Drága kis Falkám!

Köszönöm az eddigi szavazatokat, véleményeket! :) Így sokkal könnyebb alkotni, ha tudom, hogy van, aki támogat. Ti vagytok a legjobbak!  :) Remélem, most sem hagytok kétségek között.

Jó olvasást Mindenkinek!

Puszillak Benneteket: Hope :*

-----------------------------------------

Egy árválkodó bögre a konyhapulton, aminek a belső peremét már sötétre színezte a kihűlt kávé.

Ez a csendélet várta Zoét a földszinten, miután a ház minden egyes szegletét felkutatta barátnője után. Hívta a mobilján is, de természetesen azt nem vitte magával; inkább a nappaliban hagyta.

Hová tűntél?! - idegeskedett magában a fiatal druida. Remélem, Eli is veled van!

Gondolatmenetéből egy farkas keserves vonyítása zökkentette ki, amitől szinte csak úgy visszhangzott az erdő. Zoe egyből a hátsó kijárat felé rohant: egyenesen az udvarra. Fejét ide-oda kapkodva próbálta megtalálni a hang forrását, de az állat többé már nem adott életjelet magáról. A fiatal nő görcsösen szorította telefonját a kezében.

Ugye nem csináltál semmi butaságot? - vett egy mély levegőt, majd arcát a tenyerébe temetve lekuporodott a ház alsó lépcsőfokára. A látomása - és ezzel együtt az emberi alakot öltött fekete farkas - elevenedett meg a lelki szemei előtt. Félt, hogy Molly Derek nyomára bukkant, és elvitte hozzá Elit. Már maga a tudat is rettegést váltott ki belőle.

- Zoe! - csendült fel a neve a távolból, aminek hallatán hirtelen összerezzent. - Zoe! - Ebben a kiáltásban már sokkal több fájdalom rejtőzött.

- Eli? - állt fel lassan elképedve. A fiú kipirosodott arccal rohant a nő felé maga mögött hagyva a férfit, aki zsebre tett kézzel követte a tinédzsert. A két felnőtt tekintete találkozott. Az egyik nyugodtnak tűnt, míg a másik már kevésbé. A fiatal nő agyát pillanatokon belül borította el a düh és a kétségbeesés egyvelege. - Eli, menj be a házba! - Hangja parancsolóan zengett. A fiú nagyokat pislogva nézett a nőre, de ettől függetlenül engedelmeskedett neki. Zoe ember volt, de ebben a pillanatban olyan torz arccal nézett farkasszemet az alakváltóval, hogy akár más lény is lehetett volna. - Mit tettél vele?! - ordította ökölbe szorított kézzel. Szapora léptekkel indult meg a férfi felé. Miután szemtől szembe került vele, ismételten nekiszegezte a kérdést: - Mit tettél vele?! - Majd eszeveszetten püfölni kezdte a férfi mellkasát. - Mit tettél vele?!

- Én nem... - kezdett bele a védekezésbe Derek, de a nő látszólag nem akarta abbahagyni a bántalmazását. Megelégelve a hisztirohamot, megragadta Zoe mindkét csuklóját, és erősen magához rántva mélyen a szemeibe nézett. A druida zihált, mint egy felbőszült bika. - Én nem csináltam semmit sem. - Hangja nyugodtan csengett, de a nő közvetlen megszólítását már nem tudta egykönnyen elengedi a füle mellett. Mintha ez a törékeny emberi lény tudná, kivel került összetűzésbe.

- Még nem - rántotta ki kezeit a férfi szorításából. Dühös tekintetét egy másodpercre sem eresztette a férfiéról.

- Tessék? - kérdezte Derek összeszűkült szemmel. - Esküszöm, semmi közöm nincs hozzá! - bizonygatta erősebb nyomatékkal a hangjában. - Meglőtték. És nem egy hétköznapi tölténnyel. Sajnálom - ejtette ki együttérzően a szavakat.

- Sajnálod?! - csattant fel Zoe hőbörödötten, majd ahogy a férfi gyanakvó tekintetére esett a pillantása, sec perc alatt visszaszorította a dühét. - Ne haragudj! Nem is ismerjük egymást - hazudott olyan könnyedén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. 

- Scott az állatklinikára vitte - folytatta Derek.

- Dr. Deatonhöz? - érdeklődött egy mély, nyugtató levegővétel után Zoe. Derek bólintott. - Azonnal odamegyek! - mozdult a ház irányába, de a férfi ismételten elkapta a csuklóját.

- A fiú nem jöhet - biccentett a bejárat felé, ahol Eli az ajtófélfa mögött megbújva, kíváncsian figyelte a két felnőtt szóváltását. - Félek, hogy amit ott látna, örökre az emlékezetébe égne.

- Rendben van - egyezett bele Zoe, majd kihúzta kezét a férfi gyengéd szorításából.

***

Az életéért küzdő vérfarkas túlságosan is erőszakos volt. Ráadásul a néha-néha fellángoló átváltozása is okozott neki fájdalmas perceket; amihez már annyi ereje sem maradt, hogy teljes mértékben uralni tudja. Hallucinációk gyötörték félelembe borítva ezzel a szívét és a lelkét.

Az állatklinika vizsgálótermében Scott - Dr. Deatonnel karöltve - próbálta az asztalon fixen tartani a kínoktól vergődő fiatal nőt. Sokszori türelemjáték után végül sikerült úgy lefognia, hogy az idősödő druida egy jókora adag nyugtatót tudott a vénájába juttatni. Remélte, hogy ezzel nyernek majd egy kis időt addig, amíg meg nem találják a mihamarabbi gyógymódot. 

- Mit gondol, doki? - kapta el tekintetét tanácstalanul a nőről, és az állatorvosra meredt. 

- Te mit gondolsz, Scott? Érzed, ugye? 

- Haldoklik - lépett hátrébb a vizsgálóasztaltól az alfa, majd a röntgenképeket megvilágító falnak döntötte a hátát.

- Attól tartok - sóhajtott lemondóan szomorú tekintettel Dr. Deaton. - Ha holnapra nem sikerül....

- Sikerülni fog! - jelentette ki magabiztosan Scott, majd pillantása a fiatal nő mellkasára siklott, ami nyughatatlanul emelkedett fel s alá. Úgy tűnt, a nyugtató csak átmeneti megoldásnak bizonyult. Nagy volt a valószínűsége, hogy sokszor meg kell még ismételniük ezt a nap folyamán. Scott talán túlságosan is biztos volt a dolgában. Szerette volna azt hinni, hogy valóban így lesz: megtalálják a töltényt, ahogy annak idején Derek esetében is. Azonban itt már az első lépésnél elakadtak. Fogalmuk sem volt, ki az, akit keresniük kellene.

A rendelő bejárati ajtaja halk csilingelés kíséretében nyitódott ki, amire mind a druida, mind pedig az alfa felkapta a fejét. Gyanakvóan egymásra néztek, végül a doktor törte meg a csendet:

- Megnézem, ki az. Addig te vigyázz a betegünkre! - intézte a szavakat a fiatal férfihez.

A klinika előterében Derek ácsorgott keresztbefont karral. Türelmetlen volt, és ezen még a barna hajú nő sem segített, aki folyamatosan úgy nézett rá, mint gyújtogató a vizes szénára.

- Miért álltunk meg? - toporgott Derek mellett Zoe.

- Talán te nem, de én vérfarkas vagyok, és lenne itt egy kis bökkenő - mutatott a pultba beépített lengőajtó felé. Zoe értetlenkedve rázta meg a fejét. Derek szemforgatva folytatta: - Ha az ott nem nyílik ki, esélytelen, hogy bejussak oda.

- Talán az nem is olyan fontos - csúszott ki érzéketlenül a fiatal nő száján, majd elindult a hátsó helyiség felé.

- Nem ajánlom! - figyelmeztette a vérfarkas.

- Hova-hova kisasszony? - állta el az útját az állatorvos. Zoe egy fintorral lépett hátrébb, miután nekiütközött a férfi mellkasának.

- Maga Dr. Deaton? - méricskélte összeszűkült szemmel az előtte álló idegent a fiatal druida.

- A táblán az áll - mutatott az ajtó felé. Derek viszonylag jót szórakozott a szituáción. Mosolyogva megrázta a fejét, majd az állatorvoshoz lépett. - Jó újra látni, Derek! - üdvözölte a doktor a vérfarkast.

- Úgyszintén! - viszonozta a kézfogást az alakváltó, majd bólintott, és fél szemmel Zoéra pislantott. - Velem van. Az a lány, akit Scott idehozott... A barátnője.

- Értem - nyitotta ki együttérzően a lengőajtót a doktor, utat engedve ezzel a frissen érkezőknek. A fiatal nő remegő lábakkal lépett be a műtéteknek szánt épületrészbe.

- Te vagy Scott? - kérdezte hezitálva Zoe, miután sikerült feleszmélnie Molly állapotának sokkoló látványából. Az alfa bólintott. - Köszönöm! - köszörülte meg a torkát.

- Nyugtatót kapott - válaszolt Scott, percekkel később a fiatal druida kérdő arckifejezése láttán. Közben Derek is megérkezett a doktor kíséretében. - Muszáj volt. Túl agresszív volt, és...

- Mit tudunk? - szólt közbe Derek, és a ziháló sebesült mellé lépett méricskélő tekintettel. A nőt a bal vállán érte a lövés. Derek már az erdőben sejtette, hogy ez a fajta méreganyag sokkal súlyosabb szövődményeket okoz majd. És sajnos ezt az érzését a doktor arckifejezése is egyre inkább megerősítette benne.

- Bárki is készítette ezt a töltényt, biztosra akart menni - válaszolt Dr. Deaton.

- Mennyire biztosra? - fordult feléje Derek.

- Halálosan biztosra.

- Mondott azóta bármit is? - kérdezte Zoe alsó ajkába harapva.

- Mielőtt benyugtatóztuk volna... - kezdte Scott. - Egyfolytában csak egy nevet kiáltozott. - Kijelentésére Zoe arca aggódó ráncba szaladt.

Csak ne Derek legyen az, kérlek! - könyörgött magában a fiatal nő; de amikor látta, hogy az alfa és a doktor is igencsak mélyrehatóan fürkészi a másik vérfarkas arcát, tudta, hogy vége a további rejtőzködésüknek.

- Most miért néz rám mindenki úgy, mintha tőlem függne a megoldás? - A fiatalabbik Hale mindkét szemöldöke kérdőn megemelkedett.

- Biztos vagy benne, hogy nem ismered ezt a lányt? - szívott fel egy újabb adag nyugtatót a doktor.

- Életemben nem találkoztam vele - rázta meg lassan a fejét Derek. 

- Még csak futólag sem? Tudod... - célozgatott óvatosan Scott.

- Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, Scott - morrant rá Derek.

- Kivéve Jennifert - csúszott ki a fiatal alfa száján, amit már meg is bánt. Derek mélyen magába szívta a rendelő fertőtlenítő szagát, majd sóhajtva a fiú szemeibe nézett.

- Kicsit már megcsúsztál vele, hogy átvedd Stilestól a szarkazmusát, nem gondolod? - Scott válaszul felemelt kezekkel hátrálni kezdett. - Szóval, mi volt az a név? - intézte kérdését Dr. Deaton felé, fél szemmel azonban az alsó ajkát rágcsáló barna hajú nőt figyelte. Szokatlanul idegesnek tűnt, és az illata is bűzlött a egyre csak fokozódó tehetetlenségtől. Már kevésbé volt olyan felbátorodott, mint a találkozásuk elején.

- Derek - bökte ki végül az idősödő druida, majd szintúgy a vizsgálóasztal mellé lépett a férfival szemben; közrefogva ezzel a sebesült vérfarkas testét.

- És? Nem csak én vagyok az egyetlen Derek ezen a földön - vont vállat. - Egyáltalán, honnét is jöttetek? - szegezte Zoéra a tekintetét.

- Öhm... - kezdte zavarodottan a nő, mintha valami mély transzból zökkentette volna ki. - Londonból.

- Londonból? Kaliforniába? - horkantott fel a fiatalabbik Hale. Zoe hezitálva bólintott egyet. - Miért is? - faggatta tovább, mire a nő az állatorvos felé biccentett. A sötét bőrű férfi erre érdeklődően összefűzte karját a mellkasa előtt.

- Dr. Bischop küldött - taglalta tovább már magabiztosabban a fiatal druida, de Dr. Deaton még mindig nem értette, mire akar kilyukadni. - Duncan. Ő küldött ide. A Nemeton miatt.

- Ismerem Dr. Bischopot, de már vagy egy éve nem beszéltem vele.

- Tessék?! - Zoe hangja egy oktávval feljebb ugrott. - Akkor... - szegte csalódottan hátra a fejét, majd a fal előtti szék egyikére roskadt. Hangosan kifújta a levegőt. - Akkor ezek szerint teljesen feleslegesen jöttünk el egészen idáig. Ráadásul a legjobb barátnőm, és egyben a keresztfiam édesanyja itt haldoklik előttem. Ki akarná bántani őt? Hisz nem is ismerik... - lábadt könnybe a szeme.

- Én voltam a célpont, nem pedig ő - válaszolt suttogva Derek. A lelkiismerete újfent szorító érzést keltett a mellkasában.

- Te?! - pattant fel Zoe a székről, és egy ezüst szike után kapott, ami a mellette lévő fémasztalon hevert. Végezni akart a vérfarkassal. Nem érdekelték a következmények. Végül is, Molly úgy tudja, hogy halott. Akkor meg?

- Hé! Nyugodjon le mindenki! - ugrott közéjük Scott, és a nőre morrant, Dereket pedig a mellkasánál fogva tolta hátrébb. Azonban egy karmokkal kiélezett kéz szorítása megakadályozta, hogy a Hale vérfarkas távolabb lépjen.

- Sa-sa-sajnálom - nyögte fájdalmában a sebesült nőstényfarkas. Derek erre közelebb hajolt hozzá. Ahogy a fiatal nő meglátta a férfi smaragdzöld szemeit, hangosan felsikított, és teljes erejéből vergődni kezdett az asztal tetején. - Ne! - ordította eltorzult hangon. - Te halott vagy! Ne! Engedjenek el!

- Fogjátok le! - kiáltott a többiekre Dr. Deaton. - Újra be kell nyugtatóznunk - nyúlt az előre töltött injekció után.

***

A Beacon Hills-i középiskola előcsarnoka csak úgy nyüzsgött az Eli korabeli tinédzserektől. Nem hiába. Ez a hétvége - többek között - nem csak a lacrosse edzőmeccsekről szólt. Pályaválasztási nyílt nap volt, ahol a helyi tanulók - különféle csoportokat alkotva - standokat állítottak fel. Hol a matekzsenik osztogattak szórólapokat, hol pedig a lacrosse csapat csábítgatta az új jövevényeket. Valahol távolabb, talán a hátsó udvar nyitott csarnokában a suli zenekara is rákezdett a dallamos bemutató koncertjére. Hangos kacarászások és őszinte jókedv hangjai töltötték be a teret.

Jackson épp idehozta Elit. A fiú talán még értékelte is volna ezt a kedves gesztust, ha az édesanyja nem lebegne élet-halál között.

- Fel a fejjel, öcskös! - karolt hátulról Eli nyakába Jackson. - Meg fogják menteni. - A fiú könnyes szemekkel fordította felé a tekintetét. - Ha Scott nem képes rá, akkor senki sem - engedett el egy vigasztaló mosolyt a kanima. Séta közben az egyik stand asztaláról Jackson egy szívószálas üdítőt kaparintott meg. Hatalmas vigyorral nyomta Eli kezébe, aki a fejét tekerve egyből visszautasította azt. - Hát, jó - vont vállat, majd ajkai közé vette a neonrózsaszín színű műanyagot. - Egyébként kóla van benne - jegyezte meg szórakozottan.

Eli lehajtott fejjel bandukolt mellette. Egyfolytában az aszfaltot fixírozta egészen addig, míg egy erős sípszó arra nem kényszerítette, hogy felnézzen az előtte toporgó - igencsak mozgékony - idősebb férfira.

- Benne vagy a csapatban, fiam! - kiáltotta Eli arcába, aki értetlenül forgatta a fejét jobbra-balra, hátha ez a kijelentés nem neki szólt.

- De... de... én nem is ebbe az iskolába járok - dadogta.

- Greenberg sem. Mégis a pályán rohangászik. - A férfi száját hangos hahotázás hagyta el, majd arckifejezése komollyá vált; de csak egy újabb esztelenség jutott az eszébe. - Az az idióta - rázta meg a fejét.

- Csá, edző bá'! - kacsintott a férfi felé Jackson.

- Whittemore! Maga meg mi a fészkes fenét keres itt? - csattant fel az edző tréfásan.

- Vele vagyok - mutatott Elira elégedetten vigyorogva.

- Mondd csak, fiam, van valami kötődésed a városhoz?

- Édesapám itt élt. Vagyis azt hiszem - fejezte be elhalt hangon. Jacksont ez az információ abszolút meglepte. Ugyanis ő úgy tudta, hogy Eli Ryan fia. Pont úgy, mint mindenki más.

De ha nem az övé, akkor kié? - ötlött fel benne a kérdés, majd a kóla szürcsölésébe belefeledkezve hallgatta tovább a két fél közti párbeszédet.

- Fantasztikus! - Majd szinte a semmiből egy lacrosse ütőt nyomott a fiú kezébe. - Ki is volt a te apád? - hajolt közelebb a férfi Elihoz összeszűkült szemmel, végül a tinédzser arcizmait kezdte el tanulmányozni. 

- Derek - nyelt egyet Eli, ahogy elkapta az edző méricskélő tekintetét. - Derek Hale.