Hermione nyugalmas, Corvus-mentes légköre egészen fennmaradt a Legendás Lények Gondozása óráig. A Black-fiú új külsejű nővérével és Charlie-val álldogált Hagrid mellett. Hermione próbált a lehető legjobban elbújni a csapattársaként kapott Lavender, Parvati és Harry mögött.

Lesunyt fejjel üldögélt Harry mellett és adogatta neki a leveleket, amiket a fiú formára hajtott, hogy másik két osztálytársuk aztán bogárszálláshoz szükséges bútorkákat készítsen belőlük.

Igyekezett arra gondolni, hogy tudná Harry a lehető legpraktikusabban megőrizni életét a hétvégi sárkányharcon. Persze gondolatai valaki más körül forogtak, hiába próbált bevetni ezellen mindent.

Amikor elkapott pár beszélgetésfoszlányt, megdermedt.

–...szóval szerintem Fredék együtt vannak – vélekedett sutyorogva Parvati.

– Soha nem néztem volna ki Blackből – ellenkezett halkan Lavender.

– Ugyan már, sülve-főve együtt van az ikrekkel!

– Jó, de most komolyan, ki hitte volna, hogy egy sráccal...? – vihogta el magát Lavender. Parvati heherészve meglökte barátnője vállát. Hermione Harryre sandítva látta, hogy a fiú el van foglalva gondolataival, nem figyel.

– Ackley Lewis után is olyan feltűnően csorgatta a nyálát – vetette fel Parvati.

– Erica mesélte, hogy most együtt van Lewisszel – mondta vállat vonva Lavender. – És hogy mennyire felsült az egész Black-bagázs, amikor megtudták! – kuncogott.

– Azért sajnáltam volna Azurát...de úgy fest, hamar pótolta a srácot.

– Ó, nem egyszerűen csak pótolta! Nem láttad, hogy ölelkeztek a folyosón...

Hermione megrázta magát. Nem az ő dolga, hogy Fred hogy rendezi el az ügyeit Azurával.

/*/

Hermione tudta, hogy Harry nyerni fog. Reggel, amikor felébredt, érezte a csontjaiban, és csak kicsit félt, amikor barátja bevonult a többi bajnokkal a sátorba.

De amikor Harry a Tűzvillámmal lekörözte a hatalmas és veszedelmes Magyar Mennydörgőt, szinte meg sem lepődött, csak büszkén tapsolt és ujjongott, Blackékkel és Weasley-ékkel az oldalán. Az elmúlt pár napban próbált nem érintkezni és kommunikálni Freddel, aki a bajnokságon a fehér arcú Ron és a vadul kiáltozó Azura között álldogált.

Hermione a győztes roxforti bajnok tiszteletére tartott bulin is inkább elvonult a sarokba a könyveivel, és a tanulást csak akkor szakította félbe, amikor Harry felnyitotta az aranytojást, amit szerzett. A szörnyű hang kizökkentette, és inkább felkapta holmijait, hogy a könyvtárban folytassa a tanulást.

Leült a megszokott helyére, egy kis zugba, ahol soha senki nem zavarta meg. Nagy levegőt véve kipakolta könyveit, sorba rendezte őket, kiterítette pergamenjeit, előszedte a tintásüvegét és három pennát.

Órákig ült egyhelyben, gyertyafénynél körmölte a hosszú képleteket számmisztikára. Épp az ujjait tornáztatta meg, amikor valaki elhaladt mellette és lesöpörte három könyvét.

– Hé! – kiáltott utána. Az alak megtorpant, visszafordult és felvette a leesett köteteket.

– Bocs – mondta mogorván és szűkszavúan. Hermione belebámult az arcába, és próbálta nem elhúzni a száját: Viktor Krum volt az.

/*/

Aznap, amikor McGalagony bejelentette, hogy bált tartanak karácsonykor, Hermione lefejelte az asztalt.

Semmi kedve nem volt ehhez a fölösleges cicomához – persze, építeni kell a külföldi kapcsolatokat, de miért kell ehhez dísztalár, báliruha meg jégszobrok?

December tizedikén a könyvtárban töltötte a délutánt, tanult. Költöznie kellett régi, kényelmes helyéről, de végre talált egy olyan zugot, ahol nem nyüzsögtek a lányok, akik arról csevegtek, melyik fiút szeretnék partnernek, ki kérte már fel őket, kit kosaraztak ki és hogy vajon hogyan kéne megigézni a választottjukat.

– Te unni már, mi? – kérdezte az asztala túloldalán olvasó bolgár. Az utóbbi időben megengedte neki, hogy mellette olvasgasson, mert kevés viszonylag csöndes hely maradt. Hermione lassan felnézett. A fiú mostanában nem egyszer kezdeményezett beszélgetést, és ő szívesen, megmosolyogva az eltévesztett angol szavakat és nyelvtani szabályokat, válaszolgatott. Eleinte azt hitte, Viktor Krum egoista lesz és fennhéjazó, de mint kiderült, egész udvarias, kedves és még humora is van.

– Ahogy látom, te is – felelt, a bolgár fiú mögött húzódó könyvespolcra biccentve, ami eltakarta őt a viháncoló lányok seregétől. Viktor elmosolyodott, és az asztalra engedte orra előtt tartott könyvét.

– Mind azt akarni, hogy én majd kérni táncot valamelyik – mondta.

– Meglepő – bólintott Hermione. Viktor fekete haja a szemébe hullott. Nem volt olyan jóképű, mint Fred, sokkal élesebb vonások alkották az arcát, és a szeme is ijesztően sötéten csillogott.

– Arra gondoltam...hogy ne bántsak meg senki, eljönni te velem bálba.

Hermione felkapta fejét Viktor hangjára.

– Tessék?

Viktor hátradőlt, és a vállát vonogatta. Fehér arcára pír kúszott, amitől Hermione is elvörösödött.

– Ha nem akarni, nem muszáj semmi.

– Nem, nem, nem – hebegte Hermione. Leejtette nyitott könyvére a pennáját, és két kézzel megdörzsölte az arcát. – Adnál nekem egy-két napot, Viktor? – Elhúzva kezeit látta a fiú csalódott tekintetét, és szégyenlősen mosolyogva hozzátette: – Még nem tudom, hogy egyáltalán megyek-e a bálra. Meg kell beszélnem a szüleimmel, maradhatok-e karácsonyra.

Viktor arca olyan hirtelen ragyogott föl, hogy Hermione elszégyellte magát a kegyes hazugsága miatt. Gyorsan pakolni kezdett, és hálás volt Viktornak, amiért nem marasztalta.

/*/

Másnap a klubhelyiség felé menet kapta el Pyxis Black.

– Hé, Hermione! – sziszegett rá a nő. Megint a megszokottnál kihívóbb ruhát viselt, a piros, mély kivágású pólója élesen elütött fehér bőrszínétől.

– Szia neked is, Pyxis – intett bágyadtan. Pyxis megragadta felemelt kezét és berángatta egy faliszőnyeg mögé. – A folyosón miért nem...

– Mert valami fontosat kell mondanom.

– Aha. – Hermione ásított, mostanában nem sikerült túl jól aludnia.

– Corvust kéne összeszedned. Mondd meg neki, hogy a bagolyházban találkozunk húsz perc múlva, mert beszélnünk kell.

– Miről? – kíváncsiskodott Hermione. Pyxis jelentőségteljesen nézett rá.

– Családi ügyek.

Hermione bólintott.

– Szóval titkos, és valószínűleg szabályellenes. Értem, értem. Megyek, megkeresem.

– Köszönöm! – csókolta arcon Pyxis, amin igencsak meglepődött. A boszorkány megszorította a vállát, majd eltűnt a faliszőnyeg mögött. Hermione követte.

Bekopogott a Szobába, az ajtószárnyak maguktól kinyíltak. Benézett, és a látványtól rögvest a szeme elé kapta kezeit. Aztán azért mégis kikukucskált ujjai között, és próbált a lehető leghamarabb valami jó kifogást kitalálni, mit keres itt – igazán nem akarta zavarni Corvust és a barátnőjét, de valami fontosat akart mondani, és érzékelte, hogyha ezt nem teszi meg minél gyorsabban, nem sokkal később már nem nagyon lesz lehetősége rá.

Hálát adott az égnek, amiért a Szoba félhomályban úszott. Az ablakokból áradt a téli este sötétsége, csak néhány gyertya égett a falakon és a hatalmas íróasztalon meg a rápakolt tárgyakon.

Corvus ing nélkül feszített, és egy padon ülő lányt (aki nyilván Johanna Mason lehetett) csókolt és ölelt. Ahogy Hermione az ujjai közül lesegetett, megbizonyosodott afelől, hogy Johanna kulcsolja lábait a fiú dereka köré. Bűntudata támadt és kellemetlenül érezte magát, hogy ilyen intim helyzetben zavarta meg őket.

De muszáj volt szólnia Corvusnak, nem mondhatta azt Pyxisnek, hogy a srác épp a barátnőjével smárolt, ezért nem sikerült átadni az üzenetet.

Megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Corvus...? – szólalt meg félénken. Corvus megmerevedett. Hermione látta a félhomályban, hogy csupasz háta izmai pattanásig feszülnek.

– Mindjárt, Hermione, mindjárt – sóhajtotta a fiú, és betűrte Johanna nadrágjának derekába a lány felgyűrődött trikóját.

– Szia – köszöntötte a lány Hermionét, átnézve Corvus fedetlen válla fölött. Hangja barátságtalanul csengett – Hermione meg tudta érteni, ő sem örült volna, ha ilyen helyzetben lepik meg. Zavartan a füle mögé tűrt egy tincset.

Szólásra nyitotta a száját, de Corvus megelőzte – nyilván látta a gondolatait. Hermionét lenyűgőzte, hogy már háttal állva is tudott legilimentorkodni, nem kell hozzá szemkontaktus.

– Megmondanád Pyxisnek, hogy öt perc és megyek?

Gyorsan bólintott, és kipördült a szobából. Megkönnyebbült, mert ritka kellemetlenül érezte magát a párt nézve.

A folyosón hideg volt, de legalább lehűtötte lángoló arcát. Kinézett az ablakon: fehér hótakaró borította a kastély tetejének cserepeit, a távolban felsejlő tavat és a bolgárok hajóját, a Tiltott Rengeteget.

Az öt perc gyorsan letelt, majd még egy öt perc. Hermione kezdett fázni. Ujjait dörzsölgette, fel-alá járkált, hogy melegen tartsa magát. Próbált arra koncentrálni, hogy reszket és hideg van, nem pedig arra, aminek az előbb szemtanúja volt.

Johannánál és Corvusnál tökéletesebb párt soha nem látott még. Vajon ő és Fred is lehetnének ilyenek? Akik cukkolódnak, mérgelődnek, vitatkoznak, de ennek ellenére imádják egymást?

Jó pár letelt öt perc után elvesztette az időérzékét, csak annyit tudott, hogy Corvus öt percet ígért, és még mindig nincs itt. Fújtatott mérgében. Nem fogja megvárni, hogy tüdőgyulladást kapjon itt! Majd megmondja Pyxisnek, hogy szedje össze ő azt az idióta öccsét.

Már épp elindult a folyosón, amikor kivágódott az ajtó, és ahogy hátrafordult, észrevette Corvust. Sóhajtva, szemforgatva állt meg. Karbafonta a kezét és mérgesen meredt a srácra, aki még visszanyúlt a Szobába a kabátjáért.

– Hermione! – kiáltotta ragyogó mosollyal. Hosszú kabátját begombolta, a padlón a lépteihez verte a ritmust ezüst sétapálcájával.

– Corvus.

– Ne haragudj a késésért... – kezdett a szabadkozásba, de Hermione felemelte a kezét.

– Nem baj.

–...Johanna egy istennő – sóhajtotta Corvus ábrándos vigyorral az arcán. Közben csak úgy mellékesen csettintett, mire Hermione vállán vastag, meleg köpeny jelent meg.

– Kösz – mormolta.

– De komolyan, ez a lány – ingatta a fejét Corvus. – Elveszi az ember eszét.

– Nem kell részletezni – mordult rá Hermione, mire a fiú meglepetten vonta föl a szemöldökét.

– Nem oldódott meg a problémád Freddel.

– Persze, hogy nem. Hogy oldódott volna meg?

– Rossz hozzáállás – ciccegett Corvus. Egy ideig hallgatott.

Hermione nagyon remélte, hogy nem épp a fejében olvas.

Természetesen fölöslegesen reménykedett.

– Óó, Viktor Krum? Nem vagy kispályás – nevetett föl Corvus.

– Nincs Viktor Krummal semmi – vágta rá Hermione. Ami igaz is volt: Viktor rendes gyerek, a humora is rendben van, és még nem is az a nőfaló, rajongóimádó híresség, akinek először hitte – de valahogy nem az igazi.

– Az a valahogy azért lehet, mert neked Fred az igazi.

– Befejeznéd a fejemben való olvasást? – csattant fel Hermione.

– Miért kiabál velem mindenki? – vágott szenvedő fejet Corvus. – Te is megszidsz, Johanna is megszidott...

– Egy: én jogosan szidlak meg, kettő: azt hittem, Johanna egy istennő.

– Attól még, hogy istennő, megszidhat – kerülte ki az első állításra való reagálást Corvus. –Johanna kemény csaj.

Hermione fújtatott.

– Nem vagyok kíváncsi a részletekre!

– Helyes, nem lenne neked való – vigyorgott rá Corvus, és felborzolta a haját. Valószínűleg csak azért, mert tudta, hogy Hermione nem szereti. – Ebben van valami – bólintott.

Hermione sóhajtott. Soha nem fogja tudni kiűzni a fejéből ezt az embert!

– De nem ám! Segíteni akarok neked, csillagom, még ha nem is hagyod.

/*/*/*/

Sagitta nem reagált olyan jól, mint a húga, pedig nem is hallotta az egész történetet. Mégis úgy pofon vágta Fredet, hogy a fiú hallani vélte, ahogy reccsen az állkapcsa.

– Ezt megérdemeltem? – nyöszörögte. Azura kuncogva simogatta a vállát. A konyha egy sötét zugába húzódtak, el a manók elől. A sok finomságot, amit a manók adtak egy kosárban, lassan majszolgatták beszélgetés közben.

– Miért szúrod el mindig a szerelmi életed? – fújtatott Sagitta.

– Most nem is erről volt szó! – értetlenkedett Fred. Hiszen csak annyit kért, hogy segítsen kezdeni valamit Ronnal!

– De kifogásokat keresel, miért ne kelljen együtt lenned Hermionéval!

– Ez nem igaz – tiltakozott Fred. – Csak nem akarom, hogy baja legyen az öcsémnek.

– Szerelmi bánatba még senki nem halt bele...

– Saggie, te se tennél ilyet a testvéreddel – közölte Fred magabiztosan. Sagitta sóhajtott.

– Jó, ez igaz. És mit vársz? Kövessük, aztán vessük rá magunkat és hurcoljuk le a kínzókamrákba...

– Minden Black...ilyen? – pislogott Fred. – Csak beszélgessetek vagy...

Azura teleszájjal rázta a fejét. Nagy nehezen lenyelte a falatot.

– Miért nem csinálod te? A te öcséd...

– Csak kérlek, segítsetek – sütötte le a szemét Fred. A női logika úgysem fogja tudni követni az ő logikáját.

– Jó. Hét végére választ adunk neked – bólintott végül Sagitta, és összeérintette az öklét a húgával.

/*/

Végül nem is kellett várni a hétvégére, pénteken a lányok már félre is húzták a nagyteremből kifele jövet.

– Odanézz! – mutatott balra Azura. Egy karcsú, ijesztően csinos szőke lány állt ott, kék ruhában. Fleur Delacourt-rel és két másik lánnyal nevetgélt és csevegett.

– Melyik francicát kell nézni? – kérdezte Fred. Sagitta megszorította a vállát.

– Ő ott Coralie Delacourt, Fleur unokahúga.

– Mi van vele? – értetlenkedett a fiú. Tizennégy év körülinek tűnt, és valóban szép volt. Azura teátrálisan sóhajtott egy nagyot.

– Ron vele szemezget egy ideje.

– És még sétálni is voltak a kertben.

– Úgy fest, egész jól kijönnek.

– Mi? – kiáltott föl Fred. – Az öcsémnek barátnője van?!

Sagitta legyintett.

– Még nem jöttek össze. Viszont minden este találkoznak „véletlenül" a tó mellett.

– Elég gyanús – fűzte hozzá Azura.

– Szóval nincs...Hermionével semmi? – örült meg Fred. Forró hullámként öntötte el a mellkasát a megkönnyebbülés. Még a térde is megremegett izgalmában. – Szabad nekünk...?

– Ó, igen – vigyorgott Azura. Sagitta megpaskolta a barátja vállát.

– Viszont azt még el kéne érni, hogy megbocsásson.

Na igen. Ez elég kemény diónak tűnt, de Fred bízott benne, hogy barátaival ezt is megoldják. Remény, bizakodás, ezt hozzák az ember életébe a Blackek. Egyszerűen imádta őket.