Fred Weasley sosem tartotta magát egy gyáva alaknak. Egy hete bátran szembenézett az anyjával, amikor az rájött, hogy ikertestvérével fogadást kötöttek a Kupán. Két nappal ezelőtt éjjel meg sem rezzent Frics vérben forgó tekintetétől. Még akkor sem ijedt meg, amikor fél perccel előbb Azura Black szinte ráborította a kártyaasztalt, miután sikerült lesvindliznie őt.

De most, amikor a zajra mogorva hang reagált, szinte kiugrott a szíve a helyéről.

– Van fogalmatok róla, hogy hány óra van?!

Frednek természetesen nem volt róla fogalma, de ha lett is volna, biztos elfelejti abban a pillanatban.

– Te meg mit keresel itt? – lepődött meg George, hátrakapva a fejét. Fred is a háta mögé sandított, bár előre félt, hogy mit fog látni. Hermione Granger egy fotel mögött állt. Pulóvert és farmert viselt, haja szokás szerint az ég felé állt. Fred csinosnak találta a lányt, és nagyon, de nagyon dühösnek.

– Elviseltem, hogy játszotok, de ez már több a soknál! Nekem muszáj lenne tanulnom!

Azura a csuklóján lévő régi bőrkarórára pillantott.

– Hermione, fél tizenkettő van.

– Akkor mit kerestek még itt?! – bosszankodott a lány. Csípőre tette a kezét, és szúrós pillantásokkal ajándékozta meg a triót.

– Még be akartuk fejezni ezt a kört – vont vállat George.

– Ti nem a kört akartátok befejezni, hanem széttörni azt a szerencsétlen asztalt – forgatta a szemét Hermione. Azura elvörösödött.

– Csak elragadott a hév... – hebegte. Fred rámosolygott, aztán visszafordult Hermione felé.

– Nézd, Granger, sajnáljuk, de ugyanannyi jogunk van itt játszanunk, mint neked itt tanulnod.

Hermione összeráncolta a homlokát.

– Vasárnap este van, aludnotok kellene!

George felvonta a szemöldökét.

– És neked nem?

– Én tanulok – mutatott a háta mögé a lány. Valóban, az asztalán oszlopokban álltak a könyvek.

– Vasárnap este van – mondta gyengéden Fred. Egy pillanatra megijedt – talán túl gyengéd volt a hangja? Gyanúsan gyengéd?

– Tudom – bólintott ingerülten Hermione. – Holnap bájitaltanból számonkérés lesz, és nem használhatunk receptet!

– Tényleg? – kérdezte aggodalmasan Azura. George hátba veregette.

– Reméljük, örökölted Corvus nagyszerű bájitalkeverési tehetségét.

Hermione a plafonra emelte a tekintetét.

– Hogy lehet, hogy kettőnk közül én tudtam a dologról, te pedig nem? – tette föl a költőinek szánt kérdést. Azura vigyorogva biccentette oldalra a fejét.

– Talán azért, mert te figyeltél, én meg Ronnal játszottam.

Fred egy pillanatra összevonta a szemöldökét – ez jó pont, Ron nem Hermionével, hanem Azurával játszott...megrázta a fejét és megszidta magát. Ron az öccse, és akármennyire is idegesítő tud lenni néha, nagyon szereti őt.

– Ne már, kislány, Piton óráján is játszottatok? Nem semmi – bólogatott elismerően George.

– Bátor lány vagyok – dőlt hátra elégedett mosollyal a száján Azura.

– Ja, azt tudtam, de hogy az öcsém is az legyen... – nevetett George. Hermione türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Na, akkor most mentek aludni?! Még egyszer le akarom írni, hogy biztos tudjam...

– Hányszor írtad már le, Granger? – érdeklődött Fred. A Világkupa döntő estéjén megfogadta, hogy többet nem hívja a nevén a lányt. Eddig tökéletesen betartotta ezt a szabályt.

– Még csak hétszer – felelte Hermione az ajkába harapva, és aggódva sandított a papírjaira.

– Aha. És ezek közül mennyi volt hibátlan? – kérdezte George. Hermione dühösen nézett rá.

– Öt. Kétszer is elrontottam a békacomb-por pontos mennyiségét. 2,37 gramm helyett mindig 2,38 grammot mondtam! – panaszolta.

– Tudod, ha Perselusnál ennyit hibázol, akkor régen megvan a legjobb osztályzat – jegyezte meg Azura, és elkezdte összeszedni a földre potyogott kártyalapokat.

– Könnyen beszél az, akinek a családi barátja – vágott vissza Hermione. – Engem nem kedvel, mert...

– Mert marha okos vagy és mindent tudsz. Piton nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen okos legyen – mondta George, és Azura segítségére sietett a pakolásban. A paklit rendezgette, aztán három kártyalapot is fölemelt, és gyanakodva nézett előbb Azurára, majd Fredre. – Ezek ti voltatok, srácok? Két Joker egymás után!

Azura és Fred vigyorogva összeütötte az öklét.

– Imádom ezt a játékot – mondta Azura. Fred tisztában volt vele – amióta a nyáron megtanította neki az a bizonyos Magnus nevű barát a szabályokat, folyamatosan kártyázni akart.

– Mi ez? – kíváncsiskodott Hermione. Ha kíváncsi volt, mindig egy különös tűz gyúlt mogyoróbarna szemeiben. Fred szerette nézni ilyen tudáséhes pillanataiban.

– Svindli – kezdte Azura a magyarázást csillogó szemekkel –, a lényege az, hogy...

– Nem hiszem, hogy Hermione értékelné a lényegét – vigyorgott pimaszul George. Hermione mérgesen fújtatott.

– Gondolom, végig kell csalni az egészet, ha ez a neve és ti imádjátok...

– Naa, ez most egy csúnya beszólás volt – mondta Azura álcsüggedten. Fred látta rajta, hogy alig bírja visszatartani a vigyorát.

Hermione orrlyukai kitágultak, és Frednek muszáj volt mosolyognia.

– Na, most már tényleg tünés innen! Tanulnom kell!

– A hölgynek igaza van! – értett egyet egy magas hang a klubhelyiség egy sötét zugából. Fred az orrnyergét kezdte masszírozni. Csak ez hiányzott – Hermione a döntő alatt manóőrültté vált. Ki tudja, mi fog most következni?

– A Víziknek és Fekete kisasszonynak az ágyában lenne a helye – csatlakozott egy másik hang az elsőhöz. Azura felhördült.

– Ez elég rasszista volt...

Fred összenézett George-dzsal, aki rögtön kapcsolt. Olyan gyorsan pattant föl, hogy még a lábát is beverte.

– Srácok, Hermionének igaza van, mennünk kéne aludni...

De elkéstek. Hermione már el is lépett mellettük, a hangok forrását kutatta. Azura a homlokára csapott.

– Ebből mi lesz... – motyogta George. Fred felállt és Hermione után ment. Közben a házimanók tovább mondták a magukét.

– Aludni, igen, azt kéne! Az uraságok és a kisasszony kezdenek olyanok lenni, mint Mízönék!

– Ti jártok a Mardekárba is? – érdeklődött George. – Tudsz jó pletykákat Malfoy-görényékről?

Azura meglegyintette a vállát.

– Azért mégiscsak a rokonom!

– Jó, de egy görény. A múltkor ez be is bizonyosodott...

– Az tényleg vicces volt, amikor Mordon vette kezelésbe...

Fred nem törődött velük. Megragadta Hermionét a vállánál fogva.

– Fred...ezek...manók! – lehelte a szavakat a lány. Láthatóan teljesen elvarázsolták, még a száját is eltátotta.

– Igen, Wicky és Shelly házimanók! – sipította az Wicky nevű.

– Szentséges ég...Merlin szakállára... – ámuldozott tovább Hermione. Fred felé fordította a fejét. A szeme lázasan ragyogott. – Házimanók!

Fred ilyen őrült rajongást legutóbb olyan lányokon látott, akik halálosan szerelmesek voltak Gilderoy Lochartba – sajnos Hermione is közéjük tartozott.

– Igen, házimanók – bólintott Fred, és gyorsan hátrébb lépett. Amikor legutóbb ilyen közel voltak egymáshoz...nem, az nem ismétlődhet meg. Ron miatt nem. Fred jó báty lesz és helyrehozza a hibáit. Jobban mondva, azok elfelejtődnek.

Hermione arcán mintha megbántottság suhant volna át. De ez persze nem számított. Már nem számíthatott.

– És azt mondják, menj aludni, szóval szerintem fogadj szót nekik, mert nem ismernek kegyelmet – próbált viccelni. Hermione mosolya erőltetettnek tűnt. De aztán visszafordult a manói felé, akik tüzet gyújtottak egy közeli kandallóban és megláthatták őket. Az aprócska, emberszerű, gülüszemű lények egész normális ruhákat hordtak a többi házimanóhoz képest, akik nem a Roxfortban dolgoztak. Fred szerint jó dolguk volt itt, az iskolában.

Ezért aztán igencsak meglepődött, amikor Hermione eléjük borulva faggatni kezdte őket a hogylétükről, és biztatni kezdte őket, hogy hagyják el a helyet.

/*/*/*/

Hermione nem értette, hogy az ikrek és Azura miért akarják elrángatni a manóktól.

– De hát nem önszántukból vannak itt! – tiltakozott, miután George fölhúzta a földről és elküldte a manókat a klubhelyiségből.

– Hallottad őket, szeretnek itt lenni – vágta rá Azura.

– Miért kellett elküldeni őket? – mérgelődött Hermione, és leporolta a nadrágját.

– Hogy ne terrorizáld őket – felelte Fred. Hermione hallotta, hogy a fiú hangneme könnyed és egyáltalán nem sértésnek szánta, amit mondott, szavai mégis késként döftek belé.

– Le kéne feküdnöd aludni – mondta George, és átkarolta a vállát. Megfordította, és visszavezette a könyveihez. – Ha akarod felmondhatod még egyszer a nyavalyás recepted, de aztán...

– Minden éjjel jönnek takarítani? – szakította félbe Hermione, és visszafordult a sarok felé, ahol a manók az előbb felbukkantak.

– Szerinted mitől lesz olyan tiszta minden? – tárta szét a karját Azura.

– És hány órakor jönnek?

– Általában azután, hogy a diákok már lefeküdtek aludni. A sokáig fennmaradókat ők szokták elküldeni...

– De én mindig sokáig tanulok! – emlékeztette a többieket Hermione. Egyszerűen nem fért az eszébe az, hogy hogy kerülte el eddig a manókat.

Azura oldalra biccentette a fejét.

– Igen, tudjuk, de nem olyan sokáig, hogy összefuthass velük.

Hermione morcosan összevonta a szemöldökét.

– És ti ismeritek őket?

– Csak egy-kettőt – vonogatta a vállát George.

– És nem szóltatok?! – sziszegte mérgesen, és vádlón pillantott Fredre. A kékes színű szemek zavartan fénylettek, és Hermione elszégyellte magát a viselkedéséért.

– Nem tudtuk, hogy reagálnál rá – mondta megbánón Azura, és barátnője mellé lépett. Alacsonyabb volt, mint Hermione (Azura rettentő alacsony volt) és lábujjhegyre állva az arcához nyomta az övét. Hermione összerezzent a lány bőrének hidegségétől, de átkarolta.

– Semmi baj – veregette meg a hátát. – Hol lehetnek elszállásolva?

Fred megvakarta a fejét, ezzel összekócolva vörös haját. Hermione lemondóan sóhajtott, és inkább George felé nézett.

– Őszintén fogalmunk sincs – mondta Fred.

– Ha gondolod, majd megkeressük neked – ajánlotta George. Olyan mérges pillantást zsebelt be Fredtől, hogy Hermione szíve belesajdult. Tudja ő, hogy Fred nem akar tőle semmit, de legalább barátok maradhattak volna...

– Nem muszáj ám – próbált mosolyogni. – Majd megkeresem őket magamnak.

Azura nevetve döntötte a homlokát Hermione vállának.

– Deee majd csak holnap. Addig segíthetnél valamit beleverni a fejembe ebből, Granger – bökött a papírhalmokra. Most Hermionén volt a sor a nevetésben.

– Mindenképp.

A fiúk segítettek összepakolni a könyveit, Azura pedig segített fölvinni a lépcsőn. Intettek az ikreknek, jó éjszakát kívántak és beléptek a szobájukba. Igyekeztek senkit sem fölébreszteni. Sandra Bell éberalvó volt, viszont Lavender Brown és Parvati Patil miatt szerencsére nem kellett aggódniuk. Ágyúdörgésre sem keltek volna fel.

– Ahogy nézem ezt a receptet – töprengett suttogva Azura –, simán bevágom holnap mágiatörténeten.

Hermione sóhajtott.

– Nehéz lenne egyszer figyelni egy órán?

Azura farkasvigyorát még a sötétben is tisztán látta.

– Nem is tudod elképzelni, mennyire.

Hermione a fejét csóválta. Lepakolta a könyveit az éjjeliszekrényére, ami egyébként már amúgy is zsúfolásig volt pakolva fényképekkel, kabalákkal, könyvekkel, apróságokkal. Azura minden évben lelkesen segített neki kirakosgatni a holmikat.

– Elmegyek zuhanyozni – jelentette be Azura, és eltűnt a fürdőben. Hermione lerogyott az ágyára. Hátradőlt, és néhány percig csak bámulta a plafont, hallgatva a vízcsobogást. Megmosolyogta, hogy hallja Azura halk dúdolását. De végül gondolatai megint visszaterelődtek a bajnokságon történtekre, és inkább felült, hogy újra leírja a receptet.

Még háromszor írta le, mire Azura visszatért. Hermione felé nézett. Bő pólót használt pizsamának, ami talán a bátyjáé lehetett. A lány nem volt egy fázós típus, még októberben sem vett föl melegnadrágot éjszakára.

Hermione is elment tusolni – közben azzal kötötte le a figyelmét, hogy a vízcseppek csorgását figyelte. Múltkor megpróbálkozott a dúdolással is, hátha az segít, de végül nem jött be.

Megtörölközött és vastag pizsamát húzott. Óvatos léptekkel ment be, nehogy felébressze Sandrát, vagy a szintén borzasztó éber Azurát.

Végül a csöndben a legrosszabb neszt hallotta meg, ami éveleje óta gyötörte őt – de leginkább kis barátnőjét. Azura az éjszakák többségét pityeregve töltötte, amit Hermione utált hallani. Hiába volt rá néha – illetve egész sokszor – féltékeny, nem bírt a tudattal, hogy Azurát bántja valami. De egyszer sem mert odamenni hozzá. Azura nem az a fajta lány volt, aki szereti kibeszélni a problémáit másokkal. Napközben többnyire vigyorog és nagyszájúan, vicceskedve osztja az észt, de alapvetően egy borzasztó zárkózott teremtmény, aki rosszabb pillanataiban mogorva és ijesztő is tud lenni.

Amikor hallotta, hogy Azura visszafojtja a lélegzetét, úgy döntött, nem most kezd neki a vigasztalásnak és kíváncsiskodásnak. Visszasétált az ágyához, bebújt a takarója alá és próbálta elcsitítani zakatoló agyát.

Végül a recept sorait ismételgetve álomba merült.