- Nem veszlek rá, hogy kimondd, nyugi – mondta Ricsi, mire kellemetlenül elröhögtem magam és inkább nem válaszoltam.

Eljöttem a tesómmal a volt csapatom meccsére, ott ültem a nézők között, hát ja, kívülről nézni gyomronvágott párszor.

Nem tudom, hogy mi lett volna a hibásabb döntés, maradni és még mindig ott játszani, vagy hogy otthagytam ezt az egészet, akkor éppen úgy voltam vele, hogy rohadtul életem hibája volt kilépni, de csak azon az egy napon onnantól kezdve, hogy bekerültem a légkörbe, vagy harminc különböző hangulatban voltam, szóval ezt a kérdést így elpasszolnám.

- Kajak beraktak valakit a helyedre? – szúrta ki Ricsi a csapatot nézve, amit én már az első másodpercben észrevettem, csak inkább meg se állapítottam.

- Nyilván – vontam vállat kifejezéstelenül magam elé nézve.

Oké, amúgy logikus, de attól még baszakodott egy kicsit az idegállapotommal a tény, főleg, hogy pontosan tudtam, hogy közel sem olyan jó, mint amilyen én a legszarabb napjaimon is voltam, már azelőtt tudtam, hogy egyáltalán elkezdődött volna a meccs, aztán meg már pláne.

Nem volt rossz a gyerek, hozta az elvárást, nem véletlen került be, de már kiállásra se én voltam.

Csak mert én rohadt jó voltam, én is tudom, mindenki tudta, olyanokat összehoztam meccseken, gólokat, passzokat, olyan lelket tudtam önteni a csapatba, hogy még engem is meglepett sokszor, rám épült részben az egész csapat, tele voltam sikerrel, EB-t nyertem, meg még hatszázmillió mást, felhúztam mindenkit, magamat, minden alkalommal fejlődtem, onnan, ahonnan már senki nem tudta elképzelni, hogy tudok még, az egész életem ez volt, életem felében az volt a tervem, hogy egyszer kijutok olimpiára, aztán mit csinálok, elbaszom az egészet egy lány miatt.

Ééés a világ leghülyébb csávója díjat nyerte...

Néztem a meccset, de a csapat se volt ugyanaz nélkülem, rohadtul nem tudnak pótolni, nem is lehet, megnyerték, jók voltak, mert mindig jók voltunk, de nem volt ugyanaz, valami kurvára hiányzott.

És amúgy magamat is hiányoltam onnan, voltak helyzetek, amikor megjelent a fejemben, hogy baszki, itt miket beadtam volna, ismerem magamat, gondolkodnom se kellett, egyszerűen csak tudtam, hogy mit csináltam volna, kellettem volna oda, nagyon, néztem a többieket, a haverjaimat, fullosan éreztem, hogy ugyanez van bennük, Ákos, Zotya, passzoltak az új srácnak, próbálták ugyanazt összehozni vele, mint velem szokták, ugyanazt a rohadt jó együttműködést, de nem volt ugyanaz, nyilván nem, ők is érezték, én is, szerintem az új gyerek is, hogy ez már nem lesz ugyanaz.

Aztán valahogy megnyerték, nyilván végig szurkoltam, utána ünneplés, díjkiosztás...

Rohadtul ott akartam lenni.

Semmit nem akartam akkor épp jobban annál, mint hogy csak egyszer ott lehessek még és érezzem ennek az egésznek a hangulatát.

Hiba volt, nem érdekel, hogy a másik végkifejlet is az lett volna, de attól még az volt, kibaszottul, és már vissza se tudom csinálni.

Konkrétan az utóbbi pár hónapom sorozatos hibákból állt, és ezeket nyilván nem akkor éreztette velem az élet, hanem most, hogy utólag akarjak legszívesebben kiugrani az ablakon.

Az egész egy hiba volt, nem kellett volna odáig eljutnom, hogy felrúgjam ezt az egészet és most vissza akarjam csinálni azt, amit már rohadtul nem lehet.

Szar érzés, amikor a végén tényleg anyádnak lesz igaza.

Az ilyen meccsek után mindig ünneplés van, a helyzettől függ, hogy milyen, dumáltam a volt csapattagjaimmal egy csomót, hívtak is a bulira, de oda már inkább nem mentem.

Nem azért, bírom őket, legjobb haverjaim azóta is, beszélünk még egy csomót, bulizunk épp eleget, de úgy voltam vele, hogy ennek a típusúnak most így nem tenném ki magam.

Szóval Ricsi és én inkább elmentünk kajálni hazafele a Mekiben.

Az egész családomból egyedül az ikertesómmal voltam jóban mindig, egész életünkben tesókon kívül egymást legjobb haverjai voltunk, kábé csak neki köszönhetem, hogy nem kaptam ma idegösszeroppanást, úgyhogy beültünk kajálni egy nem annyira központi asztalhoz olyan tervekkel, hogy most akkor minimum másfél órát itt maradunk, be is költözhetnénk, és épp nagy dumálgatásokban meg röhögésekben voltunk, amikor megjelent Robi.

És a legjobb az egészben, hogy egy lánnyal, aki nem Liza.

Oké, ahogy Robi meglátott minket, és mi Ricsivel konkrétan egyszerre, ugyanúgy ránéztünk, inkább megfordult, lelépett, és a Meki másik végében keresett helyet, asszem érezte csak abból, ahogy ránéztünk, hogy ezt a környéket ne annyira erőltesse, nem is láttuk többet, de azért ez egy kicsit baszott a hangulaton.

- Na ez mi a fasz volt – közölte Ricsi a nagy kérdést Robi után nézve.

Vállat vontam, majd inkább ettem egy sült krumplit.

Fun fact, annak a sült krumplinak is több élete volt, mint ennek a csávónak.

- Most vagy csalja Lizát, vagy dobták egymást, tippelj – gondolt bele a tesóm hangosan, mire elővettem a telefonom, gyors ránéztem a volt barátnőm instájára (keresési előzmény volt, töröltem is gyorsan) és elröhögtem magam.

- Valszeg csalja.

Egész jól szórakoznék, ha kiderülne, hogy tényleg.

- Egy Mekiben? – röhögte ki Ricsi – Kemény.

- Ne lepődj meg.

- Mondjuk lehet, csak barát, vagy érted.

- Hát, ha barátja a csaj, nem irigylem.

Mindenkinek korábban akarnék a barátai közé tartozni, mint ennek a csávónak.

- Amúgy Bettinek mondtál már valamit Lizáról? – váltott témát Ricsi, mire ránéztem – Mármint, mit tud rólad a csaj egyáltalán ebből?

- Inkább nem mélyedtem bele, jobb az úgy – válaszoltam elröhögve magam – Túl angyali ahhoz, nem traumatizálom.

- Mert szerinted dobna ezért, vagy mi?

- Mit tudom én, ne kísérletezzünk – vontam vállat – Amúgy valszeg nem, csak kiborulna, azt meg nem akarom. Azt tudja, hogy voltak családi problémák, nézeteltérések Anyával, meg hogy még pár hónapja szakítottam a barátnőmmel, és ezért belefutottam pár nem olyan jó dologba, kábé ennyi, plusz ugye azért látott akkor, azokat meg valahogy hozzáköti ehhez.

- Te tudod – hagyta rám – De amúgy akkor ez már komoly vele, nem?

- Jaja. Megmentőm a csaj konkrétan.

- Akkor már nincs Liza – értelmezte.

- Jézus, dehogy.

- Azért – biccentett elégedetten.