A sport egy rohadt jó dolog.

Még általános sulis se voltam, bőven nem, amikor a szüleim beirattak vízilabdázni, közben amúgy, amikor még nem csináltam ilyen komolyan, emellett más sportokat is kezdtem, jártam focira, sokáig, jártam úszni, satöbbi, csak ahogy a vízilabdát egyre versenyszerűbben kezdtem csinálni, nyilván amellett már nem fért bele, szóval most már csak hobbi-szinten tudok magamtól sportolgatni másokat, pl. van, hogy elmegyek futni, mondjuk csapattársakkal, vagy zenét hallgatok közben, meg edzek is kondiban.

És ami flex, hogy nem csak sixpack-re, mondjuk már most adom a kockáimat, de ugyanúgy a vállamat, bicómat, lábamat is, úgy mindent, nincs annál cringe-ebb, amikor egy csávónak csak kockahasa van, de az is kábé azért, mert vékony, viszont legalább nagy a pofája, meg fuckboykodik, aztán amúgy mellizom, hátizom, vádli, meg minden más, semmi, te jó ég, úgy kiégek mindig ezeken.

De a lényeg, vízilabdából ez a tizedik évem, és még mindig nem untam meg, sőt, mindig egyre jobb, a csapat egyre jobban összeszokik, edzésen csapat, edzésen kívül a legjobb haverjaim kábé, és jó régóta már, de a csapatot félretéve is bírom a sportomat, mindig megvan benne a kihívás, lehet fejlődni, egyfolytában van feljebb, az egész full jó, de ami ezeken kívül a kedvencem, azok a versenyek.

Na, hát versenyezni, azt mindig imádtam.

Lételemem. Konkrétan.

Az egész érzés, ahogy felpörgök tőle, felmegy bennem az adrenalin, hogy mindent bele tudjak adni, a lehető legjobb legyek, olyanokat hozzak ki magamból, amik még engem is meglepnek és nem is sejtettem, hogy képes vagyok rá; bennem van előtte az az egészséges izgalom, de nem parázok rá, vagy blokkolok le, ilyenem sose volt, izgulok, de pozitívan, várom, hogy kezdődjön már el, legszívesebben már abban a másodpercben kész lennék belevágni a meccsbe, előjön a versenyszellemem, teljesen kizárom az egész világot, eredményhirdetésnél meg ha megnyertük, annál jobb érzés nincs is.

Nem mindenki ilyen, de én nagyon, ez az összes sportban az egyik legjobb.

Ma is, volt egy meccsünk, most épp Győrben, szóval leutaztunk oda, én már magát az utazást is bírtam, függetlenül attól, hogy kábé végig autópályán mentünk csak a buszunkkal, egyrészt a haverjaimmal végighülyültük az egészet, másrészt már megint ez az érzés, ahogy minden egyes másodperccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy ott legyünk, beugorjunk a vízbe és szarrá verjünk mindenkit, ettől minden alkalommal kishíján kirobbanok és imádom is ezt.

Szóval ja, a sport rohadt jó.

- Tényleg, csajod nagyon kiborult tőlünk? – kérdezte Ákos szórakozottan, amikor a helyi sportközpontban mentünk végig, hogy megkeressük az öltözőket, mire elröhögtem magam.

- Nem, bír titeket. Én se akartam elhinni – tettem hozzá jókedvűen.

- Na, király. Robi még vízért is elment vele, mindent beledobtunk, nem mondhatod.

- Ja.

- Mikor találkozol vele legközelebb amúgy? – érdeklődött.

- Keddenként tudunk, szóval valszeg akkor, majd rákérdezek.

- Oké, hajrá.

Az öltözőkben gyors lezavartuk a rutinlecuccolást, az átöltözést, meg ilyenek, majd az edző hívott minket bemelegítésre, úgyhogy mentünk.

- Húsz hossz vegyes, tíz gyors ötössel, tíz lábtempó, gyors-mell, öt hát kezdésnek, hajrá – közölte az edző, csak úgy lazán.

Na, hát ha valamit, úszni, azt rohadt jól tudok.

A legjobb, hogy a bemelegítős úszásoknál az edzőm alapból mindig azzal kísérletezik, hogy minél többen megdögöljünk már az első pár tíz percben, aztán ezek után pl. nekem, ugye még jó, hogy mezőnyjátékos vagyok, még megy vagy hatszázmillió ezer hossz, de legalább gyorsan, szóval ha mindezek után fulladásos halálban halok meg majd valamikor, az idegesítően ironikus lenne, és kurvára szar poén.

A vízilabdának, mint sportnak amúgy imádom a mentalitását.

Ússzál, legyél te az erősebb meg a jobb, szedd el valahogy, bárhogy azt a rohadt labdát a másik csapat játékosaitól, semmi gyengeség, mert akkor nem a tied lesz, lökd odébb, ha kell, fojtsd bele a medencébe, ha már irritál, juttasd el a labdát az életed árán is abba a kapuba, ez az egyetlen cél, hogy gól legyen, valahogy hozd össze a többiekkel, közösen, és ha már gól, akkor legyen olyan igazi gól, olyan kurva erős, menő, profi, gyors, magabiztos, hogy már önmagában attól összefossa magát a kapus, hogy meglendíted a karod, és esélye se legyen kivédeni.

Nincs gyengédség, cél van, és ahhoz, hogy te teljesítsd, neked kell lenni az erősebbnek, fizikailag, meg akaraterőben is, egy darab megingás és már el is került a labda a másik csapathoz, szóval nincs megingás, csak tolni kell ezerrel, kizárni az egész világot, és belevetni az összes létező energiádat, ennyi, akikben ez nincs meg, azok hullanak ki, amelyik csapatban ilyenek vannak, azok vesztenek, törvényszerű.

- Ró! – kiáltott nekem Bors (Borssy Benedek), akinél a labda volt, és vagy ketten egyszerre próbálták elszedni tőle, szóval felém dobta, oké, a szög erősen kerekítve kábé volt jó, de mondjuk amilyen helyzetből passzolta, jó passz volt, azonkívül amúgy ellőtte a büdös picsába, szóval gyorsan utánaúsztam.

Erre megindult a másik csapatból is egy srác érte, aki még közelebb is volt hozzá, pillanatok alatt felmértem, de úgy voltam vele, hogy fix, hogy nem hagyom, hogy az övé legyen, olyan nincs, az enyém lesz, úgyhogy ezerszeresen belehúztam, a lehető leggyorsabban úsztam, így egyszerre értünk oda, de ez nem az udvariaskodás helye, úgy lecsaptam a kezéről a labdát, konkrétan kiütöttem belőle, leszartam, hozzám került, ez a lényeg, mielőtt visszavehette volna, passzoltam egy erőset Ákosnak, akinél amíg volt, gyors áthelyezkedtem, ránéztem, metakommunikáció, jó is az, visszapasszolta, én meg teljes erővel, full lábizommal kiemelkedtem a vízből, és izomból, villámgyorsan kapura lőttem, pontosan, határozottan, amivel a kapus már kezdeni se tudott semmit, pláne, hogy nem számított rám.

És gól. Egy kurva nagy gól.

Mondom, egy cél van, amin minél jobban túl akarunk teljesíteni, annál nagyobb eséllyel érjük el. Ha már gól, legyen olyan gól, amire az ellenfelek közül még az is, aki a legjobban rühell minket is belássa, hogy baszki, ez durván szép volt, és mindenki emlékezzen rá, hogy pfú, ja, volt az a Varga Roland abból a csapatból, és olyan gólt adott be nekünk, amilyet még egyikőnk se lőtt soha; innentől meg a jövőben akárhányszor összefutunk azzal a csapattal meccsen, már előre be lesznek szarva, mert annak a csapatnak van az a Varga Rolandja, meg a többiek, akik szintén rohadt jók.

Mondtam már, hogy imádom ezt az egészet?

Amúgy, mindennek a tetejébe még a meccset is megnyertük.

- Ügyesek vagytok – mondta Liza, akivel akkor beszéltem telefonon, amikor már visszaértünk Budapestre a csapattal és hazafele mentem.

- Neked mikor lesz versenyed? – kérdeztem.

- Szombaton. Azt hiszem, holnap meg fogok halni edzésen – nevette el magát, én meg csak a nevetése hangjára elmosolyodtam.

- Jó leszel. Tényleg amúgy, most kedd jó neked?

Erre nem válaszolt először, valószínűleg átgondolta, ami mondjuk már itt egyértelművé tette, hogy nem nagyon.

- Hát, nem tudom... az a baj, megígértem, hogy Annusnál leszek, tudod, szülinapja lesz...

- Ja, kajak, akkor semmi – dobtam az ötletet magamtól, mondjuk nem rémlett, hogy valaha mondta volna, hogy a legjobb barátnőjének szülinapja lesz holnapután, de mindegy – Oké, akkor majd kitalálok valami „b" tervet. Holnap bevárjalak edzés után?

- Egy órával később lesz vége, nem akarlak nagyon megváratni, de ha szeretnél, bevárhatsz.

- Mit csináltok egy óráig még? – röhögtem el magam.

- A szombati verseny miatt hosszabb edzés lesz.

- Ííí, akkor tényleg meghalsz – biccentettem derűsen.

- Mondtam én – nevetett fel.

Beszéltünk egy kis ideig, aztán mondta, hogy tartsam.

- Uhh, Anya háromszor hívott egymás után – szisszent fel, gondolom, akkor jött be az értesítés – Nem fogok élni a hétfői edzésig, azt hiszem.

- Akkor hívd vissza gyorsan – mosolyogtam magamban.

- Okés. Majd beszélünk, és ügyesek vagytok mégegyszer, puszi.

Már lerakott, amikor feleszméltem, hogy még mindig mosolyogva nézek magam elé.

A mindenem ez a lány.