóan nem fogta fel, mire célozgat.

– Hát Krum! – fakadt ki. – Láttam, hogy sírtál... ha kényszerített valamire, én esküszöm...

Mielőtt elmondhatta volna, mit tenne Krummal, Hermione félbeszakította.

– Merlin szakállára, te mit képzelsz?! – csattant fel a lány. A fejét rázta és egy határozott mozdulattal kirántotta a karját Fred kezéből. – Miért kényszerített volna bármire is? Viktor Krum egy kedves, udvarias fiú, nem úgy, mint egyesek! És eszében sincs kényszeríteni senkit semmire. Ha valamit akar, akkor megmondja. Őszinte és egyenes. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit én tisztelek.

Fred már csak egy „nem úgy, mint egyesek" megjegyzést hiányolt a végéről.

Hermione nagy levegőt vett, Fred már azt hitte, megkapja a hiányzó megjegyzést is, de végül ökölbe szorított kézzel, lobogó hajjal elrobogott a sorból.

Fred lerogyott az egyik székre és az asztalra könyökölve a tenyerébe támasztotta a homlokát.

Hát ez nem úgy sült el, ahogy tervezte.