Fred idegesen dobolt az asztalon.

– Befejeznéd, Weasley? – szólt rá (újból) Sagitta.

– Bocs – mentegetőzött Fred, és inkább hátradőlt a székében. George nem volt ott, elment könyvet keresni, hogy ne robbantsák föl még egyszer az üstjüket, amikor a kanárikuglóffal kísérleteznek.

Fred aggódva nézte, ahogy Sagitta előrehajolva az asztalra könyököl.

– Na, avass be, szépfiú – mondta lehalkítva és elmélyítve a hangját. Fred megvakargatta a tarkóját.

– Mibe, szépkislány?

– Mi a probléma?

– Mivel kapcsolatban? – kérdezett vissza Fred. Sóhajtott. Jobbnak látta nem húzni Sagitta agyát. A lány elég idegeskedő típus volt, most pedig pláne, amikor Wooddal egyértelműen nem mentek simán a dolgok.

– Haver, ne csináld már! Nem vagyok vak.

Fred nyelt egyet, és épp mesélésbe kezdett volna, amikor borzasztó puffanás és heves veszekedés hallatszott a szomszéd könyvsorból.

– Drága Johannám, úgy hiányzol... – harsant Deneb Holloway drámain elmásította hangja.

– Deneb, fogd be! – Ez határozottan Johanna Mason kiáltása volt. Fred és Sagitta oldalra tolták a könyveket az asztaluk mellett, hogy lássák a műsort.

– ...borzasztó izgalmas, ugyanakkor fárasztó az aurorképzés, de ha rád gondolok, akkor mindig minden jobban megy... – Holloway a földön hasalt, egy pergament tartott a kezében. Mason a hátán ült és a vállait püfölte.

– Add vissza, az az én levelem! Corvus nem is ezt írta, te lökött!

– ...reméltem, az őszi szünetben láthatjuk egymást, de aztán kiderült, hogy gyakorlatom lesz akkor...

– Deneb Holloway, megfojtalak! – visította Mason, és szinte kitépte a fiú kezéből a levelét.

– Mi az, Mason, Corvus nem küldött virágot? – szólt oda Sagitta. Fred nem tudta nem észrevenni hangja keserű csengését.

Mason hátrafordult, és lángoló szemekkel meredt a polc túloldalán ücsörgő griffendélesekre.

– Ha még egy szót szól akármelyikőtök, kivégezlek bennetek – közölte mérgesen, azzal felpattant és elviharzott. Holloway átgördült a hátára, és nevetve Fredék felé fordította a fejét.

– Imádom a csajt!

– Ahogy láttam, ő is imád téged – bólintott Fred. Holloway rájuk vigyorgott.

– Még meg sem köszöntem, Black, hogy tökéletes időpontot találtál a kiselőadásomhoz. – Holloway vigyora hirtelen igencsak vicsorgásra kezdett hajazni. Sagitta megtámasztotta az állát a tenyerében.

– Hát, most megteheted.

– Olyan kegyes velem, ó, úrnőm – tette a szívére a kezét Holloway.

– Ne is mondd, ritka jó fej királynő vagyok – értett egyet Sagitta. Fred a fejét csóválta.

– Saggie, te meg a királynőség két különböző dolog. Annyira értesz az etiketthez, mint Holloway a keleti jóslásokhoz.

Holloway horkantva fölnevetett és fölült.

– Haver, azt mondtam, hogy az apám a jóskutató, nem én.

– Nekem meg az anyám a királynő, nem én – vágta rá reflexből Sagitta, aztán összevonta a szemöldökét. – Nem, én vagyok a királynő, anyám meg egy...

– El tudom képzelni, milyen lehet Black mama – szólt közbe Holloway feltartott kézzel. Beletúrt a hajába. – Csinosabb, mint ti, Black lányok, vagy...

– Javíthatatlan vagy, Holloway – forgatta a szemét Sagitta. Pedig Fred szerint egész vicces volt a srác megjegyzése.

– Miért kell azt hallanom, hogy az elméleti párom Mrs. Blackről ábrándozik? – érkezett meg Holloway sorába a szőke hajú Greengrass hölgy. Fred tudta, hogy a szülei marha gazdagok, de mégis, amikor Daphne-ra nézett, nem ez jutott először az ember eszébe. Egyedül csillogó nyaklánca mutatta a család gazdagságát.

Holloway sértetten húzta föl az orrát.

– Nem csak az elméleti párod vagyok, Daffy, hanem a gyakorlati is. Legalábbis remélem.

Greengrass fekete szoknyát és sötétzöld inget viselt. Leguggolt a fiú mellé, és arcon csókolta.

– Persze a mondatnak csak ez a része maradt meg.

Holloway az ölébe húzta Greengrasst és a lány hajába túrva összeérintette az ajkukat. Fred Sagittára nézett, és ugyanazt a keserű fintort látta az arcán, ami az övén is lehetett.

– Erre nem vagyok kíváncsi – mondta Sagitta, és visszapakolta a könyveket a helyére. Most ő kezdett el dobolni az asztalon, és Fred nem szólt rá. Ő is rákezdett. Versenyben doboltak, amíg meg nem érkezett George, Azurával és Hermionéval az oldalán. Fred már lelkiekben felkészült, hogy látni fogja a lányt, így véleménye szerint egész megnyerő, barátságos, de nem túl barátságos mosollyal sikerült fogadnia őket.

– Hol voltatok? – érdeklődött Sagitta.

– Hermione segített könyvet keresni a kanárikuglófhoz – újságolta George, és fölemelt egy vaskos kötetet. Fred összerezzent a lány nevének hallatára. Ő maga nyár óta csak egyetlen egyszer szólította nevén: amikor a lány fölfedezte a klubhelyiségben a házimanókat. A döntő éjjelén fogadalmat tett, hogy többé nem veszi szájára Hermione Granger keresztnevét – túl szép, túl tiltott és túlságosan megismételhetetlen, túlságosan rövid pillanatok kötődtek hozzá. Milyen jó érzés volt akkor, a csillagos ég alatt suttogni: Hermione!

– Az egész kell hozzá? – kérdezte fivére szerzeménye felé biccentve. Hermione a fejét rázta, és megigazgatta hátizsákját. Hermione mindig babrált valamivel, ha ideges vagy izgatott volt, Fred már jó ideje megfigyelte.

– Nem. Majd megmutatom, melyik részek segíthetnek – hadarta. Sötét szeme megint úgy csillogott, mintha tüzek égnének benne. Fred tényleg csak egy pillanatra merült el a bámulásukban, de aztán már arra eszmélt, hogy Azura oldalba böki.

– Azért ennyire nem volt szörnyű a terv – mondta neki a lány. Hermione összeszorított szájjal várta a reakciókat. Fred megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem volt szörnyű. Szerintem nagyon is jó.

– Tényleg? – csodálkozott Hermione, és mosolyogva lesütötte a szemét. Fred zavart mosolyra húzta a száját.

– Persze.

– Remek – csapta össze a tenyerét George. – Akkor Azura, Hermione és én körbe nézünk a tornyokban még a héten, ti pedig ketten a pincét kezdjétek el átnézni.

– Jó – biccentett Hermione. Idegesnek tűnt. Fred is az volt, mégis egyben megkönnyebbült. Minél kevesebb időt tölt a lánnyal, az annál jobbat tesz „kapcsolatuknak".

– Én még maradok egy kicsit, ti menjetek nyugodtan – mondta Hermione, és az asztallapra támaszkodott.

– Mit csinálsz még itt? – ráncolta a homlokát Sagitta. Fred is kíváncsi volt, úgyhogy örült, hogy a lány megkérdezte helyette.

– Á, csak néhány dolgot átnézek holnapra.

– Jaj, már megint dolgozat lesz valamiből? – vágott szenvedő fejet Azura. Hermione legyintett.

– Számmisztika. Neked nem kell aggódnod miatta.

Sagitta George-ba karolt, Azura pedig Fred felé nyújtotta a karját, amikor Hermione utánuk szólt.

– Ööö...Fred, tudnál maradni egy pillanatra?

Azura elfordította a fejét, és Fred mintha egy kaján vigyort látott volna megvillanni a lány arcán.

– Pe-persze... – felelte Fred hebegve-habogva. Borzasztó szánalmasnak hangozhatott.

/*/*/*/

Hermionének fogalma sem volt, mi ütött belé.

– Köszi – mondta zavartan, és a füle mögé tűrt egy hajtincset. Komolyan muszáj volt ezt?!

– Segítsek valamiben? – kérdezte Fred, és háta mögött összekulcsolt kezekkel előrelépett.

Hermione vett egy nagy levegőt. Előbb-utóbb túl kell esniük ezen a beszélgetésen, különben ő belebolondul. Ha nem is tud Fred úgy nézni rá, ahogy ő szeretné, mindenképpen a barátja akar maradni. A kezét tördelve belekezdett:

– Szóval... tudod, beszélni szeretnék veled.

Fred összevonta a szemöldökét.

– A házimanókról?

Hermione zavartan nevetgélt.

– Nem – mondta végül. Sóhajtott, és egy szuszra elhadarta: – Kettőnkről szeretnék beszélni veled.

Látva Fred arckifejezését, rögtön tudta, hogy rosszul kezdte. Gyorsan fölemelte a kezeit, hogy elhallgattassa a tiltakozni akaró Fredet.

– Rosszul mondtam! Csak...amit a döntő éjjelén mondtál, én teljes mértékben tiszteletben tartom. Nem lett volna szabad azt tennem, amit tettem...és én nagyon, őszintén nagyon sajnálom. Hiba volt. – A földet bámulta, és nem tette hozzá, hogy hiába hívta hibának a történteket, szívesen újrajátszotta volna azt a szörnyű rövid, de meghitt pillanatot. A csuklója akkorát roppant a nagy kéztördelésben, hogy Hermione egy pillanatra azt hitte, Madame Pomfrey-hoz kell majd fordulnia vele.

– Hermione, én... – szólt Fred, de Hermione megrázta a fejét. A fiú arcán grimaszt látott átsuhanni, Fred az ajkába harapott, mintha valami rosszat mondott volna. Pedig Hermione biztos volt benne, hogy jelen pillanatban csak ő mond rosszat, és ráadásul azt folyamatosan.

– Várj egy picit, még nem fejeztem be! Én teljesen megértem, ha semmi nem lesz...vagyis nem úgy értem, hanem... Csak szeretném, ha barátok maradhatnánk – bökte ki, és óvatosan felpillantott. Fred feje majdnem olyan vörös volt, mint a hajkoronája. – Gondolom, sokkolt, hogy felhoztam a témát – nevetett idegesen Hermione.

– Nem... voltaképpen nem... na jó, de, eléggé – vallotta be Fred. Megköszörülte a torkát és a tarkóján kezdte csavargatni a haját. – De igen, én is nagyon örülnék, ha barátok maradhatnánk...Őszintén. Nagyon. Nagyon-nagyon.

Hermione elpirult. Amikor Fred széttárta a karját, az ajkába harapott, és megszédült. Ugye, most nem azt akarja, hogy megölelje?

– Gyere ide, kis manólány – mosolygott rá Fred, de Hermione valahogy nem érezte őszintének a mosolyát. Ahogy közelebb lépett a fiúhoz, vett egy nagy levegőt, és belátta, hogy még el kell telnie egy kis időnek, hogy ne képzeljen bele mindenféle, amúgy nem létező apróságot és jelet Fred mozdulataiba.

Szidta volna magát tovább, de amikor Fred végigsimított a haján és a hátán, az agya felmondta a szolgálatot. Az arcát belefúrta a fiú vállába, és óvatosan beleakasztotta ujjait a Mrs. Weasley által kötött pulóverbe. Igyekezett minden erejével azon lenni, hogy ne emlékezzen vissza a döntő éjszakájára, de nem járt sikerrel.

Egyszerre léptek hátrébb, és Hermione gyorsan megpördült, hogy ne kelljen Fredre néznie.

– Akkor... majd holnap találkozunk... barátom – mondta bizonytalanul, és a füle mögé igazított egy kósza tincset.

– Rendben, manólány – felelte Fred, és elindult a sorok között.

– Nem ez a nevem! – szólt vissza Hermione, megpróbálva könnyed hangnemet megütni. Fred nevetgélése arra utalt, hogy sikerrel járt.

/*/

Az éjszaka nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Azura nem engedte, hogy a klubhelyiségben maradjon fent olvasni, pedig nagyon szeretett volna megint összefutni a házmanókkal. Úgyhogy az ablakban ülve, egy takarót csavarva maga köré merült bele a házimanókról szóló kötetekbe.

A szíve újra és újra elszorult, akárhányszor Azura elfojtott szipogását hallotta. A lányt még sose látta sírni. Csak hallotta, az elmúlt hetekben. Megrémisztette Azura ilyen szintű törékenysége. Azura L. Black (senkinek nem árulta el, mi az L betű a nevében) mindig erősnek mutatta magát – az első volt, aki behúzott Monstrónak, amikor az bántotta Ront, és sosem riadt vissza Hagrid vad állataitól sem: az utóbbi hetekben olyan vakmerőséggel vetette be magát a durrfarkú szurcsókok közé, hogy még maga Hagrid is elámult tőle.

Csak néhány pillanatban látta őt tényleg olyan kicsinek, amilyen valójában volt – például amikor egy hete egy fa alatt ült és töprengve a lehullott, színes leveleket bámulta, vagy amikor egyszer a múlt évben szóba került a családja. Akkor ijesztően kék szeme tükre mintha megtört volna.

Hermione sóhajtott. Nem volt büszke magára, hogy azért elemezgeti barátnője életét, hogy ne kelljen Fredre gondolnia. Vagyis, persze, természetesen rettenetesen érdekelte, mi van Azurával, mert ő tényleg imádta a lányt. De felé még annyira sem mert nyitni, mint Fred felé, pedig a két személy és a hozzájuk fűződő kapcsolata igencsak különböző volt.

A hajnal derengő világosságát bámulva azonban elvesztette az irányítását a gondolatai fölött, s azok ide-oda cikáztak minden olyan téma között, amikről akart elmélkedni, és amikről nem.