Kedves Olvasóim!

Meghoztam az új részt! :) Utólag is szeretnék bocsánatot kérni tőletek, hogy ennyit kellett várnotok rá, dehát ez a fránya szabadidő... Ami nem sok van mostanában. 😕

Köszönöm, hogy bármilyen formában noszogattatok a folytatással! ❤️ Mindig örülök bárminemű visszajelzésnek tőletek.

Nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást mindenkinek! ❤️

U.I.: Ezt a fejezetet most kivételesen telefonról töltöttem fel, úgyhogy nagyon remélem, a Wattpad nem nyikálta szét a sorokat.

*************

Peter Hale karmai kibújtak a helyükről, miközben a Derek kádja mellett remegő nőt figyelte. Mértéktelen düh szaporodott fel a sejtjeiben, ami bosszúért kiáltott. Tudta, hogy Scott előbb-utóbb a fiatal nőstényfarkas védelmére fog sietni, ha megérzi a belőle áradó vérszomj szagát, de nem törődött vele. És talán túlságosan is meggondolatlanul cselekedett, amikor a nedves padlón maga alá gyűrte Molly kapálózó testét, és éles karmaival a torkának esve vöröslő vér fröccsent az arcába, amit egy győzelemittas, ragadozó mosollyal nyugtázott.

Molly rúgkapálva, sarkainak a segítségével próbálta magát kitolni a férfi alól, de az oxigénhiányos állapot miatt ez nagyobb erőfeszítéssel járt, mint hitte. Szerencsére hiába történt minden olyan váratlanul, a helyiségben mindenki egy emberként kapott Peter keze, lába, ruhája után, hogy leszedjék róla. Molly egyik kezével nyögve a kád szélébe kapaszkodott, másikat pedig a torkán éktelenkedő mély karmolásnyomra tapasztotta. Ha csak pár centivel csúsznak odébb Peter borotvaéles karmai, valószínűleg már nem élne.

Lydia remegő ajkakkal guggolt le Molly mögé, hogy felsegítse őt. A banshee gyűlölködő pillantást vetett az őrjöngő Hale felé, majd - nem törődve Molly véres ujjaival - hagyta, hogy a nő a karjaiba kapaszkodjon.

- Minden a te hibád! - ordította bőszülten Molly arcába Peter, miközben Jackson és Scott a vállainál fogva a szemközti falhoz szegezte. Végül Peter hagyta, hogy meggátolják a nő meggyilkolásában, de agyarait kivillantva nem eresztette Molly rémült tekintetét, amikor fenyegetően, mint egy eskütétel, így szólt hozzá: - Ha meghal, levadászlak, és darabokra szedlek!

- Ha meghal - csuklott el Molly hangja, nem csak a fájdalmas, friss sebhely miatt -, erre nem lesz szükség, mert vele halok én is.

- De Derek nem fog meghalni, ugye, doki? - tette fel bizakodóan a kérdést Scott Dr. Deatonnek. A druida erre fájdalmasan felsóhajtott, és ez a fajta reakciója olyan kínzó vibrálást hozott létre a teremben, amitől Scott és Molly gyanakodva összenézett.

- Derek tisztában volt vele, mit vállal ezzel - suttogta a druida. Tekintete a fiatalabbik Hale eszméletlen testére siklott, majd pedig Mollyra, kinek arcára olyan felháborodással keveredett fájdalom ült ki, hogy Dr. Deaton elhátrált a kádtól.

Nem hiába volt az a furcsa, szorongató érzése, amikor még az elején Derek szemeibe nézett.

- És ti hagytátok, hogy ezt tegye?! - hörögte Molly, miközben gyűlölködő pillantásokat vetett minden egyes személyre. Végül tekintete Lydián állapodott meg, aki támogatóan az oldalát fogva nyújtott neki segédkezet. - Te... te banshee vagy. Ha eljönne Derek ideje, hogy... - Majd lenyelte a torkában növekvő gombócot, amivel egyidejűleg mellkasában őrült szorítás keletkezett. - Akkor... sikítanál, ha... - Képtelen volt kimondani a mindent megsemmisítő szót. Lydia arcára a szomorúság és az együttérzés egyvelege ült ki.

- Ez nem épp így működik, Molly. Sajnálom - tette hozzá suttogva a epervörös hajú fiatal nő.

Molly erre nemtetszően megrázta a fejét, és nem törődve Peter fenyegető morgásával - aki minden bizonnyal már sejtette, hogy mire készül - belemarkolt Derek kádjának a peremébe, ahol ujjai véres nyomatot hagytak maguk után. Lydia nem lépett hátrébb, inkább gyengéden Mollyba karolt, és besegítette az eszméletlen férfi mellé.

Molly bőre alá különös érzés kúszott, amikor Derek lábaihoz térdelt, és tenyereit belemártotta a vízbe. Az ő vére és Dereké az apró hullámokon táncolva keveredett össze. A víz túlságosan is langyos volt az övéhez képest, ami még a kiszállásának a percében is majdhogynem jéghideg volt.

Fájdalomtól sajgó szívvel nyúlt Derek ujjai felé a víz alatt, amiket végül összekulcsolt az övéivel. Egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, ugyanis Derek teste izzott a forróságtól, körülöttük pedig egyre vörösebbé vált az áttetsző folyadék. Teljesen megfeledkezett róla, hányan is figyelik most őket ebben a pillanatban. Valójában nem is érdekelte, csak Dereket látta maga előtt, és rettegett. Rettegett, hogy újra elveszíti őt. Ezennel végleg.

- Ha még egyszer át kell élnem azt a fájdalmat, amit évekkel ezelőtt, akkor belehalok. - Molly egész testét a fájdalmas gyötrődés rázta meg, végül teljesen feltört belőle minden kín, és nyüszítve Derek felsőtestére borult. Ott zokogott tovább. A vér maró szaga és fémes íze az orrába és a szájába kúszott, amitől prüszkölve emelte feljebb a fejét; majd lassan visszahajolt az eszméletlen vérfarkashoz, és suttogni kezdett a fülébe: - Veled megyek, Derek! Bárhol is vagy éppen. De ha lehet... inkább térj vissza hozzám. Annyira sajnálok mindent, pedig csak azt akartam, hogy biztonságban légy és élj tovább. Hogy ne halj meg miattam. - Szaggatottan fújta ki a levegőt, ahogy a kínkeserves sírás újra és újra végigremegett a testén. Majd eltorzult arccal az alsó ajkába harapott, és végigsimított Derek borostával fedett arcbőrén, miközben homlokát lágyan a férfiénak döntötte. - Térj vissza hozzám, kérlek.

A könnyek patakokban folytak már az arcáról, amiknek sós ízét megérezve fájdalmasan elmosolyodott.

Megérdemlem, hogy szenvedjek, hisz végtére is, mindenről én tehetek. Mindenről. Arról, hogy ide jutottunk. Arról, hogy Eli távol volt tőled, és nem ismerhetett meg sosem igazán. - A gondolatok fájdalmas igazságként folytak át Molly elméjén. Még csak esélyt sem adtam a fiunknak arra, hogy tudja, milyen önzetlen és tökéletes férfi az édesapja. Az a férfi, aki mindig is az életem szerelme volt és mindig az is marad.

Molly ordított, nyüszített, vonyított fájdalmában. Végül ujjait Derek vállaiba mélyesztette, és rázni kezdte az eszméletlen testét, mintha attól bármiféle változás is történne. Hiszen a szíve már alig vert a férfi mellkasában, de a vére, az a vöröslő vére egyre csak folyt a fülein és az orrlyukain keresztül.

- DEREK!

Molly belső farkasa fájdalmas vonyításban tört ki.

***

Peter Hale dühtől fújtatva hagyta el a termet. Senki sem foglalkozott a férfi önző magatartásával. Mindenki a fiatal szőke nőt figyelte, aki úgy zokogott, mintha a világ összes gyásza az ő nyakába szakadt volna. Molly hátrahajtott fejjel zihált Derek eszméletlen teste felett, könnyei megállás nélkül folytak és csak folytak, egészen addig, amíg a nyaka köré acélkemény ujjak nem fonódtak. Molly először hüledezve meredt a vele szemben lévő éles agyarak és karmok tulajdonosára, majd arca ellágyult a kéken szikrázó tekintet láttán. De a szorítás nem akart enyhülni. Molly már fulladozott, és még a gyógyulófélben lévő sebe is kifakadt. A friss vér illatának hatására valami megmozdult a torkát markolászó vérfarkasban. Ujjainak szorítása enyhült, agyarai visszahúzódtak, kéklő tekintete mögött pedig vibrálva fel-felsejlett szemeinek valódi smaragdzöldje; ami végül háttérbe is szorította a vérfarkas szikrázó íriszeit.

Dr. Deaton csendre intette a többieket, akik már mozdultak volna a kádban viaskodó két vérfarkas irányába.

- Lehet, hogy még mindig hipnózis alatt áll. Jobb lesz, ha csak én szólok hozzá - szólalt fel a druida, Scott pedig beleegyezően bólintott egyet, és hátrébb terelte a többieket. - Derek, Dr. Deaton vagyok. Hallasz engem? - Lassú, megfontolt bólintás. - Nagyon jó, Derek. Most fel fogok tenni egy igazán egyszerű, mégis fontos kérdést. - A fiatalabbik Hale nem mozdult. Farkasszemet nézett Mollyval, kinek szíve a megnyugtató boldogságtól vad táncot járt a mellkasában, annak ellenére, hogy Derek ujjai még mindig a gégéjét ölelték körül. - Derek, emlékszel erre a nőre? - A válasz már egy magabiztosabb, de annál vontatottabb biccentés volt.

Dr. Deaton közelebb sétált a két vérfarkashoz, akik a percekkel korábbi pozíciójukon egy cseppet sem módosítottak. Molly Derek lábait közrefogva térdelt a vérrel festenyzett vízben, az arca csupa derű volt, ahogy tekintete az élő és lélegző Derek látványát itta. Ezzel ellentétben Derek gondolatai zavarodottan kavarogtak a fejében, de egy valamiben biztos volt, méghozzá abban, hogy a vele szemben lévő nő az ő társa. Az igazi és az egyetlen, akitől sosem kellett volna elszakadnia.

- Molly - suttogta Derek maga elé, majd vontatottan elengedte a nő puha bőrrel fedett nyakát. Molly a neve hallatán újabb remegő sírásban tört ki, de nem mert Derek nyakába borulni, habár a szíve mélyén ezt tette volna. - Már... emlékszem... mindenre. - És Derek Hale zavarodott arcán egy magányos könnycsepp gördült végig, amit Molly szipogva, de annál nagyobb gondoskodással törölt le, végül a boldogságtól repesve a férfira mosolygott. És ez a mosoly minden eddiginél gyönyörűbb volt Derek számára. - Molly - ízlelgette újra és újra igaz társának a nevét. Nem tudott és nem is akart parancsolni a feltörő érzelmek hadának. Habár tisztában volt a jelenlegi eseményekkel, mégis, a nő ajkai csábítóan hívogatták őt. És ez a kísértés egyre csak ott bugyogott a mellkasában, a sejtjeiben, a teljes lényében. Végre már megértette a farkasa miért viselkedett úgy a nő közelében korábban. Talán rá nem hatott úgy az elmemódosítás, mint az emberi felére. De kit is érdekel most ez az egész? Az emlékei visszatértek, a közös emlékei, amiket ezzel a nővel élt át a legsötétebb órákban is. Érezte, amint a kád vize lágyan nyaldosni kezdi a bőrét, ahogy Molly közelebb mozdult hozzá; majd mélyen egymás szemébe néztek, és Derek a nő gyönyörű ajkaira suttogva szorította őt magához: - Megmondtam, hogy mindig vigyázni fogok rád.

Molly remegve szívta magába Derek illatát, azt az oly ismerős, vágyakozó illatfelhőt, amitől szíve végleg elgyengült. Ajkai simogatóan becézgették a férfiét, végül Derek feljebb csusszant - ülő helyzetbe tornázta magát -, magával húzva ezzel Mollyt is. És már semmi sem állt közéjük, ahogy Molly teste bizonytalanul megingott Derek karjai között.

Derek csókja olyan elmélyült és intim volt, hogy Dr. Deaton zavarában megköszörülte a torkát, és távozásra intette a bámészkodó fiatalokat.

- Azt hiszem, itt már nincs ránk szükség - somolygott a druida megkönnyebbülten.

Lydia azonban még huncutul visszapillantott a küszöbről a kádban egymást ölelő Derekre és Mollyra, és mielőtt még Jackson végleg kirángatta volna a teremből, halkan megjegyezte:

- A csereruhák a cicusoknál lesznek.

Végül az ajtó kilincse kattant egyet, és Derek ezzel a pillanattal párhuzamosan két tenyere közé fogta Molly könnyektől áztatott arcát, és csak nézte, figyelte őt. A párját. A szerelmét. Képtelen volt megszólalni a lelkében szétáramló színtiszta boldogságtól.

- Annyira sajnálom - suttogta Molly, majd belecsókolt Derek tenyerébe. De Derek lágyan megrázta a fejét. Hiába telt el majdhogynem tizenöt év. Való igaz, valóban gyűlölnie kellene a vele szemben lévő nőt, mégis... Ugyanolyan érzéseket táplált iránta, mint abban a rövid időszakban, amikor az élet összekötötte a sorsukat. - Kérlek, mondj valamit! Gyűlölj, ha szeretnél, hisz megérdemlem, de kérlek, mondj valamit. Bármit.

- Sss - simított végig hüvelyujjával Derek Molly ajkain, miközben a boldogság könnyeitől csillogó, smaragdzöld szemei megállás nélkül fürkészték a fiatal nő arcának minden egyes centiméterét.

Molly ajkai sóvárogva nyíltak szét, ahogy lehunyta a szemeit és egy aggodalmas, mély levegőt vett.

Mi lesz velük most ezután? Képtelen lesz ugyanúgy élni tovább az életét, mint eddig. Derek nélkül és egy olyan férfi mellett, akinek érzéseit sosem viszonozta igazán. Valakinek a szívét kénytelen lesz összetörni. Kivéve, ha az övé nem szakad meg előbb.

Puha ajkak vették birtokba az övéit. Gondosan, gyengéden cirógatták, majd egy lehelletnyire eltávolodtak tőle, mikoris Molly újra kinyitotta a szemeit.

- Látni szeretném. Szabad?

Molly tudta, hogy Derek Elira gondol.

- Mégis miféle buta kérdés ez? - mosolyodott el Molly olyan gyengéden, hogy Derek újra magához húzta egy ölelésre.

Már mindenük csupa víz volt, és a kád kemény anyagú alja is kellőképpen nyomta Molly térdeit, mégis minden ellenkezés nélkül bújt Derek melengető karjai közé.

- Szerinted meg tud bocsátani nekem? - suttogta Derek egy cseppnyi szomorúsággal a hangjában. Molly erre kibújt Derek gyengéd karjainak az öleléséből, és zavartan pislogni kezdett a Hale férfira.

- Ezt hogy érted?

- Amikor eljött hozzám, nem voltam valami túl kedves hozzá. Mentségemre szóljon, tényleg nem voltam önmagam. De most már így, veled - simított végig Derek Molly arcán gyengéden - és Elijal...

Molly szívébe erős fájdalom hasított. Ryan.

- Derek, én...

- Semmi baj, semmi baj. Tudom, hogy már van valaki, aki hazavár. - Derek elmosolyodott, de smaragdzöld szemeiben szomorúság csillogott, majd megrázta a fejét, és folytatta: - Piszok szerencsés egy pasas.

Molly erre képtelen volt mit reagálni. Nem mert Derek szemébe nézni, inkább a vöröslő víz alatt újra összekulcsolódó ujjaikat kísérte figyelemmel. Előbb vagy utóbb Derek rá fog jönni, ki is az ő férje, és ki az, akit Eli ugyanúgy az édesapjának hív. Gyomra görcsbe rándult, mert már előre tudta, hogy ez egy újabb fájdalmas törés lesz Derek életében.

- Gyere - szállt ki a kádból Molly, megtörve a számára kínos csendet, majd az értetlenül pislogó Derek felé nyújtotta a karját, aki végül elfogadta azt -, ideje, hogy találkozz a fiaddal. Eli biztosan örülni fog neked.

- Nagyon remélem - szerénykedett Derek egy lágy mosollyal az arcán.