Bocsánat, amiért annyiszor publikálom a második fejezetet, csak valamiért állandóan piszkozatba teszi a Wattpad, nem tudom miért.

Bucky

- Szerintem feküdj le - fogja meg a vállam Heszna.

Jó ötlet... Eldőlök az ágyon és ebben a pillanatban elkezd lüktetni a seb, ahol megharapott Arsenij, majd lassan ez a lüktetés egyre égetőbé válik és kezd szétterjedni a egész testemre, mígnem olyan érzéssé nem válik, mintha felizzana a vérem az ereimben.

Már alig látok, minden homályos körülöttem.

Valami villogni kezd Heszna kézfején. Olyan, mintha ki akarna égni tőle a szemem. A lány csak ránéz, majd mellém lép és megszólal:

- Nekem mennem kell, de Naru itt marad. Én is visszajövök mire jobban leszel. - Visszhangzanak a fejemben a szavai, de nem értek egy szót sem. Elmegy? Vagy elvisz? Valamit jobbá tesz azt hiszem...

- Nekem is mennem kell, ma már nem hiszem hogy találkozunk - hallom meg Hermina hangját is, de egyszerűen nem tudolm értelmezni amit mond.

Homályosan még látom ahogyan eltűnnek. Hova mennek? Miért hagynak itt?

Amikor továbbállnak egyik pillanatról a másikra omlik az engem közülvevő szoba szovjet laborrá. Az izmaim pattanásig feszülnek a zord, zöld falak láttán.

Nem... Nem lehetek megint itt.

- Jó reggelt, Barnes őrmester - lép fölém egy aránytalan, kerek fejű, kis növésű ősz férfi.

Hiába menekülsz a valódi éned elől, James - szólal meg Bucky a fejemben. Tűnj innen...

***

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy elvileg megkaptam a mérget... Vagy az is csak egy álomkép lett volna?

Már nem tudom... Egyre csak jönnek és jönnek az emlékek, az álmok és már nem tudom melyik igaz és melyik nem.

Hirtelen, szinte pumpálásszerűen kezd megszűnni a nyomás a fejemen és az égető érzés a testemben.

Kinyitom a szemem és végre visszatért a látásom. Úszom az izzadtságban...

Abban a szobában vagyok ahol Arsenij megharapott... Azt hiszem. Teljesen összemosódtak az emlékeim.

Körbenézek és a már ismerős szobát látom. Az ágy mellett Naru ül egy széken, egy könyvet olvasva. Ha jól emlékszem így hívják... Hirtelen egy átjáróból előlép Heszna, tetőtől talpig véresen. Ennek ellenére egyetlen sebet sem látok rajta.

Mi történt vele?

Automatikusan görcsbe rándulnak az izmaim és keresném a veszélyt, de senki mást nem látok a szobában.

Heszna megköszörüli a torkát ahogyan észreveszi hogy mindketten őt nézzük, majd összeszorított szájjal tesz arrébb egy tincset a hajából. Hirtelen azonban a talpától indulva, mintha pikkelyek fordulnának át az egész testén, beleértve a ruháját és a bőrét is, tűnik el róla az összes vér.

- Akarom tudni merre jártál? - kérdezi Naru felvont szemöldökkel.

- Nem - ül le Heszna az ágy szélére. - Hogy vagy? - néz rám.

- Megvagyok - ülök fel.

- Kitűnő válasz, bár én leginkább a méreg állapotára lennék kíváncsi. Mostanra már a hatásai nagy részének el kellett múlnia. Azt látom, hogy hatott, viszont azt nem hogy már nagyjából véget ért-e ez az átmeneti fázis.

- Nagyjából. - Nem egészen értem mit jelent az átmeneti fázis. Gondolom azt a rengeteg rémálmot és az égő hús érzését.

- Bravúros. Hogy érzed, készen állsz az utolsó részre a kis testi átalakításodban? A nem is elfogadható válasz.

Utolsó rész? Az mi is volt...?

Hogy visszakapom a karom, azt hiszem. Az hogyan lehetséges?

Csak elgondolkodva bólintok.

Arra már rájöttem hogy hihetetlen dolgokra képesek, de egy egész kart visszanöveszteni... Ebben már kételkedem.

- Hát öregem, ha így gondolkodsz akkor igencsak hamar el fogsz nálunk patkolni - veregeti meg a vállam Heszna, amitől összerezzenek. Nem vagyok hozzászokva ahhoz hogy megérintsenek. - Akkor, mehetünk tovább? - Bólintok, mire feláll és mellette egy átjáró nyílik, így én is talpra állok.

Naru sárkányként a vállára vitorlázik és azon ülve lépnek át rajta, majd én is követem a példájukat.

Ahogyan átlépek egy pillanatra megszédülök. Bizarr érzés átkelni egy ilyenen... Ezt nem tudnám megszokni.

Egy, az előzőhöz hasonló szobába kerülünk, aminek a közepén egy állítható orvosi szék áll... Miért kell mindig ilyenbe botlanom?

Itt egy aranyszőke hajú, már-már túl tökéletes arcú, húsz év körüli fiú áll türelmetlenül. A ruhája nagyrészt bőr és teljesen fekete, a hátán pedig két kard és néhány kés foglal helyet. Ahogyan felénk fordul nem tudom nem észrevenni a Hermina csepp alakú ékkövéhez hasonló vörös-áttetsző átmenetes anyagot. Itt mindenkinek van ilyene?

Némi megvetést tükröző tekintettel néz végig rajtam.

- Késtetek - mondja egyszerűen.

- Te jöttél túl korán - veregeti meg Heszna a vállát, amire ő csak egy szemforgatással reagál.

- Ezt melyik hang súgta? - int nekem a fejével a szék irányába. - Ülj le. - Csak teszem amit mond. Nem igazán akarok ellenkezni, vagy kérdezősködni.

- Egyébként ezt a daliás fiatalembert Jason Idrossnak hívják, Hermi féltestvére, nekem pedig nagyon régi barátom - támaszkodik a vállára Heszna, mire ő kedvetlenül megrántja a száját.

- Nem mintha bármelyikőtökhöz is olyan közel állnék.

- Még egy ilyen hozzászólás és nyakon keverlek - szűri a fogai közt mosolyogva. - Nem szabad ilyet mondani a testvéredről.

Jason egyetlen szó nélkül, egy legyintéssel tünteti el a fémkaromat.

- Figyelembe véve hogy én vagyok az ember a gyógyítás képességével, azt mondhatok amit akarok.

- És figyelembe véve, hogy én vagyok a csaj magassarkú bakancsban, akkor baszhatlak nyakon vele amikor akarlak - veregeti meg Jason vállát.

- Nem muszáj ám visszanövesztenem a pasid karját, hagyhatom így is, félig kinőtt csonttal - támaszkodik a vállamra.

Szinte észre sem vettem hogy visszanövesztette a csontot. Abszolút nem éreztem semmit belőle, mégis érzékelem az egész testem, a csont kivételével. Ez nagyon furcsa... Ahogyan a vállamból kiálló fehér köddel körülvett csont is elég érdekes látványt kelt.

Tényleg visszakapom a karom?

Ameddig ezen gondolkodok fel sem tűnik, hogy Heszna leveszi a csizmáját. Mire észreveszem, már egy hangos koppanással üti meg vele először Jason fejét, majd a nyakát.

- Az általad pasimnak titulált embert Buckynak hívják, akit még csak egyetlen szóra sem méltattál mióta megláttad. Emellett ha esetleg megkérhetlek, vegyél vissza abból a baszott nagy képedből, mert mióta itt vagy alig férünk el a szobában tőle. - Alighogy befejezi Heszna, még egyet üt Jason nyakára.

- Ezt miért kaptam?

- Az elsőt azért, mert parasztságokat beszéltél, a másodikat azért, mert még nem engedte az egód hogy köszönj Buckynak, a harmadik pedig a kamat.

- Szóval kaptam egyet azért mert pofáztam, egyet amiért nem, és egyet mindkettőért? - húzza fel unottan a szemöldökét.

- Látod, tudsz te ha akarsz! Most viszont húzz bele a munkába cuncimókus, mert nem érünk rá egész nap.

- Cuncimókus? - rázza meg Jason a fejét mialatt folytatja a karom visszanövesztését.

- Igen. Évek óta így hívlak ha feltűnt, cuncimókus - hangsúlyozza mosolyogva az utolsó szót, majd visszaveszi a csizmáját.

Ebben a pillanatban az eddig a vállamból félkészen kiálló csont fölött Jason egyik kezét végighúzza, és a fehér burokban a csont követve a mozgását nő, mígnem elér a középsőujj végéig, így gyakorlatilag a levegőben lebeg a csont. Elképesztő...

Még álmaimban sem gondoltam volna hogy ilyen létezik. Azt hiszem volt már olyan álmom amiben kaptam egy másik kart, de az távolról sem ilyen volt... Lényegesen több vérre és szenvedésre emlékszem.

Alighogy néhány másodpercre gondolkodok el, az eddig fehér köd már vörösre is vált és azt hiszem izmok kezdenek megjelenni véletlenszerűen tekeregve a csontokon.

Jasonre nézek, aki látszólag minden figyelmét annak szenteli, hogy a különböző ujjaival jól irányítsa az izmaim növekedését, míg Heszna dőlöngélve próbálja egy lábon állva visszavenni a csizmáját.

Mondanom sem kell, nem sikerül neki.

Hirtelen elveszti egyensúlyát, és egy zongora súlyának megfelelően dől Jasonre, aki mindezt későn veszi észre, így egy hatalmas puffanással a földre esik és egy izomszalagot húz a levegőbe, míg Heszna hirtelen belekapaszkodik a félig izommal borított csontomba és oldalra rántja.

- Hogy a faszom esne beléd! - rúgja le magáról Hesznát, aki így a levegőben megfordulva a hasára érkezik.

- Az ami nincs, vagy az amivel esténként szórakoztatod magad? - Mire ezt kimondja, Jason már talpraugrik.

- Az amelyikkel a sírba teszlek - nyújtja Jason a kezét kacsintva, majd talprahúzza a rosszallóan mosolyogva fejét rázó Hesznát, akin már rajta van a csizmája.

- Olyan hülye vagy...

- Mondta a bolondok királynője.

Kicsit olyan érzésem van, mintha itt csak egy harmadik kerékként lennék jelen, bár igazából már nem nagyon zavar. Megszoktam miután annyi ideig a saját fejemben is csak egy felesleges másik fél voltam.

Ha őszinte akarok lenni, nem is vágyom arra hogy a középpontban legyek. Csak a saját életemet akarom élni. Nem akarok ölni vagy harcolni többé, csupán tisztességesen leélni az életem hátralevő részét távol a gondolataimtól... A múltamtól.

Egyetlen pillanatra merültem el a gondolataimban, és mire feleszmélek már nyoma sincs az iménti balesetnek. Már azt hiszem az erek és a hús legfelső rétege tekeredik a karomra. Elég bizarr ezt látni...

Alig néhány perc alatt fejezi be a karom többi részét. Elképesztő milyen gyorsan megvan vele.

- Látok egy gyenge gerincproblémét a másik kar súlya miatt. Kijavíthatom? - néz rám. Ez az első alkalom, hogy normálisan hozzámszól. Bólintok, mire ő egyetlen mozdulattal elintézi a hibát. Érzem hogy a tartásom kellemesebb lesz és lényegesen kényelmesebb. - Most elindítom az erekbe a vért és összekapcsolom az idegszálakat. Beletelhet néhány percbe, hogy rendeltetésszerűen tudd használni. A súlykülönbség miatt a következő néhány napban vagy hétben valószínűleg nem mindig fog ugyanúgy mozdulni a karod, mint ahogyan azt szeretnéd, de ennek a megoldásában Heszna segíteni fog. Az emiatt bekövetkező károsodások elkerülése végett a következő néhány napra beépítettem egy gyorsgyógyuló mechanizmust, ha esetleg összeroppantanál valamit, vagy mit tudom én.

Jason csettint egyet, mire elkezdem érezni a karom legtetejét.

- Az én munkámnak itt vége, szóval viszlát. Heszna, te pedig rohadj meg - int még vissza az átjáróból, mire Heszna csak bemutat neki.

- Én is szeretlek - ordít utána. - Hülye... - rázza meg mosolyogva a fejét mikor már eltűnt az átjáró.

Az egész karom zsibbad. Lassan elkezdem érezni a hőmérékletet is, a ruhámat, mindent... Hihetetlen.

Magával ragad egy pánikszerű, de mégis leírhatatlanul jó érzés... A mellkasom összeszorul, a szívem hevesen ver és kapkodom a levegőt.

Mikor teljes egészében úgy érzem, hogy kész van a karom, megpróbálom felemelni.

Természetellenesen görcsbe rándul az egész, és darabosan, remegve tudom csak megmozdítani. Nem egészen úgy mozog, ahogyan azt akarom... Teljesen véletlenszerűen kezd el néha rángatózni, és minden mozdulatnál kényelmetlenül befeszül az egész... De mozog és érzem. Ez az én karom... Nem egy idegen gyilkosé.

Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ilyen lehetséges. Alig tíz perc leforgása alatt visszakaptam a karomat, amit régen elvesztettem.

- Na, milyen? - kérdezi Heszna.

- Jó - mondom a karomat nézve.

- Szuper, akkor most, hogy ezzel a résszel készen vagyunk, mehetünk is tovább, azaz haza... Mármint hozzánk haza. Ha esetleg nem lenne érthető miért; egyrészt, mert a saját dimenziód fele téged próbál előkeríteni, másrészt mert ezeknek a háromnegyede olyan lény, amivel még a képzeletedben sem találkoztál, harmadszor pedig mert a lakásomba egyetlen kéretlen személy sem tud belépni.

- Menjünk. - Nem igazán van semmi ami a világomban tartana. Ami volt, azt vagy elvették, vagy elvesztettem.

- Bár nem kérdésnek szántam, azért örülök hogy beleegyezel. - Egy pillanatra felemelem a tekintetem a karomról Hesznára és mire visszanézek, már egy átjáró alakja körvonalazódik előttem. Itt mindenhova ilyeneken keresztül mennek? - Buckyké az elsőbbség - mutat a feketelyukra Heszna, amin én át is lépek.

Ez az első igazán otthonos szoba amit látok mióta találkoztam Hesznával. Egy nem túl nagy nappalikonyha, televízióval, kanapéval és hatszemélyes étkezőasztallal a helyiség közepén. Az egész szobában pasztell színek uralkodnak és azt hiszem egy társasházban vagyunk az ablak kilátásából ítélve.

Nem nagyon volt elképzelésem, hogy milyen házban lakhat Heszna, de ha megtettem volna, nem egészen ilyen jelent volna meg előttem. Vagy egy modern, tágas, több emeletes házra gondoltam volna, vagy valami rideg sírkamrára.

- Sírkamra? Ez azért gonosz... - vereget hátba Heszna a konyha felé tartva.