A zenesulihoz idegrendszer kell.

Anyám zongora- és szolfézstanár, életem első felében még megpróbálkozott azzal, hogy megszerettesse velem ezt a kettőt, de hamar rájött, hogy én nem vagyok olyan, mint pl. a nővérem, aki a mintagyerek közülünk, zenél, nyelveket tanul, ötös tanuló, szorgalmas, satöbbi, nekem semmi motivációm se a zongorázáshoz, a szolfézshoz meg pláne.

Egy hangszer van, amit szeretek, másodikos korom óta gitározok, hat éve – a nagybátyám gitározott anno, az ő basszgitárját próbáltam először, és bejött a dolog, szóval így megmenekültem a zongoratanulástól az én örömömre, viszont elkezdtem tanulni egy másik hangszert, anyám örömére.

Meg az enyémre is, mert a gitárt tényleg szeretem, a vízilabda mellett az a másik hobbim, amit szeretek csinálni és hajlandó vagyok időt áldozni rá.

Az egészben a negatívum a zenesuli, a gitárt bírom, de a sulihoz tényleg vasidegek kellenek, pláne, hogy anyám ott dolgozik, szóval bujkálok, nem járathatom le, satöbbi, ez a lelkemre van kötve, meg amúgy is körül vagyok véve mindenféle művészlélek gyerekkel, akik rosszabb esetben még tehetségtelenek is és egy pohár vízben több hallás van, mint bennük, hozzájuk tízből kilencszer őszintén semmi hangulatom nincs. Esküszöm, inkább vizsgázok kétszer annyit, csak kerüljek már magánba, vagy valami.

Na mindegy, mivel ma péntek van – meg akarom tudni, ki találta ki, hogy péntekre rakjanak nekem órát, kinyírom, komolyan -, szépen bementem órára, a tanárom meg sehol se volt, de nem nagyon zavart, majd megjön, minél később, annál jobb, addig telefonoztam.

- Fellépés van a kamarateremben, és csúszás van, nekem pedig bent kell ülnöm, már csak pár növendék van, addig maradj itt és gyakorolj – nyitott be a tanárnőm random a szívrohamot hozva rám, majd ezzel le is lépett.

Nem csodálom, ebben a suliban bármilyen fellépés van, mindig csúszunk időben, össze-vissza kavarnak, mondom, hogy kemény idegrendszer kell ide.

Amúgy nyilván nem gyakoroltam, oké, addig egy kis idő után eljutottam, hogy elraktam a telefonom és előszedtem a gitáromat, de inkább játszottam valamit random, amilyen zene a fejemben volt.

Tuti, hogy nem fogok menüetteket gyakorolgatni, amikor nem azt akarok játszani, nem őrültem meg teljesen.

- A darabod is úgy megy, mint a Nirvana? – kérdezte a tanárnő, amikor visszaért és kilincslenyomás nélkül bejött a terembe, magyarul nem csukta be legutóbb maga mögött az ajtót rendesen, nekem nem tűnt fel, és kihallatszódtam a folyosóra.

- Nem – válaszoltam őszintén elröhögve magam.

Mondhatnám azt, hogy igen, de úgy is lebukok. Viszont felismerte a Nirvana-t, hoppáhoppá.

- Mielőtt ezt be is bizonyítanád... - csukta be az ajtót, én meg mosolyogva néztem, egyébként bírom a nőt, már elfogadta, hogy nem vagyok mintadiák, és jófej, meg fiatal is, csak néha diktátorkodik, amikor megérdemlem – Tudom, még messze van, de január végén lesz egy koncert, amit a környező zeneiskolákkal együtt szervezünk Franz Schubert születésének kétszázhuszonegyedik évfordulója alkalmából. Schubert egy zeneszerző, ezt gondolom, nem kell mondanom.

- Ott van a falon – biccentettem az egyik plakátra.

Elég nyomorultul néz ki a csávó, de biztos jó arc volt.

- Valóban, de gondolom, nem csak onnan tudod – nézett rám mosolyogva - Szóval a legtehetségesebb növendékek lépnek fel majd, és úgy gondoltuk, hogy részt vehetnél – mondta, mire elhúztam a szám – Duóban, tudom, hogy nem vagy lelkes fellépő, de tehetséges vagy, megállnád a helyed.

- Köszönöm, tanárnőőő – mosolyogtam derűsen – Kivel lennék amúgy?

- Egy másik, közeli zeneiskolából egy növendékkel – válaszolta, mire értetlenül néztem rá. Összesorsoltak minket, vagy mi van? – Egy szinten vagytok tudásban, ugyanannyi éve tanul gitárt, mint te, az ő édesanyja is tanár abban a zeneiskolában, ahova jár, magántanárként itt is, anyukáddal beszélték meg, hogy legyetek együtt.

Kösz, Anya.

- Így értem – biccentettem belegondolva. Igazi áldás tanár fiának lenni, minden percben elönt a hála – És amúgy lány vagy fiú? Mármint, akivel lennék.

- Fiú, sajnálom – mosolygott – Nagy-Szabady Ábelnek hívják.

- Nem gáz – néztem rá jókedvűen – Van barátnőm.

- Igaz, a sportgimnasztikás lány.

Nekem még a zenetanárom is a haverom, néha sztorizgatok is, ha érdeklődik, hogy menjen az idő.

- Így meg tetszett jegyezni? – kérdeztem szórakozottan.

- Növendékekért mindent. Na, mutasd azt a menüettet – váltott témát nevetve.

- Nem lehet inkább a Nirvana? – nyöszörögtem.

Kár, hogy nem lehetett, pedig adtam volna.

- Bocs, suliban voltam – tudtam le ezzel a három szóval a haveromnál a magyarázkodást, hogy nem vettem fel, amikor hívott, közben pedig felszálltam a buszra, amivel haza terveztem menni.

- Nem gáz – mondta Robi – Akkor jössz holnap?

- Ákosékkal?

- Jaja.

- Aha – válaszoltam – Te?

- Én is, azért kérdeztem, mert döntésképtelenség van, hogy hol legyünk.

- Mivel Ákos szervez... - röhögtem el magam – Nemtom, ne bonyolítsuk túl.

- Szerinted lesz pia?

- Amúgy adnám, de Ákos mondta, hogy hozzam Lizát, úgyhogy annyira szerintem nem tervezte. Vagy hát mondjuk nem tudom, Ákos, meg a tervei... – gondoltam bele szórakozottan.

- Hozod a barátnődet? Végre, haver.

- Ja, úgyhogy szedjetek már össze holnapra pár plusz agysejtet, vagy valami – mondtam röhögve.

- Meglesz – vigyorgott.

Nem mondom, hogy nem kételkedek benne, de bízzunk benne.