Drága kis falkám!

El sem hiszem, hogy sikerült befejeznem a folytatást. Tudom ám, hogy már vártátok, és majd' megettetek érte. :D

Fogadjátok sok szeretettel! Legyen ez az én karácsonyi ajándékom a számotokra.

Kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok mindenkinek! ❤️

Puszi: Hope

***************************

Molly nem tudta, kit öljön meg előbb. A macskákat, amik minden egyes mozdulatára prüszkölve fújtattak a ketreceikben, vagy Lydiát, aki olyan csereruhát hagyott ott neki, hogy szíve szerint inkább visszavette volna a vizes gönceit. A farmernadrággal még nem volt gond, ami itt-ott koptatott volt, hisz tökéletesen illet az izmos lábaira, a derekára, de a felső... Az az istenverte felső olyan merev, de mégis olyan vékony fekete anyagból készült, hogy majdhogynem közszemlére tette volna vele a domborulatait. És ha ez nem lett volna elég, aligha tudta volna egymaga felapplikálni magára. Ahhoz kellett volna valaki, aki a fűzőt olyan erősen húzza meg a hátán, hogy az még véletlenül se csússzon le róla.

- Tuti direkt csinálta - sóhajtott fel bosszúsan Molly, majd meztelen felsőteste elé illesztette a kapott ujjatlan ruhadarabot, és az ajtóhoz somfordált. Kikukkantott az apró kis ablakon. Nem messze a bejárattól ki is szúrta a Hale vérfarkast, aki látszólag igencsak belemerült a gondolataiba; arcán nem ült nyugtalanság, csak csendben várakozott. Molly izgatottan az alsó ajkába harapva elmosolyodott. A férfi őt várta, ehhez kétség sem férhetett.

Derek abban a helyiségben öltözött át, ahol a vízzel teli kádak voltak. Viszonylag gyorsan végzett, és amíg Mollyra várt, keresztbefont karral lazán az egyik műtős asztalnak dőlt, egyik bokáját a másikon keresztezve. Eli jutott az eszébe, amitől furcsa érzések kezdtek kavarogni a lelkében. Utoljára csecsemőként tartotta a karjaiban a fiát, aki mostanra már igazi kamasszá cseperedett. Még a születése előtt megfogadta, hogy igazi vérbeli Hale-t farag belőle, egy olyan vérfarkast, aki képes lesz bármikor és bármilyen élethelyzetben megállni a helyét. De nem így történt. Ehelyett egy másik férfi nevelte fel Elit. És ennek a másik férfinak a karjaiba omlott Molly esténként. Nem lett volna szabad, hogy így érezzen, a féltékenység mégis fájdalmas görcsként jelent meg a gyomrában. Elképzelte, ahogy az a másik férfi megcsókolja a nőt - aki minden kétséget kizáróan élete szerelme volt -, ajkaival végigsimít bársonyos bőrén, a hitvesi ágyukba invitálja őt, és...

Ekkor a mellette lévő ajtó megnyikordult, amire felkapta a fejét. Az egyre csak kavargó gondolatai szinte megszűntek létezni, amikor megpillantotta Mollyt kissé alulöltözött állapotban. Farmerben volt, és mindössze csak egy falatnyi ruhadarabot tartott meztelen felsőteste elé. A víztől kócos haja itt-ott a vállaira tapadt. Derekben egy pillanatra bent rekedt a levegő, amitől belső farkasa szűkölni kezdett.

- Segítenél? - kérdezte Molly suttogva, majd gyorsan körbenézett a helyiségben, mintha attól félne, hogy valaki elrejtőzve kifigyeli őt ebben a sokat mutató maskarában.

Derek kérdőn felvonta a szemöldökét, de válasz helyett - tettetett hanyagsággal - ellökte magát az asztaltól, és elindult Molly felé. Fogalma sem volt, mi várja majd a másik teremben, az ajtó túloldalán, de segíteni akart Mollynak, sőt, mi több, meg akarta érinteni őt. Kíváncsi volt, hogy vajon még mindig olyan selymes-e a bőre, mint az emlékeiben. Azokban az emlékekben, amikben éjt nappá téve testük vágytól lobogva fonódott össze. Derek hirtelen megtorpant a félig kitárt ajtó küszöbén, amint férfiösztönei zsibongva a nőért kiáltottak. És ezen még az sem segített, hogy Molly háttal állt neki a félhomályban. Hamvas bőre csalogatóan vonzotta őt, meztelen hátát alig takarta más, csak a fekete felső egyik oldalról a másikba átfűzött szalagjának keszekuszasága. Derek kíváncsi tekintete végigsiklott a fiatal nő gerincének a vonalán, aztán lejjebb és még lejjebb.

Valami megváltozott Derekben. Talán a kívánatos látvány tette, de egy szempillantásnyi időre múltbéli emlékek ingerei rohamozták meg: egy erdei kis faház otthonos kandallója, melyben izzó fahasábok sorakoztak, egy komfortos kanapé, Molly ujjainak türelmetlen szorítása a férfiassága körül, majd Molly csókjának és nőiességének íze a nyelve hegyén. Hirtelen olyan erős impulzus érte ezek által Dereket, hogy farka megmozdult a nadrágjában. Egyetlenegy nő sem volt még képes így lázba hozni őt. Ami egyszerre volt izgató és rémisztő. Rémisztő, mert félt, hogy sosem lehet már az övé. Legalábbis nem úgy, mint egykor; és ez fájdalommal töltötte el.

Molly szégyenlősen elnézett a válla felett. Egyből megérezte a Hale vérfarkas semmi mással össze nem keverhető vágyának illatát. Derek erősen összpontosítva próbálta megfejteni, miben is kellene segítenie az előtte várakozó Mollynak, leküzdve közben a vágyát, ami majdhogynem felperzselte belülről. Molly - látva a férfi értetlen arckifejezését - elfojtott egy aprócska mosolyt, végül halkan megszólalt.

- Meg tudod úgy húzni majd kötni hátul, hogy ne csússzon le rólam?

- Megpróbálhatom - köszörülte meg a torkát Derek, majd Molly mögé lépett, és kezébe vette a szalag egyik majd pedig a másik végét -, de előre szólok, sosem csináltam még ilyet - szabadkozott, miközben egyik erős húzás követte a másikat. Ujjai néha-néha akaratlanul hozzáértek Molly meleg és puha tapintatú bőréhez.

- Akkor ideje gyakorolnod - jegyezte meg Molly, majd halkan hozzátéve folytatta -, máskülönben hogy fogod kihalászni a jövendőbelidet a menyasszonyi ruhájából?

Molly egyáltalán nem így akarta kifejezni magát, és szemtől szemben nem is volt bátorsága rákérdezni Dereknél... de kíváncsi volt, hogy az évek alatt sikerült-e társra lelnie. Habár a férfi lakásán ennek nyoma sem volt, amikor ott járt; sem idegen szagok alapján, sem pedig a ház otthonosságát tekintve.

Derek megállt a húzó mozdulatokkal. Már épp az utolsó simítás volt hátra. Befejezve egy erős masnit kötött a szalag végére. Molly szavai úgy hasítottak a levegőbe mint az éles penge. Derek úgy érezte, mintha valaki jól mellkason rúgta volna, de megőrizte a nyugalmát, és így reagált a nő kérdésére:

- Eli születése után meg akartam kérni a kezedet. - Mollyban bent ragadt a szó, szíve összefacsarodott a Derek szavai mögött megbúvó fájdalomtól; csak bámult maga elé, de érezte amint Derek lágyan végigsimít a vállain, érezte, amint forró lehelete végigcirógatja a tarkóját. - Laura szerint még túl korai lett volna, hiszen annyi minden történt akkor. Majdnem elveszítettelek. Mindkettőtöket. - Derek hangja elhalt a végére, és suttogva folytatta tovább. - Azt hittem, könnyebb lesz, de... képtelen vagyok eltemetni ezt az erős sóvárgást, ami hozzád hajt. - Ujjait ismételten végighúzta Molly vállának a vonalán, de ezúttal mozdulatát az ajkai is követték, végül pedig a nyelve, melynek perzselő érintésétől Mollyt kirázta a hideg. Mollynak elég is volt ennyi, és a lába közét olyan forróság öntötte el, hogy úgy érezte, menten szénné ég; mellei ólomsúlyúvá nehezedtek. A tökéletes életéről alkotott elvei szöges ellentétben álltak a testében lángra lobbanó, sürgető vággyal. Olyan hirtelen fordult szembe Derekkel, hogy a férfinek még elmélkedni sem volt ideje. Fogaik összekoccantak a heves csóktól, azonban Derek egy pillanatra megállt, elhúzódott, végül Molly füléhez hajolt. - Sok-sok évvel ezelőtt megígértem neked valamit - suttogta. - A faházban, azon a fránya kanapén ülve. Emlékszel még, ugye? - Derek hangja elmélyült a vágytól, amitől Molly testén újabb sóvárgó hullám vágtázott keresztül. Könyörgőn Derek pólójába markolt, majd felnyögött, amikor a férfi az ajkai közé szívta a fülcimpáját. Olyan érzékien, mintha már egy teljesen más testrészét kényeztetné.

- Vedd le! - könyörögte Molly türelmetlenül. Nem bírta elviselni többé a fűzős ruhadarabot magán. Vágytól meredező mellbimbói fájón feszültek neki a szoros anyagnak. Derek erre abbahagyta a Molly nyakán lévő puha bőr cirógatását, majd lefejtette a nő ujjait a pólójáról, és két tenyere közé fogta az arcát. Mélyen az égkék szempárba nézett.

- Ha ezt megtesszük, nincs az az isten, aki lemossa rólunk az egyesülésünk szagát. Már így is túl messzire mentünk - vallotta be Derek őszintén, de Molly, nemtetszését kinyilvánítva, csak a fejét rázta. Nedves szőke tincsei így ide-oda röpültek, majd tapadtak a hátára. Derek felmorrant, amikor észrevette a nő nyakán éktelenkedő, még mindig gyógyulófélben lévő karmolást. - Ezt én okoztam? - kérdezte tapintatosan, majd mutatóujjával végigsimított a hegen.

- Nem - válaszolta Molly suttogva. Hangja még mindig vágyakozóan csendült fel.

- Szeretném tudni, hogy...

- Nem fontos - rázta meg a fejét Molly. Nem akart erről beszélni. Nem akart Peterre gondolni és a vérben forgó, gyűlölködő tekintetére. Csak Dereket akarta: forró, odaadó csókjait a bőrén, erős szorítását, ahogy ujjai türelmetlenül a combjaiba vájnak, miközben testük egybeolvad.

- Jól van. - Derek nem erőltette a dolgot. Gyengéden Molly tarkójára simította a kezét, majd a mellkasához vonta őt, és belecsókolt a hajába. Derek illata nyugtatólag hatott Mollyra, amitől ösztönösen közelebb préselte magát a férfihoz. Elmosolyodott, amikor megérezte Derek tettre kész férfiasságát a nadrágjában. Tudta, hogy ő is ugyanúgy, ha csak pár percre is, elveszítette a kontrollt a józan esze felett. - Menjünk Elihoz - suttogta Derek, majd végigsimított Molly hátán, kinek ajkait egy megadó sóhaj hagyta el.

Ahogy testük összesimult a félhomályban, az az ígéret a múltból túlságosan is erős kísértésnek bizonyult mindkettejük számára...

***

- Gyerekesek vagytok - jegyezte meg Malia keresztbefont karral a bejárattól nem messze. Lydia és Jackson nem foglalkozott a vérpréri goromba megjegyzésével, ami már nem az első volt ezen a napon. Karöltve közelebb araszoltak a műtős terem bejáratához, és a nyakukat meregetve igyekeztek bármi kézzelfoghatót elcsípni a tekintetükkel. - Még csak nem is abban a teremben vannak - folytatta ugyanolyan közönyösen Peter Hale vérszerinti lánya.

- Túl régóta vannak már bent - pirított rá Lydia suttogva, mire Malia megforgatta a szemét. Dr. Deaton mosolyogva nézett fel az elmaradt papírmunka rendezése közben. Scott lelkiismeretesen segített a doktornak, nem igazán tudott mást tenni. Örült, hogy Derek a halált legyőzve visszatért hozzájuk. És egyébként is, ha baj történt volna Derek és Molly között, azt meghallotta volna, hála a farkashallásának. De nem akart Derek magánéletében vájkálni, így amíg vártak, nem hegyezte a fülét. Annyira.

- Szerintetek miért? - morgolódott az orra alatt továbbra is Malia.

- Neked meg mi bajod? - fordult feléje Lydia keresztbefont karral. Malia erre ellökte magát az ajtófélfától, és egy szempillantás alatt a banshee előtt termett.

- Abszolút semmi - sziszegte a vöröses hajú lány arcába.

- Malia - figyelmeztette Scott gyengéd hangnemben a fiatal nőt a pultnál állva, miközben ujjai lágyan Malia csuklója köré fonódtak.

- Tudom, tudom - emelte fel megadóan a kezeit Malia, majd visszamasírozott a helyére -, de akkor sem hiszem, hogy ez a nő - biccentett abba az irányba, amerre Lydiáék álltak - valóban Derek múltjából csöppent volna ide. Nem bízom meg benne. Sajnálom.

- Én ismerem - szólalt fel Jackson, és egyből Molly védelmére kelt. - És higgyétek el, nem rossz ember, akarom mondani: vérfarkas - javította ki magát, majd hirtelen hátrébb lépett és izgatottan suttogva magával rántotta Lydiát is. - Jönnek!

Amint Derek és Molly belépett a rendelő előterébe, mindenki úgy tett, mintha hihetetlenül el lenne foglalva. Kivéve Maliát, aki továbbra is gyanakodva méregette a nőstényfarkast. Nem kellett megszólalniuk, a vérpréri már tudta, mi történt közöttük. A párost körüllengő szagok útmutatást adtak neki, amitől grimaszolva el is húzta az orrát.

- Akkor ő most kicsoda is neked, Derek? - szólalt fel Malia minden mellébeszélés nélkül. Lydia egy lesújtó pillantást lövellt a vérpréri felé, de a címzett egyáltalán nem törődött vele.

Derek olyan higgadtan válaszolt, amilyen higgadtan csak lehetett.

- A fiam édesanyja. - És a társam - tette hozzá gondolatban, majd melegséggel a smaragdzöld szemeiben Mollyra mosolygott. Malia felhorkantott.

- Ha te mondod...

- Tetszik a felsőd. Jól áll - igyekezett oldani a feszültséget Lydia, mire Molly pillantása morcosan a banshee irányába vándorolt.

- Erről még beszélünk. - Molly ajkai baljós mosolyra húzódtak, amit Lydia egy zavart vigyorral viszonzott.

- Scott, elkérhetném a kocsidat?

- Persze, Derek - nyúlt a zsebébe az alfa, majd Derek markába helyezte a kulcsot. - Ha bármi van, szólj. - Derek bólintott.

- És hogy érzed magad? - állt fel Dr. Deaton. Kezeit a nadrágja zsebébe csúsztatta, majd Derek elé sétált. A Hale vérfarkas próbálta megfejteni a doktor vizslató tekintetét, de jól volt, valóban jól. Így nem értette Dr. Deaton túlzott aggodalmát a szemeiben, amikor pillantásuk keresztezte egymást.

- Tökéletesen.

- Reméljük - állapította meg a doktor, de volt valami a hanglejtésében, amit nem tudott Derek hová tenni. Ő vezette végig a rituálét, mégis... Reménykedett benne, hogy mindent a legnagyobb odafigyeléssel vittek véghez, mert ha nem, akkor az akár bajt is szülhet a közeljövőben. Molly kivételével mindannyian tudták, milyen volt, amikor Scott, Allison és Stiles mindent megtettek annak érdekében, hogy megtalálják a Nemetont és a szüleiket. De akkor egy olyan dimenziós síkba kerültek a szertartás után, amit úgy írtak le, hogy az élet és halál közötti űr, más néven Bardo. De Derek a rituálé alatt nem látott sem fehér szobát szürke és fehér csempével a padlón, sem pedig fluoreszkáló világítótesteket. És a Nogitsune is már a múlté volt... Ő csak azt tette, amire az állatorvos utasította: lebegett az emlékek nyújtotta érzésekben, képekben, hagyta, hogy átfolyjanak az elméjén.

- Tényleg jól vagyok - erősítette meg Derek egy bólintással egyetemben.