A szimatolás egyre lejjebb és lejjebb haladt a szőke hajú nő füle mentén, egyenesen a kulcscsontja irányába. Molly pulzusa megemelkedett, és ezzel együtt a levegővételeinek a száma is, amitől a kíváncsi állat eltávolodott tőle. Ahogy az arcát az erdő irányába fordította, fekete szőrrel borított mancsok kerültek a látóterébe, amik mozdulatlanul mélyedtek a puha fűvel fedett pázsit felületébe.

- Ilyen nincs - suttogta maga elé Molly, miközben lassan az oldalára fordult a jógaszőnyegen. - Hogy találtál rám? - Mozdulatát újabb nyugalmat sugárzó testtartás követett: felült, s testsúlyát a sarkaira helyezte. Jobb kezét lassan kinyújtva próbált a farkas bizalmába férkőzni. Így tett a fekete bundájú állat is, aki aprókat lépkedve egyre közelebb somfordált a nőhöz. Szimatoló orrát Molly tenyerébe fúrta, és üdvözlésképpen megnyalta azt, mire a másik alakváltó felkacagott. Ez volt az a pillanat, amikor az erdő fái között megbújó Peter Hale szemforgatva hagyta magára az unokaöccsét egy fejrázás kíséretében. - Örülök, hogy meggyógyultál. Azt hiszem, tartozom Scottnak egy hatalmas köszönettel - duruzsolt a farkas fülébe, miközben végigsimított a gerince vonalán. Az állat erre megrázta magát, hogy kiszellőztesse bundáját az idegen érintésének a szagától. - Bocsánat! El is felejtettem, hogy te nem egy kutya vagy - reagált mosolyogva a farkas hirtelen jött mozdulatára, majd a térdeire támaszkodva felegyenesedett.

Miután összetekerte a pázsiton heverő jógaszőnyegeket, elindult a hátsó udvarra nyíló bejárat felé. Egy percre azonban megtorpant, kezét a kilincsen pihentetve. Hátrapillantott a farkasra, aki már nem mögötte, hanem közvetlenül mellette álldogált. Füleit ide-oda mozgatva fegyelmezetten várta, hogy kinyíljon az ajtó. Várta és akarta, hogy újabb szagokkal legyen gazdagabb, amivel még inkább közelebb kerülhet ehhez a szokatlan pároshoz. Még időben tudni akarta, nem jelentenek-e potenciális veszélyforrást.

- Ne nézz így rám! - vonta össze a szemöldökét Molly nevetve. - Nem hiszem, hogy ide állatok bejöhetnének - rázta meg lágyan a fejét. A farkas erre halkan felnyüszített, és közelebb lépett a csukott ajtó küszöbéhez. - Szerencséd, hogy odavagyok az állatokért. Majd valahogy kimagyarázom Zoe előtt - adta meg magát végül.

***

Eli nagyokat nyújtózva terült szét az ágyában. Elégedetten nyugtázta magában, hogy végre ma már nem kell rohannia az iskolabuszra. Ennek ellenére a további pihenés mégis váratott magára. Mobiltelefonja fáradhatatlanul rezgett a mellette lévő éjjeliszekrényen. Eli egy fintor kíséretében nyúlt a készülék után, aminek kijelzőjén a legjobb barátjának a neve villogott. Előhalászott egy müzliszeletet a táskája aljáról, végül megnyomta a hívásfogadás gombot. Arra azonban nem számított, hogy osztálytársa videóchaten fogja felkeresni őt.

- Haver, már tegnap óta várom a hívásodat! - affektált Jason a kamera túloldalán

- Bocsi, Jason! - csámcsogott Eli, ahogy egy újabb harapást mért a csokoládés müzliszeletre. - Volt valami a suliban?

- Te most komolyan ezzel jössz?! - kérdezte tátott szájjal a fiú. - Inkább te mesélj! Milyen a kecó?

- Várj, mindjárt megmutatom. - Majd kikecmergett az ágyából, megnyomta a telefonja képernyőjén a kameramegfordító gombot, és lassú mozdulattal körbesétált a szobájában. - És ez még semmi! Látnod kell kívülről is. De a nappali a legtutibb. A bölénytől baromira eldobod majd az agyadat - folytatta lelkesen.

- Bölény? - Jason szemei kikerekedtek. Eli azonban nem válaszolt. Alig várta, hogy megmutathassa barátjának az egész házat és az azt körülölelő erdőt. Eli nemigazán foglalkozott azzal, hogy ki van már ébren és ki nem. Hangosan nevetgélve folytatta ugyanúgy az eszmecserét a barátjával. - Van egy fekete kutyátok is?

- Mi?! - Jasonnek sikerült Elit kibillentenie a fesztelen hangulatából.

- Látom a kamerán keresztül. - Majd hirtelen elhallgatott, Eli pedig egy pillanatra ledermedt, ahogy meglátta az emeletről a fekete farkast teljes életnagyságban a nappali közepén, édesanyja nyomában. Mély levegőt vett, majd a falhoz lapult, és gondolkodva maga elé meredt. - Hé, Eli, minden okés? - érdeklődött suttogva a barátja.

- Jason, most leteszem picit, jó? - hadarta zavarodottan a fiú.

- Rendicsek - szakította meg a videóhívást a fiatal kanima. Eli pedig hallgatta, ahogy édesanyja a farkashoz beszél. Nyugodtan, kedvesen és nyitott szívvel.

- Tudod, a szemei... - vett egy mély levegőt Molly. Ebben a sóhajban azonban sokkal több rejtőzött holmi fáradtságnál. - Amikor csak rá nézek, ő jut róla az eszembe. Az apja. Mármint a vér szerinti édesapja - javította ki magát, miközben egy újabb adag kávét öntött magának. Ujjaival körülölelte a törékeny anyagú bögrét, majd háttal a konyhaszekrénynek támaszkodott. - Most van a legrosszabb időszakában. Tinédzser. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. - Majd egy pillanatra elhallgatott, végül megrázta a fejét. - Teljesen elment az eszem - horkantott fel alig hallhatóan. - Egy farkassal beszélgetek. - Molly végszavára a fekete bundájú teremtmény a nő elé sétált, leült, és mélyen a szemeibe nézett. Tekintetéből megértés tükröződött, már ha egy állat képes az érzelmek effajta kimutatására. Molly elmosolyodott. - Tudod, igazán jó hallgatóság vagy. Bárcsak neki is elmondhattam volna mindezt. - Szemei könnybe lábadtak. - Meghalt, és hála nekem, még azt sem tudta, hogy van egy fia.

Eli izmai - édesanyja utolsó mondatára - erőteljesen megfeszültek. Már semmit sem értett, pedig az egyik legfontosabb személy az életében megígérte neki, hogy nincs több hazugság. Akkor meg hogy lehet az, hogy Derek Hale-nek még tudomása sem volt arról, hogy ő a világon van? Él és lélegzik. Lassan már tizenöt éve. Erős érzések kavarogtak benne. Düh és szomorúság egyvelege. Nem törődve a fekete farkassal - és pláne nem az édesanyjával - párosával szelte lefelé a lépcsőfokokat.

- Eli! - mozdult Molly a fia irányába, akinek már csak a suhanó sziluettjét látta. A levegőben egyből megérezte a zaklatott tiniből áramló érzések intenzív szagát. Tehát mindent hallott - hasított a fájdalom a mellkasába. Egy percig sem hezitált. Mindent hátrahagyva a fia után rohant egyenesen az erdő irányába, ahova Eli is tartott. - Állj meg, kérlek! - kiáltotta utána, miközben egy gyökerestül kitekert fát ugrott át. Kis idő elteltével már arra lett figyelmes, hogy nem csak ő üldözi a nyugtalan iskolást. A fekete bestia sokkal gyorsabb volt nála. Félt, hogy bánthatja őt, és ragadozóhoz híven zsákmánynak nézi majd a menekülő fiút. - A fenébe! - hagyta el egy halk szitkozódás a nő ajkait.

Hófehér szőrök kezdték beborítani bőrének minden egyes szegletét. Körmei karmokká alakultak, tépőfogai megnyúltak, érzékei kiélesedtek. Percekkel később már két farkas rohant Eli után. Az egyik azért, hogy megmentse. Talán önmagától, talán a másik bestiától.

***

Nem csak a Beacon Hills-i Nemeton volt az egyetlen a világon, de kétségkívül ezen a helyen történt a legtöbb természetfeletti katasztrófa. A legendák szerint a druidák számára ez egy szent hely volt, ami különféle rituálék elvégzését tette lehetővé. Sokan úgy vélték, hogy eme világfa kivágása vagy megsértése különféle problémákat - mint például tűzvészt, járványokat, viszályokat - hoz a környező falvakra. Természetesen, mára ez már nem volt több mendemondánál, de Scott és a barátai a Nemeton minden apró rezdülését komolyan vették.

Eli épp ennek a csodafának az irányába szaladt. Érezte magában a vonzását, ami szinte már a bőre alatt bizsergett. Nem törődve a nyomában csaholó farkasokkal, tovább szelte a látszólag kijárt ösvény útvonalát. Amikor a természetfeletti pulzálása erősebben hatott rá, ijedtében megtorpant. A szíve már a fülében dobolt. Tudta és érezte is, hogy van itt valami, ami nem csak rá, hanem valószínűleg a többi lényre is hatással van. Gyors levegővételek közepette járta körbe az apró tisztást, de semmi kézzel fogható magyarázatot nem talált a furcsa energiahullámra, ami nem olyan rég még az ereiben lüktetett. A következő sokk akkor érte, amikor a fekete farkas a földre terítette őt, és súlyos testével a védelme alá vonta. A fiú kiáltott, kapálózott a bestia termete alatt, de amaz teljes nyugodtsággal tűrte Eli ösztönös viselkedését.

Molly kétségbeesetten sietett fia megmentésére. Már csak pár méter választotta el a másik állattól. Kész volt a húsába harapni és lerángatni Eli törékeny testéről.

- Ég veled, Derek Hale! - hallotta meg a farkasalakot öltött férfi egy nő magabiztos hangját a távoli fák rejtekéből. Már korábban is észlelte a levegőben terjengő, oly ismerős szagot. Talán ezért is érezte azt, hogy meg kell védenie a fiút.

A követező pillanatban már egy pisztoly kibiztosított hangja, végül pedig egy lövés hasított a levegőbe. A fekete farkas füleit hátralapítva várta a golyó által ejtett éles fájdalom szétterjedését a testében; de csodával határos módon még másodpercek múltán is teljesen életerősnek érezte magát. Talán azért, mert valójában nem is őt érte a halálos lövés, hanem a gyermeke után rohanó nőstényfarkast. A fehér bundájú teremtmény halk nyüszítések közepette pihegett a Nemeton föld felett kúszó, göcsörtös gyökerei között.

- Ne! - ordította el magát Eli, majd belemarkolt a testét védő fekete bundába, és őrültekhez hasonlóan rángatta le magáról azt. - Kérlek, ne hagyj magamra! - borult a másik állat teste mellé. Sírástól kivörösödött szemekkel arcát a fehér farkas puha szőrébe fúrta.

***

A fekete farkas felvonyított. Hívta a falkát, és ezzel együtt az alfát is. Segítségre volt szüksége. Nem csak a töltény, hanem az állat egyre rosszabbodó állapota miatt is. Ami túlságosan is aggasztó volt a számára.

Kék sisakvirág - rémlett fel a Kate Argent által használt lőszer Derek emlékei között. Akkor szerencséjük volt, mert Scott épp Allisonnal járt. Így sikerült megszerezniük a golyót, aminek köszönhetően Stilesnak mégsem kellett amputálnia a vérfarkas karját. Épp az utolsó pillanatban...

De ez az eset most más volt. Felismerte a rejtőzködő nő szagát. Arra viszont még nem jött rá, hogy miért akarja őt holtan látni. Végül a zokogó fiúra tévedt a tekintete, aki utolsó mentsvárként a szuszogó állat bundáját markolászta.

A falka helyett azonban csak Scott jelent meg, és - mintha olvasott volna a gondolataiban - egy sporttáskát hajított eléje, miközben ő a sokkos állapotban lévő fiú elé térdelt.

- Hé! - szólítgatta a srácot, aki szinte már remegett a fájdalmas felismeréstől. Scott mindkét vállát megragadva próbált kapcsolatot teremteni kettőjük között. - Hogy hívnak?

- Én... én... - dadogta Eli, majd újra a fehér farkasra meredt a tekintete, kinek alakja félig-meddig már az édesanyját formázta. A levegőben kétségbeesés és fájdalmas szenvedés szaga vibrált.

- Nézz rám! - rázta meg az alfa erősebben a reszkető fiút. Eli reményvesztett tekintettel nézett a fiatal férfi szemeibe, kinek írisze vörösen izzott. - Összpontosíts! Kérlek! - váltott lágyabb hangnemre Scott. - Hogy hívnak?

- Eli - vett egy mély levegőt a fiú elfojtva ezzel az újra kitörni készülő zokogását. - A nevem Eli.

- Jól van, Eli. Én Scott vagyok - mosolyodott el barátságosan. - Ő az édesanyád? - A fiú hezitálva bólintott egyet. Scott levette magáról a bőrkabátját, és a földön szenvedő nőre terítette, aki már az eszméletvesztés határán táncolt. Magzatpózba kuporodva remegett, fiára fel-felpillantva. - El kell vinnünk Deatonhöz. - Ez a kijelentés már nem Elinak szólt, hanem annak a férfinak, aki a hátuk mögött egy sötétzöld színű pólót rángatott magára. Végül a Nemeton tönkjére ült, és miközben bakancsának a fűzőjét szorosabbra húzta, Scottra pillantott.

- Ő kicsoda? - Eli kérdése remegve hagyta el az ajkait, miközben tekintete a borostás arcú férfi parancsoló pillantásán állapodott meg.

- Miatta nem kell aggódnod. A falkám tagja. Jóbarát - biccentett a fiatal alfa Derek felé.

- Van más felnőtt is veled édesanyádon kívül? - Az idegen férfi mély hangja furcsa, a fiú számára ismeretlen érzéseket hozott a felszínre. Elinak fogalma sem volt, hogy kik és miért is veszik így körül őt. De érezte a jóindulatukat, így megbízott bennük. Még abban a férfiben is, aki nemrég még farkasként taszította földre a tisztás közepén.

- I-igen - dadogta bátortalanul. - Zoe... ő... - Majd könnyes szemekkel újra édesanyjára meredt, kinek mozdulatlan teste láttán görcsösen a porhanyós talajba markolt. - Meg tudjátok menteni? - nézett fél szemmel az alfára. - Kérlek, hozzátok vissza őt! - könyörgött hol Scottra, hol pedig az idegen férfi felé fordulva.

- Megteszünk mindent. Ígérem! - nyugtatta meg Scott, majd tenyerét Eli vállára helyezte. Amikor a fiú nem figyelt, az alfa aggódó arckifejezéssel Derekre pillantott. Mindketten tudták, hogy még a legjobb esetben is maximum negyvennyolc órájuk maradt, hogy megtalálják a vadász által használt töltényt, máskülönben a méreg végérvényesen végez a vérfarkassal.

- Vidd el Deatonhöz, én hazakísérem a fiút - bólintott a markánsabb kinézetű férfi. Scott óvatosan a karjaiba vette a fiatal nőt, aki a váratlan helyzetváltoztatásra hangosan felnyögött, de még mindig nem nyitotta ki a szemeit. Eli egy darabig még mozdulatlanul meredt az alfa után, aki édesanyjával az ölében egyre távolabb került tőle. Ahogy eltűntek az erdő fái között, ismételten kitört belőle a fájdalmas zokogás. - Induljunk - lépett közelebb hozzá a férfi, amitől a fiú védelmezően körülölelte a térdeit. - Segítünk édesanyádon, de ehhez neked biztonságos helyen kell maradnod - guggolt lassan az összetört tinédzser mellé. - Megértetted? - Eli felnézett a férfi nyugalmat sugárzó, zöld szemeibe, és egy rögtönzött mozdulattal a mellkasába temette az arcát. Derek megilletődve reagált a fiú mozdulatára, de valamiért mégsem tolta el magától. Emlékezett, hogy ő mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy az édesanyja odaveszett a családjukat sújtó tűzvészben. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Itt már nem számított a fiú valódi kiléte. Segíteni akart rajta, már csak azért is, mert azt a golyót kétségkívül neki szánták. Nem pedig annak a másik alakváltónak.