Boldog voltam. Olyan boldog, mint még soha ezelőtt.

Imádtam, az egészet, most viszont semmit nem rühellek jobban a boldogságnál.

Semmire nem jó, csak hogy a magasba repítsen, ahonnan aztán ahogy elveszíted, olyan rohadt nagyot zuhanj és vágódj a földre, hogy örülj, ha túléled.

Nem lennék ennyire szarul, ha nem lettem volna soha olyan rohadt boldog - mert az voltam, akkor is, ha mindeközben volt elég bajom a családomban, ettől függetlenül boldog voltam, miatta.

Ő tette velem, azt is, hogy boldog voltam, és azt is, hogy most, a szakításunk után egy héttel a suli mögött ülök, elvonulva mindenkitől, az egyik kőpatkán ülve, felhúzott lábakkal, a suli falának nekidőlve a hátammal csak nézek előre, jár az agyam, azt se tudom, mi van körülöttem, mennyi az idő, milyen órám lesz, nem is érdekel.

Konkrétan pont leszarom.

Csak ülök, végigpörgetem a fejemben újra, századszorra is, mert csak erre tudok gondolni, hogy mim volt, milyen voltam vele, hogy mi történt, és most milyen vagyok. Összetört. Az fixen az vagyok.

Ő tartotta bennem a lelket, miatta bírtam elviselni mindent, ami otthon van, miatta tudtam azt mondani, hogy így is boldog vagyok, hogy boldogulok, miatta volt értelme a napjaimnak, de most nincs már, elvesztettem, vele együtt a boldogságomat, a pontot, amibe kapaszkodhattam, amiért volt értelme felkelnem reggel, a büszkeségemet, konkrétan, mint ha egy részemet kitépték volna belőlem.

Rohadtul hiányzik, minden egyes perc hiányzik az eddigi életemből, és nem tudok mit csinálni, hogy ne hiányozzon, nagyon szar, azt se tudom, mihez kezdjek, minden, ami eddig olyan biztos volt bennem, azzal, hogy eltűnt, mint ha összeomlott volna bennem.

Elvesztem, és rohadtul tehetetlen vagyok, csak sodródom, de azt se tudom, hova.

Egy hete megy ez, az első pár nap még fel se fogtam igazán ezt az egészet, most viszont már igen, és akárhányszor eszembe jut, megöl újra.

Ebben pedig az a szar, hogy nem csak, hogy sokszor jut eszembe, gyakorlatilag a fejemben van minden egyes másodpercben, nem is tudok másra gondolni.

Közben becsengettek, de el se jutott az agyamig, mindenki bement a suliba, beültek órákra, gondoltam rá, hogy nekem is kéne, de olyan értelmetlennek tűnt, olyan jelentéktelennek, hogy negyvenöt percet tanuljak valamit, amellett, amik most vannak bennem, nem érdekelt, semmi nem érdekel, amióta nincs az életemben, minden értelmetlen, nem mozgat meg semmi, úgyhogy maradtam ott, elővettem egy cigit és rágyújtottam.

Olyan fél óra múlva már suliban se voltam, fogtam magam, otthagytam az egészet, pont leszarom, írjanak be, nagyon nem fog traumatizálni, szóval kiszöktem valahogy, leléptem, és mondjuk haza, ha kényszerítenek, se mentem volna, úgyhogy csak felszálltam az első buszra, elmentem vele valameddig, leszálltam, és zenét hallgatva sétáltam, csak úgy.

Közben valahogy random odakeveredtem valami térre, mit tudom én, mi a neve, aminek az egyik végén a nővérem meg a bátyám sulija volt, úgyhogy inkább lekanyarodtam egy utcán, és csak úgy járkáltam, random.

Azt tudom, hogy elmentem egy Petőfi utca mellett, de abból mondjuk van egy pár az országban, szóval sokra nem lehet vele következtetni, de nem is nagyon érdekel, mentem tovább.

Fogalmam sincs, hány kerületet jártam végig, de már sötét volt, amikor hazaértem.

- Merre voltál eddig? – kérdezte anyám, ahogy hazaértem, mire vállat vontam és ezzel fel is terveztem menni a szobámba. Hiába kérdezi, kajak nem tudom – Csak azért kérdezem, mert az osztályfőnököd felhívott, hogy az utolsó három órádon nemes egyszerűséggel nem jelentél meg – tette hozzá, mellékesen, ami enyhén lebaszás-szagúnak indult.

- Oké – biccentettem.

- Nem, Roland, nem oké! Van fogalmad róla, milyen ideges voltam, hogy miközben ezzel hívtak fel, mostanáig, egészen fél hatig haza se értél? Azt se tudtam, mi van veled!

- Oké, itt vagyok – jelentettem ki, hogy most már nyugodjon le – Hazaértem épségben. Sajnos – tettem hozzá, ezt már csak így magam elé dünnyögve.

Anya viszont hallotta, úgyhogy kínosan elnevette magát.

- Akkor ezt játsszuk? „Rossz itthon" felszólítással naponta aggódhatok miattad, hogy a nagy otthon-kerülésben éppen merre jársz, mit csinálsz, mikor indulsz haza...?

- Felőlem nem kell aggódnod hozzá – vontam vállat.

- Akkor máshogy mondom, ilyen egészen biztosan nem lesz – jelentette ki tényként.

Akadályozzon meg, úgy se tud.

- Aha – biccentettem – Felmentem – indultam meg a lépcsőn, ő viszont utánam szólt.

- Nem vagyok hajlandó mindezek mellett, amik itthon vannak, még a saját, tizennégy és fél éves fiamért is naponta így aggódni! – kiáltotta utánam.

- Oké, Anya, én meg rohadtul nem vagyok hajlandó mindezek mellett, amik itt vannak, itthon lenni – válaszoltam egyszerűen.

- Most akkor újra engem hibáztatsz? – tárta szét a karjait Anya.

Ja, egy párszor összebalhéztam már vele az utóbbi időben.

- Nem én vagyok az, apád az, aki... - kezdte a kimagyarázást, mire kínosan elröhögtem magam.

- Leszarom, Anya, full leszarom!

- Én akkor is jogtalannak érzem, hogy velem beszélsz így, miközben...

- Anya, már vagy ötször fel akartam menni, te akarsz beszélni velem – mutattam rá, tényleg már csak nevetve kínomban ezen a párbeszéden.

- Mert a fiam vagy, fontos vagy nekem, aggódom miattad és nem akarom, hogy bajod essen!

- Már így is van bajom, hidd el – tártam szét a karom – És egyik se onnan ered, hogy sétáltam pár órát a városban, hogy bárhol legyek, csak ne ebben a házban, vagy azokon a helyeken, ami eszembe juttatja, hogy... - fakadt ki belőlem, de nem folytattam, csak idegesen megforgattam a szemem és újra megkíséreltem volna felmenni.

- Tudom, hogy megvisel, amik itthon mennek az utóbbi hetekben, és tudom, hogy a válásunk se segít rajtad, talán még ront is, de hidd el, hogy azért lépem meg, hogy rend legyen itthon és mindenkinek könnyebb legyen – magyarázta Anya – Nem élet, ahogy most élünk, muszáj volt megtennem mindannyiunk érdekében, még ha...

Az egészet egy újabb kínos nevetéssel szakítottam meg, mire nem folytatta a mondatát, én pedig közbeszóltam.

- Fontos vagyok, veszem észre, Anya, fel se tűnt a nagy lépéseid közben, hogy rohadtul nem csak veletek van bajom! – vágtam a fejéhez, ami hirtelen érhette, csak meghökkenten nézett rám – Na, erről beszélek. Most már felmehetnék amúgy?

Anya erre először mondani se tudott semmit, ezt úgy vettem, hogy oké, mehetek, na, hát sikerült haladnom kettő darab lépcsőfokot, amíg meg nem szólalt.

- Várj!

Fáradtan felsóhajtva lehunytam a szemem, ilyen nincs, baszki, majd visszafordultam és kérdőn ránéztem, hogy mi az már megint.

- Roli, őszintén, láttam rajtad, hogy a szokottnál kedvtelenebb vagy, de mivel most merült fel a válás, a testvéreidet pedig nagyon kiborította, tényleg azt hittem, hogy te is emiatt vagy ilyen – magyarázkodott Anya.

Erre inkább nem mondtam semmit, megtartottam a véleményemet, Anya viszont folytatta.

- Mi történt veled? – kérdezte, mire feszülten elröhögtem magam.

- Most már hirtelen megkérdezed? Nagyon mű, Anya.

- Mondtam, hogy félreértettem, főleg, hogy bevallom, egy kicsit nagyon lefoglalja az agyamat mostanában, amik apáddal... - kezdte, mire unottan ránéztem, mielőtt elkezdene megint „apád" -ozni – Sajnálom, Roli. Mi volt? – kérdezte meg újra.

Csak néztem rá, amint várja, hogy mondjam, de nekem meg őszintén, semmi hangulatom volt ehhez, úgyhogy csak szemforgatva megráztam a fejem, hogy én ezt nem, és már megint indultam volna, amikor ismét megállított.

- Roli – szólt utánam.

Komolyan soha nem fogok tudni feljutni azon a lépcsőn.

- Oké – fordultam vissza idegesen – Liza megcsalt, bele van esve egy haveromba, akivel azóta együtt van, amióta szakítottunk, én meg nézhetem végig, hurrá, fel vagyok dobva, remélem, örülsz.

Anya szomorúan nézett rám.

- Nagyon sajnálom. Akarsz beszélni róla?

- Biztos, hogy nem – vágtam rá.

- De ha szeretnél...

- Nincs erre szükségem, Anya – dobtam a témát, majd ezután már nem mondott semmit, én meg ebben a pillanatban mentem is fel.

Rá volt szükségem, az egyetlen, akire szükségem volt, az Ő, és szükségem van rá most is.

Mindent félredobnék, az összes elvemet, azt, amilyen érzések voltak bennem az utóbbi egy hétben, a büszkeségemet is, annak már úgy is rég annyi, mindent eldobnék, ha egyszer tényleg felhívna, amikor csak nézem a telefonom, ha megkeresne, ha beállítana hozzám, és azt mondaná, hogy tévedt, hogy engem szeret még, gondolkodás nélkül új esélyt adnék neki, bármit megadnék, hogy visszakaphassam.

Az egészben az a szar csak, hogy nem fog felhívni, nem keres meg, nem állít be hozzám, és nem engem szeret, nem tévedt, vele van most, ő van a helyemben, és ez Neki így megfelel, amit gyűlölök.

Annyira gyűlölöm, hogy elfogadni se akarom, még játszik velem a fantáziám, hogy ez az egész egy tévedés, hogy minden rendben lesz, és akárhányszor szembesülök vele, hogy nem, rohadtul nem, térj vissza a Földre, annyiszor zuhanok össze újra.

Ez az egész, olyan, mint a sport. Mint egy meccs.

Nem én voltam a jobb.

El is veszítettem.