Sagitta odaszökkent melléjük, és talpra segítette Hermionét.

Fred nem tudta elhinni, hogy a lány megcsókolta őt. Félt és egyben reménykedett is, hogy nyár óta megváltozott köztük valami, hogy Hermione már nem érez úgy, ahogy akkor.

Most, hogy kiderült, Hermione oldaláról még mindig van valami...egyszerre töltötte el boldogsággal, megkönnyebbüléssel és az öccse miatt érzett keserűséggel. Talán egyszerűbb lenne, ha őszintén beszélne vele. Talán.

Fred megszorította Hermione ujjait, mielőtt a lány leült volna egy székre, ahova Sagitta irányította. Hálás volt osztálytársának, amiért nem kérdezősködött sokat, holott látta őket csókolózni.

Persze sejtette, hogy nem úszta meg ennyivel és este rendes kikérdezésen fog keresztülesni.

Fred kába fejjel végigmérte a sátrat. Charlie, Pyxis, George, Azura, Droll, Sagitta, Hermione és ő – ennyien fértek be, meg egy asztal, amire mindenféle kenőcs és gyógyfű volt kipakolva, illetve néhány szék, amik közül az egyiken Hermione ült, egy másikon pedig Azura ült, egy harmadikon meg a lába volt felpolcolva. Fred aggódva lépett barátnője mögé, aki az asztalra könyökölve nézelődött unottan.

– Nem hiszem el, hogy képes voltál beugrani a mennydörgőhöz – ingatta a fejét Charlie, és meghúzott egy üveget.

– Én sem! – mérgelődött Pyxis, aki a húga körül sürgölődött. Azura Charlie-ra pillantott.

– Kaphatok belőle? – intett az üveg felé. Fred tippje szerint Lángnyelv Whisky vagy vajsör lehetett benne.

– Nem! – szólt közbe Pyxis, mielőtt Charlie reagálhatott volna. Fred a bátyjára nézve látta, hogy bocsánatkérőn csücsöríti az ajkát. – Azura Black, én...

– Pyxie, te ugrándoztál bent előttem, mint egy kismajom, szóval egy szavad nem lehet. Különben is megígérted Magnusnak, hogy vigyázol a sárkányokkal.

– Magnusnak? – kérdezte összeráncolt homlokkal Charlie. Fred nem tudta pontosan, mi van Pyxis és a bátyja között, de Charlie féltékenykedő hangneméből ítélve valami még lebegett kimondatlanul a levegőben.

Aztán Pyxis vártalanul megpördült, lecsapta az asztalra az egyik kencés tégelyt, és felpofozta Charlie-t, összezavarva ezzel Fredet. Meg valószínűleg Charlie-t is.

Azura és Hermione mintha intésre kapta volna a szája elé a kezét. Droll kínosan megköszörülte a torkát.

– Ú! – grimaszolt George, mire Sagitta vigyorogva oldalba bökte.

– Dúl a szereleeem – búgta halkan. Szerencsére a nővére nem hallotta meg: azzal volt elfoglalva, hogy a volt és a félig-meddig jelenlegi párjával üvöltözzön kivörösödött arccal.

– CHARLIE WEASLEY, A TE DOLGOD LETT VOLNA MEGÁLLÍTANI AZURÁT! HA MEGHALT VOLNA, A TE LELKEDEN SZÁRADT VOLNA! NEKED KELLETT VOLNA...

Charlie higgadtan válaszolt. Fölemelt kezével fojtotta Pyxisbe a szóáradatot:

– Volna, volna, volna. Pyx, drágám, nem történt semmi baj, és különben is, te ugyanúgy...

– Mi az, hogy nem történt semmi baj?! – Pyxis kitágult orrlyukakkal meredt rá. Fred oldalra biccentett fejjel figyelte őket. Oldalra sandítva elkapta a bazsalygó Hermione pillantását. Nem értette, mit mosolyog annyira a lány, amikor a két idősebb veszekedett.

– Kibicsaklott a húgom lába, Weasley – mondta lassan Pyxis, mintha egy hülyéhez beszélne. Azura persze nem bírta ki, hogy közbe ne szóljon:

– Igaza van a nővéremnek, Charlie, mindjárt belehalok a fájdalomba, áááú! – siránkozott elvékonyított hangon. Egy pillanat erejéig Fred azt hitte, Pyxis a húgát is lecsapja, de végül úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Pyx, kérlek, higgadj le! – Charlie megragadta a vele majdnem egymagas nő izmos felkarját. Kicsit előrehajolt, csökkentve a kettejük közt lévő távolságot. Fred közben Hermione mögé oldalazott, és a vállára tette a kezét. – Történhetett volna baj, igen, történhetett volna. De nem történt.

Már úgy tűnt, Pyxis lehiggad és elmosolyodik, amikor Charlie hozzátette:

– Egyébként pedig te is ugyanúgy a védelmére kelhettél volna.

Pyxis egész testében megfeszült. Ebben a pillanatban nagyon-nagyon hasonlított valakire.

– Nem ismerős, Azzie? – kérdezte suttogva Fred a lánytól, aki erre vigyorogva elhúzta az ujját a nyaka előtt, jelezve, hogy a megjegyzés nem marad megtorolatlanul.

Pyxisék még mindig nem figyeltek rájuk.

– Ha valaki rajtad fekszik, úgy elég nehéz mozogni – közölte ridegen. Fred leguggolt Hermione mellé, és a lány lábára helyezte összekulcsolt ujjaikat. Hermione békés mosollyal pillantott le rá. Senki nem figyelt rájuk, mindenki izgatottan figyelte az előadást. Egy pillanatról sem akartak lemaradni.

Charlie felvonta a szemöldökét.

– De persze azzal nincs baj, ha az a valaki azért fekszik rajtad, hogy ne téged sértsenek föl a repkedő fa- és vasdarabok.

Pyxis vékony vonallá préselte a száját. Ennyire emberinek Fred még sosem látta őt. Mindig hidegnek, távolinak, magasztosnak tartotta, akit nagyon szeretett, mert tudott kedves is lenni...de valahogy nem látta őt olyan halandónak, mint a többi embert.

Pyxis nem válaszolt. Charlie komoran felnevetett, elengedte a boszorkányt, és hozzáfűzte még:

– Bár gondolom itt inkább azzal lehetett baj, hogy nem Magnus feküdt rajtad, aki egy csettintéssel mindent megoldott volna.

Fred egyszerre szisszent föl az ikertestvérével.

Ez robbanni fog.

Ám Pxyis csak felvonta a szemöldökét. Ezt annyira azurásan tette, hogyha nem lettek volna megdöbbenve a csöndességén, biztos megjegyezték volna.

– Mi köze van ennek Magnushoz? – Pyxis lassan beszélt, idegesítően lassan. Charlie hátrébb lépett és kócos, vállig érő hajába túrt.

– Mindennek köze van Magnushoz! – csattant föl váratlanul, és járkálni kezdett, fel-alá. Hét szempár követte a mozgását és tizennégy fül hallgatta a beszédét, amit nyilván nem szánt egynél több embernek. – A könyvek, amiket olvasol, tőle vannak! A pergameneket, amikből tanulsz, az ő lakásáról hoztad! A ruhatárad kilencvenszázalékát is tőle szerezted! – Megtorpant Pyxis előtt és vadul gesztikulálva folytatta. – Még ezt a dögös bőrcuccot is ő küldte valami brooklyni turkálóból! – bökte meg a boszorkány mellkasát. Úgy festett, kezd fáradni, belefáradni mindenbe. – A Lángnyelv Whiskyt az ő ötlete alapján turbózod föl, a kávét az ő szokásai szerint főzöd. Az ő vicceit és történeteit meséled, az ő kalandjairól álmodozol, az ő tapasztalatai alapján ténykedsz a pályán is, mert ő nyilván a sárkányokhoz is tökéletesen ért.

Fred szíve belefacsarodott bátyja keserű hangjába. Pyxis rezzenéstelen arccal tűrte a szomorú és vádló szavakat. Fred egyszerűen nem értette, hogy tud ennyire érzéketlennek mutatkozni. Mintha nem lenne szíve.

Fred úgy tudta, évekkel ezelőtt szakítottak, valamikor akkor, amikor befejezték a Roxfortot. Charlie sárkányokkal akart foglalkozni, Pyxis azonban aurorkodni akart – valamin oltári nagyot balhéztak, Charlie Romániába ment, Pyxis pedig maradt Londonban. Úgy két évig, mert aztán lelépett Amerikába, ahol (Charlie elmondása szerint) egy ideig kavart egy New York-i üzletemberrel, aki csúnyán elhagyta és összetörte a szívét, majd egy brooklyni boszorkánymester karjaiba zuhant – akit a családja révén ismert talán? Fred hamar összezavarodott, amikor Charlie egy este, amikor többet ivott a kelleténél, elregélte ezt.

– A levegőből is Magnus Bane árad – folytatta Charlie, már kicsit rekedten. – Mindenhol őt érzem körülötted, Pyxis, mintha soha el sem hagytad volna.

A nő halk, de határozott hangon szólalt meg:

– Mit akarsz ezzel mondani?

Charlie újból végigszántott ujjaival a haján, majd tehetetlenül széttárta a karját.

– Őt keresed még Londonban is, Pyxis, pedig nincs itt. De te megpróbálod mindennel idehozni őt – a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a babonáiddal, az öltözködéseddel...Elegem van ebből!

– Hát akkor mit akarsz, Weasley? Ki vele! – Pyxis hangjából továbbra sem érződött semmilyen érzelem. A nézőközönség visszafojtott lélegzettel várta Charlie reakcióját, aki csak értetlenül bámult a boszorkányra. – Mondd meg, mit akarsz, Charlie Weasley! Most tedd, vagy soha.

– Nem mondom – rázta a fejét Charlie, vörös haja a levegőben követte.

– Feszélyeznek a többiek – állapította meg Pyxis. Charlie tiltakozásra nyitotta a száját, de a nő felemelte a kezét, és hátrasandított a bent lévőkre. – Kifelé! – utasította őket.

– Mi? Kidobsz minket innen? – hökkent meg Sagitta.

– Bocs, de nekem ki van bicsakolva a bokám – kötözködött Azura, de Fred úgy gondolta, csak a hecc kedvéért.

– Tudtál vele a mennydörgő elől menekülni, abba talán nem fogsz belehalni, hogy kimenj – válaszolt halálos nyugalommal Pyxis.

– Majd én kiviszlek – ajánlkozott Droll, és könnyedén a vállára dobta Azurát, aki sikkantva tiltakozott.

– Hééé!

Fred rövid habozás után felállt, magával húzva Hermionét is, majd Sagitta és George után kilépett az éjszakába. Droll, miután letette terhét, gondosan behúzta a sátor ajtajaként szolgáló vászondarabot.

– Kicsit félek magukra hagyni őket – pislogott George a sátorra. Azura egyetértőn horkantott.

– Kétféle elképzelésem van, mi fog történni – jelentette be Sagitta. – Ha az első, akkor hozni kell a hullaszállítót és hívni az aurorokat. Ha a második...

– Azt inkább ne részletezd, légyszi – szólt közbe Azura, és összevihogtak a nővérével.

– Nem lesznek dühösek az isiben, ha késtek? – gügyögte Droll szórakozottan, és a fák közé vezette a diákokat, gondosan elkerülve a sárkányok kifutóit. A félelmetes hangok azért átszűrődtek hozzájuk.

Fred egész úton fogta Hermione kezét. Egy szót sem szóltak egymáshoz, csak az ujjaikat fonták össze. Amikor a klubhelyiségben búcsúzkodtak, Fred gyorsan odahajolt a lányhoz és a fülébe suttogta:

– Ha elaludt Azu, gyere le!

Hermione bólintott, és bizonytalan mosolyt villantott a fiúra.

/*/

Fred komolyan azt hitte, hogy George soha az életben nem fog elaludni, de végül fél egy körül mégis sikerült kilopódznia a társai horkolásától hangos hálószobából.

– Ne haragudj, hogy... – szólt már a lépcsősor tetejéről, de sehol nem látta Hermionét. – Mione!

Gondolta, valaki rosszalvó a lányok közül, és így még fent van a szobában. Ám amikor leért a kanapék közé, látta, hogy a lány a karosszékek mögött guggol, és halkan diskurál két házimanóval.

– Hát ezt nem hiszem el – motyogta Fred, és nevetve ingatta a fejét.

– Fred? – lepődött meg Hermione. Felugrott, és ragyogó arccal a manókra mutatott. – Tudtad, hogy a konyhán ők dolgoznak?

A fiú zavartan bólintott.

– Ahaa...

– Mi? Tényleg? – ámult Hermione, és megbántottság suhant át az arcán. – Miért nem mondtad? – vonta kérdőre, mellkasán összefonva a karját. Fred a hajába túrt, mozdulata kísértetiesen emlékeztette bátyja nemrégi ideges kiborulását kísérő mozdulatra. Pedig neki nem sok oka volt aggódni.

Na jó, ahogy újra végiggondolta, sok minden miatt aggódhatott ő is.

– Valami másról szerettem volna beszélni veled, mint a manókról és a konyháról.

Hermione fújtatott, és megragadta egy barna hajtincsét.

– Ja, magyarázatot adhatnál pár dologra. Mondjuk, a nyáron és a két órája történtekre.

Fred sóhajtott. Pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és a tenyerébe véve Hermione szép arcát, csókot nyomott a puha ajkakra. A lány készségesen felemelte a fejét, és viszonozta a csókot. Aztán a fiú mellkasára téve a kezét elhúzódott.

– Mondd, Freddie!

Fred beleborzongott a becenévbe, pedig nagyon sokan hívták így. Hermione szájából valahogy sokkal jobban hangzott. Hermione szájából minden sokkal jobban hangzott.

– Az a baj, hogy nem lehetünk együtt – bukott ki Fredből. Hermione nem húzódott el, csak összevonta a szemöldökét, amiért a fiú hálás volt.

– Akkor miért vagyunk együtt?

Fred megpróbálta újra megcsókolni, de a lány elfordította a fejét.

– Mert...nem tudom. Nem lett volna szabad megtörténnie – vallotta be Fred. Nem akarta az öccsét konkrétan belekeverni az ügybe, de valamit csak kellett mondania!

– Valami...valaki miatt nem lehetünk együtt. Még. De dolgozom a megoldáson.

Ez igaz is volt. Amíg arra várt, hogy George elaludjon, kifundált mindent. Valahogy a Black lányok segítségével kideríti Ron érzelmeit, és feltárja előtte a sajátjait. A szívébe fájdalom nyilallt a gondolatra, hogy az öccsét szenvedni lássa. Mégis kell lennie valami megoldásnak.

Maximum titokban maradnak együtt Hermionéval.

– Nem értelek, Fred – válaszolta lassan a lány. A fiú sóhajtott. Hogy magyarázhatná el Ron megemlítése nélkül?

– Nem is kell – mondta végül, és Hermione derekára csúsztatta a karjait, hogy még jobban magához szoríthassa. Soha nem akarta elengedni.

– Dehogynem kell. És különben is tudod, hogy utálom, ha valamit nem értek.

Fred a száját rágva gondolkozott. Most mit csináljon? Érezte, hogy kezd kicsúszni a kezei közül az irányítás.

– Ki miatt nem lehetünk együtt? – ütötte tovább a vasat Hermione, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Azura – szaladt ki Fred száján, és amint kimondta, meg is bánta. Látta, hogy Hermione szeme elkerekedik.

– Azura miatt? – suttogta megrendülten. Fred nem válaszolt, a lány ezt igennek vehette, mert gondolkodó-arckifejezést öltött.

– Mione? – szólította meg egy idő után. Hermione összerezzent, és kiszabadította magát Fred öleléséből.

– Tényleg nem lehetünk együtt – mondta folyamatosan a fejét rázva. – Én...én azt hittem, Ackley...de akkor...ó, istenem...tudott róla? Tudott arról? Fred...ő...éjszakánként... miattunk...? Ó, jaj ne... – Elhallgatott, és amíg Fred próbálta kitalálni, erre most mit reagáljon, hátrálni kezdett a lépcső felé.

– Várj! – szólt utána, de Hermione nem felelt, csak magában motyogott. A korlátba kapaszkodva szedte a lépcsőfokokat, Fred pedig követte – elfelejtve, hogy a lányok lépcsője nem szereti a fiúkat és csúszdává változik alattuk. Elfojtott kiáltással esett orra és csúszott vissza a klubhelyiség padlójára. Ijedten várta, hogy Hermione is tompa puffanással landoljon mellette, de aztán megnyugodva vette észre, hogy a lány az ajtók közti előtérben toporog, a saját szobája kilincsét keresve.

– Tényleg nem lehetünk együtt! – ismételte még visszanézve. Fred nem tudott az őzbarna szemekből olvasni. A lány megtalálta, amit keresett, és szinte bezuhant a szobája sötétségébe. Fred pedig ott maradt a földön, az arcát a tenyerébe temetve.

– A pokolba – dühöngött magában.

Nem kellett volna belekevernie Azurát. Nem lett volna szabad. A vak is láthatta, hogy Azu odáig meg vissza van Ackley Lewisért – Fred el nem tudta képzelni, Hermione hogy tudta elhinni ezt a meggondolatlan hazugságot.

– Vissza kellene mennie a szobájába, Vízi úr! – sürgette egy vinnyogó hang. Nem akart oldalra nézni, de a manó megragadta a fülét, és beleharsogta: – Nyomás a szobájába!

Nem értette, miért akadt ki rá a gülüszemű lény is (újonc lehetett, Fred még soha életében nem látta), de nem vitatkozott, feltápászkodott és a száguldozó gondolatai megpróbálva követni a szobájába indult.