– Meséltem már neked Haltról, a mesteremről, igaz? – kérdezte Azura. Hermione igyekezett lépést tartani a kisebb lánnyal, de az hosszú léptekkel szelte a folyosókat.

– Azt hiszem. – Befordultak egy sarkon. – Nem a gyengélkedőre megyünk?

Azura a szemét forgatta. Könnyektől volt maszatos az arca.

– Úgy nézek ki, mint akinek gyengélkedőre van szüksége?

Hermione inkább nem válaszolt.

– Akkor hova megyünk? – tette föl a kérdést pár percnyi csönd után. Azura láthatóan teljesen elmerült a gondolataiban, nem felelt. Aztán szólásra nyitotta a száját.

– Halt mindig arra tanított, hogy használjam az eszem – mondta. Hermione érdeklődve pillantott rá. – És én most használom. Corvus hány levelet írt nekem és Sagittának?

Jelentőségteljesen nézett Hermionére, aki rájött, hogy a kérdés nem költői volt, hanem hozzá intézték.

– Én nem tudok egyről sem – felelte óvatosan. Azura megrázta a fejét.

– Nem kaptunk egy levelet sem. A kérdésem az volt, hogy mennyit írt. A kettő nem ugyanaz.

Hermione homlokráncolva tűnődött.

– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte lassan, gyanakodva. Azura válasz helyett berántotta egy lovagi páncél mögé.

– Hóborc – tátogta a lány. Megvárták, amíg a kopogószellem elmegy (nagyon nem lett volna jó, ha rájuk bukkan), és folytatták útjukat.

– Szóval azt mondod, Corvus lehet, hogy írt nektek levelet...de nem kaptátok meg őket?

Azura hallgatott egy ideig, majd megállt egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt.

– Ez a bagolyház – állapította meg Hermione.

– Megígérte, hogy ír. És Johannának írt is – mondta Azura, és lenyomta a kilincset. Beléptek, a rudakon és fészkekben baglyok pihentek, páran zavarodottan felkapták a fejüket az érkezőkre.

– Honnan tudod?

– Saggie mesélte, hogy egyszer Johanna meg Deneb összeverekedtek a könyvtárban Corvus levelén.

Hermione hümmögött. El tudta képzelni azt a jelenetet.

– Szerinted elkeverték a tieitek?

Azura vállat vont, és körbefordult.

– Hol van Druella? Fekete Druella.

– Az a hatalmas fekete bagoly? – Hermione sem látta. Azura összeszorította a száját.

– Eddig egyszer sem jött el a Roxfortba. Én legalábbis nem láttam, és biztos vagyok benne, hogy Saggie sem.

Azura láthatóan elkeseredve, erőteljesen gondolkozott. A halántékára szorította az ujjait, szemét behunyta, ajkát beharapta.

– Gondolj, gondolj, gondolj, gondolj... – hajtogatta magában.

– Lehet, hogy megsérült – vetette föl Hermione. – Lehet, hogy Hagridnál van. És akkor a leveleitek is meglesznek. – Mosolygott, probléma megoldva. Azura gyanakodva pillantott föl.

– Szerinted lehet, hogy tényleg csak ennyi ment félre? Megsérült, és a levelek meg Druella is Hagridnál vannak?

Hermione vállat vont. Néhány helyen sántított a dolog, de egy próbát megért.

– Le kéne szoknod az üldözési mániáról.

– Ez nem így működik – ingatta a fejét Azura, és odaszökkent Hermione mellé. Puszit nyomott az arcára, és elvigyorodott. – Na, gyerünk, Sherlock, nyomás Hagridhoz!

Hermione felnevetett, és hagyta, hogy barátnője a kezénél fogva maga után húzza.

– Honnan tudod, hogy ki az a Sherlock? – érdeklődött, miközben az udvaron sétáltak egymásba karolva. Azura aranyvérű boszorkány, ötlete nem volt, honnan szedhetett egy Sherlock Holmes kötetet.

– Magnusnál rengeteg könyv van – magyarázta Azura. – Tudod, Brooklynban.

– Ó, igen-igen – bólogatott Hermione, és arra gondolt, milyen jó lenne látni egyszer azt a brooklyni lakást, ahol annyi könyv van. (Bár szinte biztos volt benne, hogy a háromnegyede neki is megvan.)

Azura sokatmondó vigyorral fordult felé.

– Azt nem hiszem. Magnusnak tényleg nagyon-nagyon-nagyon sok könyve van. Egy ideje már gyűjtögeti őket.

Hermione felvonta a szemöldökét.

– Olvasol a gondolataimban?

Azura nevetett, és meglökte a csípőjével a barátnőjét.

– Az arcodra volt írva.

– Nicsak, kik lógnak óráról? – harsant egy ismerős hang a hátuk mögül. Hermione és Azura megpördültek. Hermione érezte, hogy lelohad a jókedve: öten közeledtek feléjük, Igor Karkarov, a Durmstrang igazgatója; Argus Frics, a gondnok, akinek nem kellene látnia őket lógni az óráról; Sagitta és Fred, akik egymásba kapaszkodva, valamilyen oknál fogva ilyen emberek mellett lógtak az óráról. Meg egy sötétszőke, jóképű bolgár, csúfondáros vigyorral az arcán.

– Bajban vagyunk – tájékoztatta Azura derűsen, akinek az arcán még mindig ott ragyogott a mosolya. Hermione sóhajtott, összetalálkozott a pillantása Fredével, aki rettentő fáradtnak tűnt, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna az éjjel. Sagittára támaszkodva botladozott, szürkés szemmel hunyorgott feléjük. Hermione el sem tudta képzelni, miért néz ki úgy, ahogy.

/*/*/*/

Fred próbált figyelni a tanárok szavaira, de az volt a helyzet, hogy a puha karosszékben két másodpercenként jött rá az elbólinthatnék, és szinte csak hunyorogva meg sóhajtozva, biccentgetve követte a fejmosást.

– Sértés...

– Magánszféra...

– Vendégek...

– Nincs jogotok...

– Büntetőmunka...

– Hajó...

– Bocsánatot kérünk, Karkarov professzor – hallotta Sagitta gépies hangját –, ígérjük, fényesre suvickoljuk a fedélzetet és rendbe tesszük az árbocot.

– Hogy mi? – ébredt meg Fred. Körbenézett, Karkarov és Andrei Boyanov – a szőke bolgár srác, aki elkísérte Karkarovot a szobájáig és aztán beköpte őket – Dumbledore mögött álltak, aki félhold alakú szemüvege mögül szórakozottan mosolygott. Frics az ajtót őrizte, kárörvendő csillogással a szemében. Fred az órára pillantott: kilenc múlt öt perccel. A hajába túrt – fél hatkor csípte nyakon őket Frics, háromnegyed hat körül toppanhatott be Karkarov és Boyanov, hétre Dumbledore-hoz mentek (egy órát szerencsére alhattak – a földön ülve, egymáshoz bújva a hidegben –, amíg az igazgató Corvusszal egyezkedett), de még így is elkapták az irodából kijövő idősebb Blacket és Alastor Mordont. Fred oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy mit csinálhat itt Corvus Mordonnal. Aztán most úgy tűnik, két órán keresztül tartott a szidalmazás. Halvány emlékei voltak arról, hogy Karkarov egy órát papolt, Frics egy felet, és Dumbledore is ugyanannyit.

– Masont a késő esti mászkálásért trófeatisztogatásra küldtem – mondta most Frics, büszkén kidüllesztett mellkassal. Johanna nem jött velük az igazgatói irodába, hiszen ő nem leskelődött Karkarovnál. (Ami azt illeti, Fredék sem leskelődtek, mert az nem jött össze, csak hallgatództak, ami azért nem ugyanaz.)

Dumbledore bólintott.

– Na, gyerünk, ebadta kölykök, irány a hajó! – sürgette őket Karkarov. Fred sóhajtott. Semmi kedve nem volt felállni és elhagyni a szobát. Olyan kényelmesen elterült ebben a puha, meleg karosszékben.

– Rád férne egy kávé – közölte Sagitta, aki már fel is pattant a helyéről. A kezét nyújtotta a barátjának, hogy felsegítse. Fred el nem tudta képzelni, honnan van ennyi energiája.

– Az biztos – értett egyet, a muglik keserű, de hasznos italára gondolva.

Nemsokára már az udvaron botladoztak. Fredet konkrétan Sagitta tartotta, vezette és húzta, ahogy Fricset, Karkarovot és Boyanovot követték.

– Éledezz, drágám, éledezz! – bökte oldalba a lány. Fred nyöszörgött.

– Minek?

– Szíved hölgye téged figyel.

– Mi? – pattant föl Fred szeme, és gyorsan körbenézett. Hermione csakugyan a közelben volt, Azurával nem messze tőlük sétáltak Hagrid kunyhója felé. Sagitta kaján vigyorra húzta a száját, miközben Fred nem tudta levenni a tekintetét Hermione csillogó, mogyoróbarna szeméről.

– Nicsak, kik lógnak óráról? – kurjantotta feléjük a mellette sétáló lány. Frednek belesajdult a füle. Megrázta a fejét.

– Miért lógnak óráról? – értetlenkedett. Frics magához intette a két lányt, akik összenéztek, és odamentek hozzájuk. Hermione arca dühről és némi bűntudatról árulkodott, Azura inkább izgatott és derűs volt.

– Nem hiszem el, hogy ti, Blackek nem tudtok a feneketeken ülni... – morgolódott Frics. Azura sugárzó mosollyal köszöntötte őket.

– Szép napot mindenkinek!

– Csinos kislány, mi, Andrei? – jegyezte meg Karkarov, és oldalba bökte a srácot, aki vigyorogva pillantott a tanárára, majd az illedelmesen hátratett kezű, somolygó Azurára. Sagitta élesen szívta be a levegőt, és egy követ rúgott a bolgár igazgató irányába. Eltalálta a sarkát, de az a vastag csizma miatt meg sem érezte. Boyanov viszont felfigyelt a zajra, és rávigyorgott a lányra. Fred átkarolta Sagitta vállát, és magához húzta.

– Nagy levegőő, Saggie, nagy levegőőő – mondta elnyújtva az ő-ket. Sagitta morgott valamit arról, hogy rohadjanak meg a bolgárok, de aztán elcsendesedett: ő is kíváncsi volt húga kifogására.

– Mordon professzor megkért minket, hogy vigyünk pár állatot Hagridtól az órájára – mondta Azura, és Mordont ismerve Fred nem volt benne biztos, hogy hazudik. De Azura nagyon jól tudott hazudni, szemrebbenés nélkül, teljesen meggyőzően állította valaminek akár az ellenkezőjét.

– Tényleg így volt, Granger? – fordult Hermione felé Frics. Fred dobogó szívvel vette szemügyre a lányt. A haja kócosan szállt a szélben, inge és szoknyája kicsit gyűrött volt, talárjába belekapott a szél.

– Igen, uram. A professzor úr pókokkal szeretne megmutatni nekünk pár átkot – magyarázta buzgón. Fred a buzgóságából tudta, hogy Azura kamuzott Fricsnek, de az szerencsére nem vette be. Karkarov felé sandított, aki összevont szemöldökkel méregette Azurát és Sagittát felváltva. Úgy tűnt, őt pont nem érdekli, miért lóg két roxfortos lány az óráiról.

Frics horkantott, egyértelműen csalódottan, hogy nem szidhat le újabb diákokat.

– Hát akkor siessetek.

Azurán látszott, hogy szeretné megkérdezni, mit csinál nővére és barátja a bolgárokkal, de végül még egyszer rájuk villantotta fogsorát, majd Hermionét karon ragadva eliszkolt.

/*/*/*/

– Ötletem sincs, mit csinálhattak. Reggel, amikor felébredtünk, nem voltak az ágyban – tűnődött hangosan Azura, Hagrid kunyhója felé szökdécselve. Hermione megtorpant.

– Mi?

– Ötletem sincs, mit...

– Igen, igen, hallottam – legyintett Hermione. – De...

Azura rámeredt a lányra, aztán lassan vigyorra húzta a száját.

– Óó, hogy az a baj! – Felnevetett. – Ne aggódj, tudod, hogy szoktunk együtt aludni...

– Nem az a baj – rázta a fejét Hermione, de akarata ellenére elvörösödött. Tényleg szoktak együtt aludni, az Odúban is közös szobájuk van. Utálta magát, amiért minden apróság miatt féltékenykedni kezd.

– Granger, jobb lenne, ha nem paráznál annyit, és felhagynál az üldözési mániával – tette Azura a kezét Hermione vállára.

– Nincs üldözési mániám – morogta Hermione. Azura mosolyogva csóválta a fejét, mint aki tud valamit, amit ő nem.

Bekopogtak Hagridhoz, aki meglepő módon rögtön ajtót nyitott.

– Szia, Hagrid! Nincs órád? – üdvözölte boldogan Azura. A lány az utóbbi félórában annyira feldobott volt, hogy Hermione érezte, öröme nem őszinte.

Hagrid összevonta bozontos szemöldökét.

– Talán inkább nekem kéne ezt kérdeznem, lányok.

Azura kuncogott.

– Ha bemehetünk, elmondunk mindent.

– Miben segíthetek? – sóhajtotta a vadőr, és elállt az ajtóból, hogy beengedje a két lányt.

– Itt van a bátyám – kezdte Azura, és leült az asztal mellé. Agyar rögtön odaugrott hozzá, fejét a lány ölébe hajtotta. Hermione is helyet foglalt barátnője meg a kutya mellett, de biztonságos távolságban.

Hagrid bólintott.

– Én hoztam az állomásról.

Hermione látta, hogy Azura szeme megvillan, és élesen szívja be a levegőt, ezért gyorsan közbeszólt.

– Az utóbbi időben nem kaptak levelet Corvusról, és nem találtuk a baglyot, gondoltuk megsérült.

– Mekkora? – kérdezte Hagrid, és sürgölődni kezdett a konyhában. Hermione legszívesebben szólt volna neki, hogy hagyja, nincs szükségük utóreggelire, de tudva, Hagrid mennyire szereti őket gyömbéreskeksszel etetni, inkább hallgatott.

– Óriási – válaszolt Azura. – És koromfekete.

Hagrid elgondolkozott.

– Ó, igen, emlékszem rá. Kint van az udvaron. Nekirepült egy ablaknak.

Azura izgatottan fészkelődni kezdett.

– Tényleg? És van nála levél?

A vadőr ezúttal a fejét ingatta.

– Sajnálom, de nincs.

A kis Black összeszorította a száját. Hermione átnyúlt az asztalon és megszorította a kezét.

– Megnézhetem? – tudakolta Azura, és kihúzta ujjait Hermione ujjai közül.

– Hát persze – biccentett Hagrid, és egy tálat tele pakolt gyömbéressüteménnyel. – Kövessetek!

Kilépett a fényre, az óriás tökökkel telelévő kertbe, és egy asztal fa felé fordult.

– Druella! – kiáltott fel Azura hátrahajtott fejjel. Hermione is felfelé pislogott, az ágak között észrevett egy nagy fekete foltot. Azura hamar felcsimpaszkodott a legalacsonyabban lévő ágra, és kúszni kezdett a madarához.

– Csak óvatosan! – szólt utána aggódva Hermione, de tudta, hogy nem kell féltenie barátnőjét.

Hagrid legyintett.

– Ezeket nem kell félteni. Ezek fára születtek.

– Mármint a baglyok, vagy Azura?

Hagrid horkantva nevetett.

– Az egész Black-bagázs.

Az emlegetett lány szinte némán ért földet, karjában a madárral. A házfalnak támasztott asztalhoz lépett, arrébb tolt néhány köteg gyógyfüvet és letette a baglyát.

– Hé, hé, csak óvatosan! – korholta Hagrid, de Azura mintha meg sem hallotta volna. Összehúzott szemmel, magabiztos kezekkel tartotta Druellát. Hermione kíváncsian kukucskált a lány válla fölött.

– Madzag van a lábán – szólalt meg, de Azura nem figyelt rá. A kis kötél darabot nézegette, nyelve hegye kikandikált a szája sarkából a nagy koncentrálásban.

– Hm – töprengett. Csavargatta egy ideig az ujjai között a foszladozó madzagot. Aztán a baglyot vette szemügyre, húzogatta a szárnyait (Hagrid végig sziszegett, láthatóan félt, hogy Azura valami bajt csinál, de Druella nem zavartatta magát), forgatta ide-oda, a bagoly pedig engedelmesen tűrt.

– Eltört a szárnya – mondta segítőkészen Hagrid. Hermione nem értette, barátnője mit keres.

– Aha – felelte Azura, aztán hátralépett. – Kösz, Hagrid! – Rámosolygott a vadőrre, majd Hermionére pillantott. – Jössz vissza órára?

Hermione összezavarodott, de tudta (jó, inkább remélte), hogy ha kettesben lesznek, Azura beavatja, mire jött rá.

– Aha. Köszönjük, Hagrid! – mondta, bocsánatkérőn pillantva az értetlen óriásra, miközben Azura kihúzta a házból.

– Elegem van, hogy folyton ráncigálsz – közölte barátnőjével, és kirántotta kezét a szorításból.

– Bocs – szabadkozott Azura. Léptei most súlyosabbak voltak, de még mindig hangtalanok. Hermione hiába bámulta az arcát, komorságon kívül más érzelmet nem látott rajta.

– Mi van? – förmedt rá egy idő után Azura.

– Elmondod?

– Mégis mit?

– Amin agyalsz, Azu.

A lány vállat vont, és nem válaszolt. Hermionét bosszantotta, hogy nem tudja kiszedni belőle. Végül jó öt perc után Azura felelt, és óvatosan megfogva Hermione ujjait, balra húzta, a kastély falának tövébe. Közelebb hajolt, és suttogva hadarni kezdett:

– Valaki szándékosan ütötte ki Druellát, aztán levágta a lábáról a levelet...

– Mi? Ki tett volna ilyet? – hajolt előrébb Hermione is. Azura tágra nyílt kék szeme ilyen közelről nagyon ijesztő volt, de nem törődött vele.

– Css! – illesztette ajkához a mutatóujját a lány. – Ne szakíts félbe!

– Oké – bólintott Hermione, alig várva, hogy hallja Azura elméletét.

– Druella valószínűleg három levelet hozott – az ujjaival mutatta a számot –, az elsőt letette Roxmortsban Ackley-nek – egy ujját lehajtotta –, a másik kettővel felénk indult, de valaki, aki nem akarta, hogy mi levelet kapjunk Corvustól, megdobta kővel Druellát, aki lezuhant. Levágta a lábáról a leveleket, és... – Összehúzta a szemöldökét. – Várj, ez így nem jó. Johanna kapott levelet.

– Lehet, hogy másik bagollyal küldte azt a levelet – találgatott Hermione. Azura csettintett a nyelvével.

– Ja, lehet. Beszélnem kell Corvusszal.

– Beszélnünk – helyesbített Hermione, mert egyértelműnek érezte, hogy a barátai problémái rá is tartoznak.

– Ha valami durvább balhé van készülőben, akkor abba inkább ne keveredj bele – csóválta a fejét Azura.

– Durvább balhé? – visszhangozta Hermione. Horkantott. – Tavaly után nekem ne beszélj durvább balhékról! Azkabanból szabadult rabok, vérfarkasok, animágusok, dementorok...

Úgy tűnt, ezzel sikerült megfognia a lányt.

– Jó, az tényleg nem volt kellemes. De az egyébként is félig Harry balhéja volt.

Azura ujjai váratlanul satuként szorultak Hermione arcára. A lány levegő után kapott, és belebámult barátnője lángoló, jégkék szemébe. – Hidd el, ennél sokkal szörnyűbb dolgok is történhetnek. Főleg mostanság – tette hozzá halkan, majd ugyanolyan hirtelen, ahogy elkapta Hermionét, elengedte, és hátrébb lépett.

– Menjünk órára! – mondta, és felszaladt a bejárat lépcsősorán.

Hermione remegve követte. Azurától néha a frász tört rá. Hidegség kúszott a szívébe, és nem értette, mi lehet az a szörnyű dolog, az a durva balhé, ami mostanság megtörténhet...

/*/*/*/

Már csak azért is jó lett volna, ha Fred kap egy bögre kávét és felébred, mert akkor nem kellett volna harmadszor is nyöszörögve a padlón kikötnie.

– Utálom a lépcsőket – morogta. Sagitta nyomban odaugrott hozzá, félbehagyva az árboc kötelének csomózását.

– Szerintem ők is utálnak téged – mondta szánakozva, és megsimogatta Fred fejét. – Megütötted valamidet?

A fiú legyintett.

– Nem durva.

– Még fél óra, és készen vagyunk! – biztatta Sagitta, és visszavarázsolta a kiborult felmosóvizet a helyére – szerencsére kaptak pálcát, hogy megkönnyítsék a munkájukat. Karkarovban nem volt benne az az utálat a varázslat iránt, mint a kvibli Fricsben.

De még pálcával is sok volt a meló – talán azért érződött ilyen soknak és nehéznek, mert Fred még sosem dolgozott hajón. Sagitta magabiztos mozgásából ítélve már volt tapasztalata. Fred rá akart kérdezni, de más kérdés bukott ki a száján.

– Honnan ismered a bolgárt?

Sagitta visszamászott az árbocra, és a fejét rázta.

– Nem ismerem.

– De tudtad a nevét.

– Ráhibáztam.

– Nekem nem tudsz hazudni – figyelmeztette a lányt a földön ülve.

– Jó, de az, hogy nem ismerem, igaz – mondta Sagitta. Fred újabb kérdéseket kiáltott föl neki, de csak annyit kapott válaszul, hogy:

– Mi? Nem hallom! Nem jön föl ide a hangod!

Viszont amikor végre órákkal később végeztek (olyan délután három magasságában), leadták „fegyvereiket" Karkarovnak, és az udvaron átvágva igyekeztek a kastélyba, újra felhozta a témát.

– Honnan tudtad Boyanov nevét?

Sagitta sóhajtott.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik, nem tudtad, Weasley?

– Vállalom a kockázatot. Legalább hamarabb ihatok legálisan Lángnyelv Whiskey-t.

Sagitta nevetve meglökte a vállát.

– Egész jól felébresztett a kíváncsiskodás, mi?

– Ne térj ki a válasz elől, hölgyem!

– A fülbevalójából.

Fred meghökkenten meredt a mellette lépkedő lányra. Szőke haja aranyos gubancba csavarodott a fülénél.

– Hogy mondtad, Saggie?

– Boyanov fülbevalójából találtam ki, hogyan hívják.

– Nem is volt fülbevalója – tiltakozott Fred. Lehunyt szemmel gondolt vissza a pillanatokra, amikor látta a fiút: a sötétben a folyosón, Frics irodájában, Dumbeldore irodájában, majd a hajó felé vezető úton.

– A bal fülében. Koponyás. Vagányul néz ki, de szerintem simán lehet, hogy igazi, csak össze van zsugorítva...

– Nem emlékszem rá – bizonygatta Fred. Sagitta a szemét forgatta.

– Bízz az én megfigyelőképességemben, rendben?

Fred újra végiggondolta a jeleneteket. Igazából éjszaka (vagyis hajnalban) nem törődött azzal, hogy tüzetesen megnézze a srácot, az érdekelte, hogy ne bukjanak le; Frics irodájában sem a fiú füle izgatta, hanem az, hogy épp most buknak le; Dumbledore-nál leginkább aludt, hiszen már lebuktak; amikor a hajóhoz mentek pedig többnyire szenvedett és közben Hermionéval volt elfoglalva.

Tehát Sagittának akár még igaza is lehet.

– De honnan...? Hiszen az csak egy fülbevaló!

Sagitta oldalra biccentette a fejét.

– Olyan fülbevalója nincs mindenkinek. Sőt, hogy szűkítsem a kört: senkinek. Leszámítva egyetlen egy embert.

– És az Andrei Boyanov? – pislogott értetlenül Fred. A lány türelmetlenül intett.

– Az apja, Boyan Boyanov.

– Aha. Szóval Boyan Boyanov. Jó hülye neve van – konstatálta Fred. Sagitta kuncogott.

– Az már biztos. Talán amiatt lett olyan gonosz, mert sokat csúfolták az iskolában...

– Gonosz? – torpant meg Fred.

– Anyám barátja – grimaszolt Sagitta.

– Komolyan? – hitetlenkedett a fiú. Meghökkentette, hogy barátnője felhozza az anyját – a Blackek családi háttere mindig is tabu volt, a lehető legritkábban emlegették.

– A cellájuk is egész közel van egymáshoz – bólintott komoran Sagitta. Fred is elkomolyodott.

– És Andrei a fia itt van az iskolában. Szerinted ő is olyan, mint az apja?

Sagitta könnyednek tűnő mozdulattal rándította meg a vállát.

– Majd kiderül. Nem biztos. Mi sem vagyunk rosszak, pedig az anyánk Lyra Black.

Fred, hogy oldja a hangulatot, vigyorgott, és átkarolta a lányt.

– Azért erről kérdezd meg Fricset is!