Hermionét reggelre megszállta az ihlet. Szinte kirepült az ágyából, izgalomtól kapkodva öltözött föl és dudorászva mosott fogat.

Azura meg is jegyezte:

– De boldog valaki ma reggel!

Hermione látta a tükörben a lány arcát. A szemei kicsit pirosak voltak. Úgy döntött, ő nem tesz megjegyzést.

Kiöblítette a száját, majd hideg vizet fröcskölt az arcára.

– Ötletem van, Azu, egy zseniális ötletem!

Azura összevonta a szemöldökét és ő is megmosta az arcát. A haját látva Hermione megkönnyebbült – szerencsére nem csak ő él szénaboglyával a fején.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte aggódva az alacsonyabb lány. Egy pergamendarabot illesztett a csap mellé, és nekilátott a fogmosásnak. Hermione felismerte a saját kézírását és a Piton által kért receptet.

– M.A.J.O.M! – jelentette be ünnepélyesen a projekt nevét. Nekidőlt a csempének, és úgy nézte, ahogy Azura értetlenkedve sikálja a fogait.

– Mint af állat? – kérdezte habzó szájjal. Hermione szélesen mosolyogva rázta a fejét.

– Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom – szavalta büszkén. Azura megrökönyödve köpött a mosdókagylóba.

– Hogy mit mondtál?

– Manók Alkotmá...

– Igen, igen, hallottam – intette le Azura. – A kérdés csak az, hogy mi ez?

– Egy országos mozgalom – magyarázta Hermione. Azura összepakolta tisztálkodós csomagját és elindultak vissza a szobájukba. – Egy országos mozgalom, ami a manók alkotmányos jogaiért küzd. Felszabadítjuk őket! Annyi ideig el voltak nyomva...pedig nekik is jár a szabadság, ugyanúgy élőlények, mint te vagy én. – Megköszörülte a torkát, és elgondolkodott. – Illetve, azt hiszem, ez a legfőbb célja. Még utána kell járni egy-két dolognak, hogy ezt pontosan meg lehessen határozni...

– És ezt ki vezeti? – érdeklődött Azura, félbeszakítva a gondolatmenetet. Hermione biztos volt benne, hogy sikerült behálóznia barátnőjét.

– Én!

– És kik a résztvevők?

– Te – vágta rá Hermione. Azurának fölszaladt a szemöldöke. Ez annyira Azurás volt – ez a szemöldökfelvonás. Olyan jellegzetes Azura-dolog.

– Valóban? Kösz, hogy szólsz.

– Ettől a perctől fogva hivatalosan is a MAJOM tagja vagy! – oldotta meg gyorsan a problémát Hermione, és átkarolta barátnőjét.

– Szuper! – lelkesedett Azura. Hermione nem törődött a hangjában bujkáló gúnnyal. Ez is tipikus Azura-vonás. Még azt is képes gúnyosan mondani, hogy „légy szíves, passzold ide a sótartót". Persze, nem feltétlenül ártó szándékkal. Mintha valaki egyszerűen belenevelte volna ezt a dolgot, és belevésődött volna a jellemébe.

/*/

Hermione tényleg próbált figyelni mágiatörténeten. Persze, barátai nem sokat segítettek. Folyamatosan járt a szájuk, Piton receptjét mondták föl egymásnak. De Hermione agya nem a recepten kattogott, és végre nem is Fred Weasley-n, hanem újdonsült mozgalmán.

Ujjai szinte maguktól mozogtak, ahogy a hallott szavakat automatikusan körmölte. A lábával topogott a pad alatt. Ron háromszor is rászólt, hogy hagyja már abba, de nem igazán figyelt rá. Eltöprengett, vajon beavassa a fiúkat is a dologba, vagy még hagyja kicsit a témát. Végül úgy döntött, előbb részletes kutatómunkát végez, hogy akkor tárhassa föl a srácok előtt a tervét, amikor az már a tökéletesség és a zseniálisság határán egyensúlyoz.

Bájitaltanon félgőzzel írta le a kért receptet – azonban a megvalósítással gondjai akadtak. Az esze a manókon járt, akikkel előző éjjel olyan jól elcsevegett. Na jó, talán kicsit túlzás a csevegés, de találkozott és váltott velük pár szót, ami hatalmas előrelépésnek számított. Most már csak meg kell találnia a manók szálláshelyét. Azura és az ikrek biztos szívesen segítenek majd neki.

Illetve, Azura és George biztos szívesen segít majd neki. Megremegett a keze, és nagyobb adag korommal kevert birkavér löttyent a főzetbe, mint amennyi kellett volna. Szitkozódva próbálta helyre hozni a problémát, és erőszakkal összpontosított a feladatra.

A bájitaltantermet végül mégis megkönnyebbülten hagyta el: ahhoz képest, hogy az esze máshol járt, a keze viszonylag követte a bemagolt szöveg utasításait.

/*/*/*/

Fred még sosem ült ilyen izgalmas jóslástanórán.

Sagitta Black, Azura szőke hajú, aranyszemű, elképesztően bájos nővére épp Trelawney professzornak jósolt, felelés gyanánt.

– Tanárnő... sajnálattal kell közölnöm magával, de... – Sagitta úgy tett, mintha rá sem tudna nézni a professzor tenyerére.

– Micsodát? Mondd már, gyermekem! – sürgette Trelawney. Mohón előrehajolt, hatalmas szemüvege az orrára csúszott.

– Ma délután nem fog magának maradni az epres süteményből – sóhajtott szomorúan Sagitta. Trelawney érdeklődve próbálta maga felé fordítani a tenyerét.

– Ezt melyik vonalból olvastad ki?

Sagitta nagyokat pislogott.

– Ezt a kisujja körmének ferdeségéből tudtam meg.

Fred a szája elé illesztette az öklét, mintha csak támaszkodna. Komoly erőfeszítéseket vett igénybe, hogy ne nevessen föl hangosan. Hiába, a Black-testvérek zseniálisak. Fred egyszerűen nem tudott velük betelni. Mindig meglepték valami újjal.

– Honnan tanultad ezt a technikát? Keletinek tűnik – tűnődött Trelawney.

– Az is, Tanárnő! Az én édesapám keleti-jóslás-kutatóként dolgozott – szólalt meg Fred és George mögött a mardekáros Deneb Holloway. Fred hátrasandított rá, és a mellette ülő barátnőjére, Johanna Masonre. Majdnem öt évig ki nem állhatta őket, de aztán Mason összejött Corvus Blackkel, így valamilyen szinten kénytelenek voltak összeismerkedni velük – és igazából nem is végződött olyan rosszul. Mint kiderült, Hollowayjel és Masonnel egész jól el lehet poénkodni.

– Komolyan? – csillant föl Trelawney szeme. Mason vállon ütötte a srácot.

– Deneb, pofa be – morogta.

– Nem, nem, kisasszony, Deneb fiam érdekes dolgokról beszél! – bólogatott bőszen Trelawney. Holloway csúfondáros, de elégedett vigyorral az arcán hátradőlt.

– Na látod, Josie, érdekes dolgokról is tudok beszélni!

Aztán lefagyott a vigyor az arcáról, amikor Trelawney folytatta:

– Örülnék, ha a jövőben csinálnál egy kiselőadást a keleti-jóslás módszerekről, gyermekem – mondta. Mason olyan hangosan horkantva nevetett föl, hogy George szinte leesett a babzsákjáról. Fred a kezét nyújtotta testvérének, hogy fölsegítse.

– Hmmm, Tanárnő, szerintem a jövőheti óránk felelne meg a leginkább időpontnak, ahogy ezt a gömböt elnézem – szólt közbe a még mindig a tanári asztalnál ülő Sagitta. A keze egy üveggömb tetején feküdt, amiben világoskék füst gomolygott. Trelawney oldalra fordult, és érdeklődve közelebb hajolt.

– Igen, igazad lehet, gyermekem – értett egyet hunyorogva a tanárnő. Fred lefejelte a padot, és elszámolt magában háromig, hogy ne röhögjön föl hangosan.

/*/

– Tudod, Freddie, ha akarod, jósolhatok a szerelmi életedről – ajánlotta Sagitta, miközben az ebédlő felé tartottak.

– Az anélkül is pocsék – morogta válaszként Fred. Sagitta és George aggódva néztek össze, de nem szóltak semmit. Végül George megköszörülte a torkát, és a lányhoz fordult.

– Apropó szerelmi élet...hogy van Wood?

Sagitta láthatóan elkomorult, de lazán megvonta a vállát.

– Nem tudom. Nem írt.

Az ikrek megtorpantak.

– Hogyhogy nem írt? – tudakolta Fred.

– Megígérte, hogy hetente írni fog! – emlékezett vissza George. Sagitta újból megvonta a vállát, és elfordult tőlük. Megigazította a vállán a táskája szíját, és ezt mondta:

– Biztosan elfoglalt.

Most Fred és George nézett össze aggodalmaskodva. Woodot bevették egy profi, wales-i kviddicsjátékos képző szakiskolába – és ahogy a srácot ismerték, teljesen belebolondulhatott a játékba, ahogy az ismerős, rossz szokása volt.

– Ne aggódj, kislány, írni fog – karolta át a magas lány vállát George. Fred is bólogatott, de szólni már nem tudott, mert felbukkant a folyosón két kócos, barna hajkorona, és ez elakasztotta a szavát.

– Srácok! – kiáltott feléjük a szinte rohanó Azura. Hermione nem sokkal maradt le mögötte. Vigyáznia kellett, nehogy lepotyogjanak a könyvei, amiket a karjaiban dajkált.

– Szia, hugi! – köszöntötte Sagitta. – Ma még nem is láttalak.

– Ja, reggel korán keltem, hogy megtanulhassam Perselusnak a receptet – mondta Azura, és átölelte a nővérét. Fred rájuk mosolygott. Nem emlékezett, hogy bármikor is ennyire bújósok lettek volna egymás irányában. Jobb szerették cukkolni a másikat.

– Tényleg, hogy sikerült? – kérdezte George, nekidőlt a folyosó falának, érezve, hogy hosszú beszélgetés előtt állnak. Fred legalábbis biztosan érezte.

– Felrobbant az üst – mesélte Azura –, de még sikerült újracsinálnom.

– Granger? – biccentett felé Fred udvariasan.

– Egész jól ment – bólintott gyorsan Hermione. Megint az az izgatott csillogás a szemében...Fred kezdett félni. – Mennyit tudtok a roxfortos házimanókról? – tért rögtön a lényegre.

Sagitta felvonta szemöldökét. A Blackek imádják mozgatni a szemöldöküket.

– Hermione, mi ez a mániád?

Hermione csak legyintett.

– Nem lényeg! A lényeg az...

– Nem, nem, nem kell újra elmondani! – vágott közbe Azura. Hermione sértett pillantást vetett rá, mire Azura megsimogatta a vállát. – Csak röviden: meg kell találnunk a manók szálláshelyét.

– Téged is megfertőzött, Azzie? – rémült meg Sagitta, és húga homlokára tette a kezét, mintha csak azt nézné, lázas-e. Azura kibújt a keze alól.

– Ez tényleg izgalmas, srácok, segítsünk a Manók Megmentőjének!

– Azt hittem, tényleg érdekelnek téged a manók jogai – húzta föl az orrát Hermione. Azura rávigyorgott.

– Persze, hogy érdekelnek. Ezért fogok segíteni megkeresni a lakóhelyüket!

– Ron és Harry nem akarnak segíteni...? – tette föl a kérdést Fred, csak úgy mellékesen. Sagitta sokatmondó pillantást vetett rá, mire Fred elpirult. Hermione a fejét rázta.

– Tényleg nagyon szeretem őket, de nem izgatná őket a dolog. Csúfolnának miatta és kinevetnének, és...

– Jó, jó, értjük, jobbak vagyunk náluk – vigyorgott rá Sagitta, és felborzolta Hermione amúgy is borzas haját. – Azt mondom, vacsora után találkozzunk a könyvtárban, és akkor átbeszéljük a dolgot. Farkaséhes vagyok.

Sagitta arcon csókolta a húgát, és folytatta útját az ebédlő felé. Fred a lányokra mosolygott, és követte osztálytársnőjét. Bűntudata volt amiatt, hogy úgy érzi, két centivel a padlókövek fölött lebeg.

– Valaki egészen ragyog most – érte be George. Fred nem nézett testvérére. Soha nem történt még ilyen. Hogy nem avatta be valamibe. De Ron miatt nem avathatta be. Tudta, hogy öccse mennyire rajong Hermionéért (még ha ez sokszor nem is látszott), és nem volt szüksége arra, hogy George szánakozó arckifejezését kelljen néznie.

– Én is farkaséhes vagyok – mondta végül, és besietett a nagyterembe.