December van, hó nyilván nincs, de legalább mindenhonnan hallgathatom azt a sok szar karácsonyi zenét, mindent dekorálnak kifele, már amit eddig még nem tettek, sokkal nagyobb a nyüzsgés, random bepörögnek az emberek, rohadtul irritáló.

Konkrétan megdögölni több kedvem van jelenleg, mint a karácsonyhoz.

Ricsivel együtt mentem suliba, úgyhogy amíg a buszmegállóban vártunk átszálláskor, elővettem a cigimet, amiből aztán a tesóm is vett.

- Rebinek van barátja – mondta, mire ránéztem.

- Ki?

- Passz, nem ismerem – vont vállat felsóhajtva – Szóval ennyi volt.

- Sajnálom, tesó.

- Mindegy, nem gáz – rázta meg a fejét.

Ricsi persze full bele van esve a csajba, nyilván gáz, de nem akarta feszegetni a témát tovább.

- Hogy megy a továbblépős terv? – kérdezte, de már alapból szomorúan, mindketten tudjuk, hogy szarul.

Erre csak magam elé néztem pár másodpercig, majd szó nélkül csak beleszívtam a cigimbe.

- Soha nem fogok továbblépni rajta – láttam be őszintén.

- Tovább fogsz, tesó, ne aggódj.

- Egy hónapja szakítottunk, azóta minden nap csak szarabb – vallottam be feszülten elnevetve magam.

Az utóbbi három hetem abból állt, hogy kábé minden harmadik nap másnapos voltam, ellógtam a suli felét, rászoktam a cigire, és több csajjal voltam, mint amennyihez eddig közöm volt egyáltalán, bármilyen úton-módon.

Tudom, hogy ez így nem biztos, hogy oké, de őszintén? Annyira leszarom.

Elveszítettem az életem egyetlen értelmét, amiért érdemes volt élnem, innentől kezdve a világon semmi nem érdekel. Nincs miért betartanom azokat a szabályokat, amiket azért hoznak mások az életembe, hogy megóvjanak, hogy jót akarjanak nekem, hogy jó úton maradjak, miközben nekem erre kurvára semmi szükségem nincs, nincs miért, nincs kiért jónak lennem, az életemnek semmi értelme nincsen, úgy kelek fel reggelente, hogy csak essünk túl a mai napon, úgy fekszem le, hogy tudom, hogy úgy se fogok tudni elaludni, mert ma is megölnek a gondolataim, és holnap megint fel fogok ébredni, és minden kezdődik előröl, rühellem az életem, a tényt, hogy élnem kell, nincs lassan semmi, ami boldoggá tenne.

Minden, ami boldoggá tett régebben, eltűnt, maguktól, vagy mert a régi boldogságaimhoz is az Ő emléke fűz, ettől pedig már is szar lesz, már is utálom az egészet.

Innentől kezdve nincs miért betartanom a szabályokat.

Ma is kiültem egyik szünetben a suli mögé, rágyújtottam, lassan már rutin. Egész addig voltam így egyedül, amíg a suli mögötti utcán ki nem szúrt valami tanár, fogalmam sincs, mit keresett a sulin kívül, de lényeg, hogy kiszúrta, hogy cigizem (jó lassan vettek észre amúgy, gratulálok a tanári karnak), szóval következő óra elején az igazgatóiban ültem.

Végighallgattam a sablon-lebaszást, hogy te jó ég, ennyi idősen, jaj ne, meg fogok halni, rákos leszek, tönkreteszem a tüdőmet, meg amúgy is igazolt sportoló vagyok, mit tudom én, meg alapból, ezt meg ezt a pontot mind megszegtem a házirendben, ha már itt tartunk, amúgy más dolgokat is az utóbbi időben, satöbbi, sírjunk mind.

Mondaniuk se kellett volna ezeket, megspóroltak volna egy csomó időt, ha hagynak ezzel, egyrészt mert nem nagyon ijesztett meg, persze, majd elszégyellem magam és megjavulok, lófaszt, másrészt meg anyámmal az utóbbi hetekben már lassan kétnaponta lejátsszuk ugyanezt a párbeszédet, amikor épp nem Apával veszekednek, és megtalál engem, hogy lebasszon, mindent tudok már.

- Szüleid erről mennyit tudnak? – kérdezte az igazgatónő.

Erre csak vállat vontam, majd megnéztem az órát.

Már vagy húsz perce bent vagyok, baszki.

- Az a helyzet, Roland, hogy az utóbbi időben szinte mindannyian észrevettük rajtad a tanári karból, hogy itt, az iskolában nyújtott színvonalad folyamatosan zuhan lefele, mint magatartásilag, mint szorgalmilag, mint tanulmányilag, aminek az okát nem tudom, az viszont biztos, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, pláne így felvételi-időszakban.

- Tudom.

- És nem gondolod, hogy ezen változtatni kéne? – vonta fel a szemöldökét az igazgatónő.

Újra megvontam a vállam, majd a következő másodpercben már állhattam is fel kiköpni a rágómat, mert az igazgatót zavarta.

Most kaptak el suliban cigizésért, komolyan a rágózás a legnagyobb probléma?

- Ha szabad kérdeznem, minden rendben nálatok otthon? A családban – pontosította az igazgató.

Persze, minden fasza.

- Nem – válaszoltam egyszerűen.

- Értem – bólogatott – Javaslom az iskolapszichológust ebben az esetben.

Na, hát így kötöttem ki full akaratomon kívül a sulipszichológusnál.

Amúgy emellett az igazgatóiban még vagy további húsz percen keresztül hallgattam a hegyi beszédet, meg intőt is kaptam, hogy minden jó legyen.

Ja, és hetente kéne járnom pszichológushoz. Mi a fasz, biztos, hogy nem.

Kábé olyan lelkesedéssel vártam órák után a sulipszichológus terme előtt, hogy jöjjön az a nő, vagy ki, mint ha megölni akarnának majd ott bent.

Mondjuk még azt is jobban értékeltem volna.

- Az igazgatónő mondta, hogy problémáid vannak a családoddal. Szeretnél erről beszélni? – kérdezte a pszichológus, amikor már leültetett valami kanapéra, ő meg helyet foglalt a velem szemben lévőn.

Mint valami kihallgatáson.

- Nem.

- Persze, megértem – bólintott – Akkor mesélj magadról valamit. Mit szeretsz, mi érdekel...

Ha be akarok mutatkozni valakinek, majd ismerkedek, ehhez kurvára nem kell itt ülnöm.

- Jelenleg kábé semmi – mondtam őszintén.

Lepattintós mondatnak szántam, de nem kalkuláltam bele, hogy egy pszichológust nem lehet lepattintani ilyennel, sőt.

Bólogatva hallgatott, hogy ezt fejtsem ki bőven.

- Szakítottam a barátnőmmel – adtam meg magam unottan, hogy örüljön, hogy mondtam valami konkrétat.

- Megbántad?

- Nem.

Nem engem szeret, innentől kezdve nem tudtam volna mellette maradni, akármilyen szar is.

Nem azt bántam meg, hogy szakítottam vele, miután közölte, hogy beleesett egy haveromba, igazából Lizával a kapcsolatunkat nem is én basztam szét, csak azért voltam én az, aki szakított, mert benne rohadtul nem volt annyi felém, hogy megtegye ő, hogy azok után, amiket átéltünk közösen, meg amilyen voltam vele, legalább ne megcsaljon, titokban találkozgasson, meg beszéljen a haverommal, hogy smároljon vele, miközben nekem hazudik és én vagyok a barátja, én csak megtettem helyette, hogy szakítottam.

Az egyetlen, amit nem bánok, az az, hogy megtettem.

Ha visszaugornék az időbe, abba a percbe, amikor bevallotta, hogy megcsalt és hogy mit érez a volt haverom iránt, akkor is szakítanék, akárhányszor újrajátszatnák velem azt a pillanatot az életemből, újra és újra megtenném.

Velük ellentétben nekem vannak elveim.

Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer tényleg visszajönne hozzám.

Az utóbbi hetekben szinte minden nap belegondoltam ebbe és minden nap beláttam, hogy mindent félredobnék érte, hogy visszakaphassam, ma volt először, hogy rájöttem, hogy nem, kurvára nem.

Soha nem tudnék mégegyszer úgy bízni benne, mint ezelőtt, soha nem lenne ugyanaz az életemben már és nem tudna már annyira boldoggá tenni, mint akkor. Nem is merném boldognak érezni magam többet.

Nem lennék a barátja többet. Sőt, amúgy belegondolva soha többet, senkinek nem akarok a barátja lenni.

Szerettem, és szeretem most is, ennek a pozitív oldalát már megtapasztaltam fél éven át, most a legeslegnegatívabb részét érzem, és belepusztulok, semmit nem akarok jobban annál, mint hogy ne szeressem, csak el akarom felejteni, ami meg nyilván rohadtul nem megy.

Azt se tudom, hogy utálom-e őt azért, amiket tesz velem.

Leginkább magamat gyűlölöm, hogy hagytam magam belesodorni ebbe.

Egy angyalnak tartottam, és tartom is, akárhányszor látom, tényleg csak egy angyalt látok, most viszont a pokolban érzem magam, a lehető legmélyebben, ahol viszont semmi keresnivalója nincs.

Eltűnhetne már az életemből.