Szóval ez a rész megihletett szóval írtam egy verset. Ha szeretnétek akkor megmutatom. Jó olvasást!

Magamba zuhanva ültem a teraszon, és a ragyogó csillagokat kémleltem. Egyre csak azon gondolkoztam: Vajon ő is ott van?
Egy ártatlan lélek, aki előtt még ott volt a nagybetűs élet. (Micsoda rímek)
A felhők teljesen eltakarták a holdat, így nem is tudtam az egész égboltot nézegetni.
Lassan belekortyoltam a kezemben tartott forró teámba, mely végig gurult a nyelőcsövemen egyenesen a gyomromba, forróságot hagyva maga után.
Biztos voltam benne hogy citromos teát iszok, de abban nem, hogy mi lesz ezután.
A kényelmes ágyszerű fotelben ülve egyszerűen csak a jővőmre tudtam koncentrálni. Az egyetemre, mely a hosszúnak tűnő nyár után következik.
Lassan levezettem tekintetem a sötétségbe borult erdőre, ahol rengeteg titkot véltem felfedezni. (Írtam ezzel egy verset, ha akarjátok megmutathatom) Vajon mit rejthet?
Az üvegajtó halk nyikorgása zökkentett vissza, amit egy szemöldök felvonással díjaztam.

- Szia! - köszönt halkan Cloe, miközben a kötött pulcsit összébb húzta magán. - Hogy vagy?
- Megvagyok... - válaszoltam kurtán, de mégis sokat mondón.

Komótosan hozzám sétált, majd óvatosan leült mellém.
Egy nagyot sóhajtott, jelezve, tetszik neki a kilátás.
A nyugodt tó, melyen tükröződik a gyönyörű, felhős égbolt. A zöld pázsit, ami majdnem olyan sötét színt viselt, mint az előttünk lévő titkokat rejtő rengeteg.

- És te hogy vagy? - törtem meg a köztünk kialakult csendet.
- Szintén... - suttogta, és egyebet nem is igazán szeretett volna mondani.

Újra gondolataimba merültem, majd egy újabb kortyot vettem a számba.

------

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reggel hétkor már a kedvenc fekete shortomban készítettem a reggelim, ami egy szimpla tükörtojás volt, forró zöld teával.
Kivételesen bent fogyasztottam el, ugyanis hamar be akartam érni a kórházba. Kétszer is kiesett a kulcs a kezemből, mire végre beletettem az autózárba.
Száguldottam a már jól ismert útvonalon, de jól vigyázva arra, hogy semmilyen élőlényben ne tegyek kárt.
A tegnapra gondolva összerándult a gyomrom és rájöttem, a hétfő nem az én napom.
Futólépésben mentem fel a másodikra, ahol Cameron feküdt, valószínűleg már ébren.

- Kisasszony! - kiáltott utánam az orvos, de én nem figyelve rá berontottam.

Egy szőke lány ült az ágya mellett, és kuncogva hallgatta a mosolygó fiú magyarázását. Fogalmam sem volt, Matt miért beszélget Sophiaval, és arról sem, Cameron miért alszik még mindig.
Érkezésemre felém kapták tekintetüket, melyekből ijedtséget véltem felfedezni. Semmit sem értettem a dologból, és mire feleszméltem, már a velem kiabáló lány szavait kellett megemésztenem.

- Mit képzelsz?! - mászott az arcomba, én pedig nem győztem letörölni az arcomba fröccsent nyálát. - Miattad fekszik itt, és idejössz?

Némán álltam, teljesen lefagyva. Próbáltam valami normálisat kinyögni, de nem ment.
Csak néztem rikító kék szemeibe, és próbáltam tartani a tisztes távolságot.

- Nem igazán értem a kirohanásod okát... - vágtam közbe halkan, amin még Matt is meglepődött.
- Tényleg nem kisanyám? - röhögött fel hisztérikusan. - Valóban?!

Aprót bólintottam, majd segélykérőn a Cameron mellett ülő fiúra néztem.
Tehetetlenül megvonta vállát, mire én kicsit ijedten léptem egyet hátra.

Miattad fekszik itt...

Miattam? Tényleg miattam van kórházban?
Miattam keverték bele azt a francos drogot az italába? Miattam csúszott meg abban a fránya tócsában?

- Nem miattam van itt! - emeltem meg a hangerőm, miközben magabiztosan kihúztam magam.

Megilletődve elhallgatott, bár teljesen nem folytottam belé a szót.
Dühtől remegve a csuklómba mart, mire én fájdalomtól felszisszenve rántottam ki szorításából.

- Börtönbe fogsz jutni! És erről én magam fogok gondoskodni! - sziszegte arcomba.