Kedves Olvasóim!

Felkerült az új rész! 😊
Én, miközben írtam, majdnem elsírtam magam...

És köszöntöm az új olvasókat! 😍 Érezzétek jól magatokat nálunk! 

Puszi mindenkinek: Hope ❤️

--------------------------------------------------

 Eli próbálta nem túl feltűnően bámulni a konyhában idegesen fel-alá járkáló magas férfit. Volt egy pillanat, amikor a vérfarkas megtorpant, és csípőre tett kézzel a fiú szemeibe nézett. Azokba a zöldes szemekbe, amik akarva-akaratlanul az ő íriszeit juttatták az eszébe. Nem, nem lehet az ő fia! Képtelenség! De talán van rá mód, hogy kiderítse.

A konyhapultnak dőlve előhalászta a mobilját a farmernadrágja zsebéből, és gyorsan végig görgetve a névjegyzékét, meg is találta a megfelelő személyt rá. Scott McCall alfa volt, és ennek tetejében még Igaz Alfa is. Talán ő segíthet. Telefonja kijelzőjének a bal felső sarkába pillantott, mielőtt rányomott volna a hívás gombra. Scottra mindig is számíthatott, és ez fordítva is így volt, de azért mégsem akarta hajnali háromkor az otthonába ugrasztani. Inkább írt neki egy SMS-t, hogy amikor tud, jöjjön, de nem életbevágó.

- Ugye nem anyának szóltál? - kérdezte suttogva Eli a kanapén ülve. Hullámos tincsei még mindig nedvesek voltak a kinti esős időtől, hiába kapott egy törölközőt a férfitől, hogy megszárítsa magát. Derek a fiú bizonytalan hangjára felsandított a telefonja kijelzőjéből.

- Az édesanyád egy vérfarkas. Bárhol és bármikor rád talál, pláne úgy, hogy a kölyke vagy.

Ettől félt Derek is. Dühös volt a nőre. Elmondhatatlanul dühös. De ha rájön, hogy a fiú ide szökött el otthonról...

Miután hazaért, azóta valamelyest csillapodott a feszültség benne, de ettől függetlenül nem akart újra találkozni vele. Hiba volt utána szaglásznia, és hagyni, hogy az ösztönei vezéreljék. Ettől most saját magát is reménytelen helyzetbe hozta. Mégis - hiába is tagadná - az a csók olyan érzéseket lobbantott fel benne, amitől teljesen más embernek érezte magát.

Kölyke - visszhangzott a közömbös szóhasználat Eli fejében, amit kétségkívül a szívére vett, hiszen a vérszerinti édesapja ejtette ki a száján úgy, mintha egy múltbeli hiba lenne az ő részéről.

- Te is rám találnál?

Dereket meglepetésszerűen érte a fiú kérdése, és talán túl hirtelen indult el feléje, mert ahogy közelíteni kezdett, Eli úgy húzódott a kanapé legtávolabbi pontjába. Derek erre megtorpant, határozottan a tinédzser szemeibe nézett, majd így szólt:

- Ha tudom, hogy te létezel, az egész világot felforgattam volna, csakhogy megtaláljalak. Nem érdekelt volna, milyen áron, de a... - Majd a szó benne rekedt. Nehezére esett kimondania és megbarátkozni a gondolattal, hogy Eli az ő vére. Egy Hale. Egy pillanatra sem eresztette a fiatal tekintetét, amikor folytatta: - A fiamért bármeddig képes lennék elmenni.

Eli szemei könnybe lábadtak. Érezte a kettejük között vibráló köteléket, és szinte hallotta az ösztöneit, amint azt suttogják: Itt a helyed. Mellette. Ez az otthonod.

Erős kopogás törte meg a nappaliban tartózkodók közé simuló csendet. Derek rápillantott a telefonjára. Nem jött üzenet Scott-tól, tehát ő nem lehetett. A készüléket morgolódva visszacsúsztatta a nadrágja zsebébe, majd ráérősen a bejárati ajtó irányába indult. Minél közelebb került a váratlan hajnali látogatóhoz, annál ingerlékenyebb lett. Egy pillanatra megtorpant, amikor a kilincs a tenyerébe simult. Az Eli felé sugárzott nyugalmának mostanra már nyoma sem volt. Mély levegőt vett, de a belső farkasa ugrásra készen állt. Neki valamiért teljesen más tervei voltak a birtokháborítóval: az illata édes ambrózia volt a számára. Derek egy halk morgással vette át az irányítást, majd lenyomta a kilincset. Esélyt sem adott a nőnek, hogy szóhoz jusson.

- Megmondtam tisztán és érthetően, hogy utánam ne merj jönni! - sziszegte Derek, majd megfélemlítésképpen éles karmait enyhén, ugyanakkor jól láthatóan az ajtófélfába mélyesztette. Eli nem látott semmit sem, mert a férfi izmos háta eltakarta előle az ajtóban álló személyt, de a barátságtalan hangnem meghunyászkodásra késztette. Talán az a vérfarkas talált rá, aki a töltényt adta neki.

- Ne aggódj, most kivételesen nem hozzád jöttem - szólalt meg kimérten a fiatal nő, nem törődve Derek fenyegető testtartásával. Eli felismerte a hangot. Édesanyja itt is ugyanolyan határozott volt, mint az általa vezetett intézményben. A férfi egy kissé meghökkent Molly rideg viselkedésétől, már csak azért is, mert nemrég még könnyekkel áztatott arccal állt előtte. - Eli, irány haza! - Majd a kanapé felé villantotta jeges, parancsoló tekintetét. A tinédzser nagyokat pislogva meredt édesanyjára.

- Nem... nem maradhatnék... még egy kicsit? - suttogta maga elé Eli. Elég volt azonban az édesanyja szigorú tekintetébe néznie, hogy tudja, felesleges ellenkeznie. Ezért inkább könyörgőn Derekre pillantott, de hiába. A Hale vérfarkas még mindig fenyegetően állt a bejárati ajtó küszöbén, egy centivel sem eresztve beljebb a nőt.

Molly tartotta magát a tervhez, amit Zoe - ellentmondást nem tűrő hangon és igencsak felpaprikázott hangulatban - közölt vele. Habár Sarah jelenléte egy kissé oldotta a feszült légkört a két barátnő között, mégsem volt képes azt hazudni Ryannek a telefonba, hogy minden a legnagyobb rendben. Ehelyett inkább beszámolt mindenről - igen, még Derekről is -, ami ezalatt a pár nap alatt történt, és megígérte, hogy rövid időn belül újra Londonban lesznek.

- Két nap múlva indulunk haza. - Molly ellentmondást nem tűrő hangnemére Derek felmorrant. Két nap. Tehát még két napja van arra, hogy közelebbről megismerje a fiát, vagy akár...

- Anya, ezt nem teheted! - pattant fel tiltakozóan Eli a kanapéról. Ajkai remegtek a ki nem mondott szavaktól. Mardosta belülről az igazságtalanság és valami egészen ismeretlen érzés egyvelege.

- Már rég megtettem. Ne akard, hogy a karodnál fogva ráncigáljalak egészen a szobádig.

Eli enyhén ökölbe szorította a kezét, és újabb tiltakozásba akart kezdeni, de Derek megelőzte. Visszahúzva a karmait megragadta Molly csuklóját, és átrántotta a küszöbön. Molly ingerülten zihálni kezdett a vérfarkas szorítása alatt, majd nemtetszően a szemeibe nézett. A szíve mélyén azonban zokogva a mellkasára borult volna. Volna... De ehelyett inkább állta a férfi tekintetét, ami visszafojtott indulattól szikrázott. Derek arcán jele sem volt a kedvességnek, mellkasa fenyegetően emelkedett fel s alá.

- Eressz! - sziszegte Molly, mire Derek kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Mégis mit képzelsz? Hm? - vette át Molly ellenséges stílusát Derek. - Felbukkansz a semmiből, közlöd velem, hogy van egy fiam... - szorított rá erősebben a nő csuklójára, mire amaz felszisszent. - Most meg csak úgy lelépnél? Vele együtt? - vicsorította ki borotvaéles tépőfogait, majd szabad kezével bevágta a bejárati ajtót.

A hangos csattanástól Eli visszakozva indult meg a két felnőtt irányába, de Molly erőteljesen nemet intett a fejével, mire a tinédzser megtorpant.

- Nem akarom, hogy veszekedjetek miattam - remegte a fiú el-elhaló hangon.

- Eli, ebbe most ne szólj bele, kérlek!

- Egyetértek - nézett el Derek is a válla felett. Agyarait visszahúzta, de szemeiben belső farkasa üdvözölte a fiút. - Hagyd ezt a felnőttekre, kölyök!

- Nem vagyok már gyerek! - Eli a dühtől vöröslő arccal vágott vissza Dereknek, de a férfi nem törődött vele. Felmorrant, majd Molly csuklójára szegezte a tekintetét, végül elengedte azt, mire Molly óvatosan megmasszírozta a szorítástól kivörösödött bőrét.

- Miért tetted? - morrant rá Derek, majd tenyereivel hirtelen a csukott bejárati ajtónak támaszkodott, teljesen kelepcébe zárva ezzel Molly remegő testét. A fiatal nő félve nézett fel a szigorú szempárba, de nem válaszolt. Derek türelmetlenül közelebb hajolt hozzá, amitől a pulzusa kellőképp megemelkedett. Sosem érezte azt, hogy félnie kellene Derektől, de most, ebben a szituációban... - Miért, hm? Talán azt hitted, képtelen leszek felnevelni egy gyereket? Erről van szó?

- Hagyjátok abba! - Eli hiába próbálkozott, minden egyes felszólalására a visszajelzés csak egy morranás volt Derek részéről, az édesanyja pedig rá sem nézett, csak a férfit bámulta szüntelen. 

- Talán jobbat találtál nálam? Erről lenne szó? - Derekben újra fellángolt a düh, de most a velejéig sértett férfiassága szólt belőle.

- Fejezzétek be, kérlek!

Derek szavai elől Molly legszívesebben elmenekült volna, és ezt Eli is érzékelte. A fiúban feléledt a védelmezési ösztön. Féltette az édesanyját a nála sokkalta erősebb vérfarkastól. Remegett a felismeréstől, és valami más, megfoghatatlan dologtól is. Derek hangja nem hagyott alább: mélyebb és fenyegetőbb volt, mint valaha.

- Szólalj már meg, az istenit! - csapott jobb tenyerével az ajtóra a nő füle mellett, de Molly nem hunyászkodott meg, tartotta magát. Igen, de vajon meddig bírja még ezt a szívszaggató állapotot? - Mit tud nyújtani a mostani társad, ami miatt elfeledtetted velem a fiam emlékét, és kitörölted őt az életemből? Hm? Talán egy alfa az, vagy még annál is erősebb? Jobban lázba hoz? Vagy talán jobban meg tud...?

- Hagyjátok abba! - ordította el magát Eli, majd négykézláb a földre rogyott, és zihálni kezdett. Molly a pár centire tőle lévő Derekről a fia felé kapta a tekintetét.

- Eli! - bújt át Molly Derek kitámasztott karja alatt, és a hörgő tinédzser elé térdelt, arcát pedig gyengéden a tenyerébe vette.

- Anya, nem... nem tudom kontrollálni - szűrte meg a szavakat Eli a fogai között lehunyt szemmel, miközben előbújó karmaival végigszántott az alatta elterülő rongyszőnyegen.

- Shh, semmi baj, drágám - nyomott egy gondoskodó csókot Molly a fia feje búbjára. - Nyisd ki a szemed, Eli!

- Annyira fáj!

- Tudom, kicsim, tudom. - Édesanyja gyengéd simogatására Eli kinyitotta zöldes szemeit, amik most aranyló borostyán színben pompáztak. Molly az ártatlan vérfarkas tekintet láttán szelíden elmosolyodott. Boldog volt, hogy a fia végre átesett az első átalakulásán, de amikor Eli teste hirtelen megfeszült, és ellökte magától, egy kisebb fajta rémület kerítette a hatalmába. Már csak azért is, mert a fia sokkal erősebb volt egy fiatal alakváltóhoz képest, és még telihold sem volt. Majd eszébe jutottak a nagyapja szavai, amikor sok-sok évvel ezelőtt megjelentek Emilyvel az erdei kis faházukban. Akkor egy új család volt születőben, Elijal a szíve alatt.

"A ti kapcsolatotok egyesülésével egy hatalmas falka vezetői lehettek, főleg a gyermeketek." - visszhangoztak vészjóslóan Richard szavai a fejében.

Drága, egyetlen kisfiam... - Már mozdult, hogy magához ölelje Elit, de Derek megszorította a vállát, és intett, hogy álljon fel, és lépjen hátrébb. A fiatal nő, bizonytalanul ugyan, de hallgatott a férfira.

- Egy született vérfarkas, aki képtelen az önuralomra - lépett Molly mellé Derek keresztbefont karral. A fiatal nő erre a férfi felé kapta a fejét.

- Szó sincs semmilyen önuralmi problémáról - jelentette ki Molly szúrós tekintettel.

- Pedig nekem nagyon úgy tűnik. - Derek egy hanyag vállrándítással tudatta vele az álláspontját, mire Molly megadóan felsóhajtott.

- Eli még sosem változott át.

- Hogy érted azt, hogy még sosem? - kérdezte Derek kissé oldalra döntött fejjel. Furcsának tartotta, már csak azért is, mert a Hale-eknél ez nem volt probléma. Még ha az anyja vele is volt, miféle vérfarkasok között nőhetett fel ez a szegény kis srác? Az ottani falka dolga lett volna...

- Pontosan úgy, ahogy most kijelentettem.

- Egy telihold alkalmával sem?

- Egy telihold alkalmával sem.

Derek száját egy gondolkodó hümmögés hagyta el, majd a szobájába sietett. Molly értetlenkedve nézett utána, miközben Elit egyre fájdalmasabb kínok gyötörték. Tehetetlenségében már magzatpózba kuporodott a padlón. Nem telt sok időbe, és a férfi egy tenyérbe illő koronggal tért vissza, amit egyenesen a földön hörgő fiú kezébe nyomott. Eli furcsán vicsorogva nézett fel rá, szemei aranyló szikrákat szórtak; hirtelen ugrott guggoló állásba, de nem kapott karmaival a férfi felé. A távolságot valamiért megtartotta kettejük között. Dereknek alfaként volt már dolga és sok-sok problémája újonnan átváltozott, tini bétákkal. Igaz, hogy már nem ő volt a falkavezér, de tudta, mit csinál. Középiskolás korában Peter, a nagybátyja is így próbált segíteni Dereken az iskola öltözőjében, amikor egy kosárlabda mérkőzés következtében váratlanul előtört belőle a benne lakozó bestia.

Molly az Eli előtt guggoló férfi mögé surrant, hogy jobban szemügyre vegye a tárgyat, amit egy számára ismeretlen, hármas spirál díszített.

- Triszkelion. A Hale család szimbóluma. Édesanyám sok családunkból származó bétának segített ezzel a felettébb erős, természetfeletti talizmánnal - magyarázta a férfi egy apró füllentéssel egyetemben. Csak egy ócska, kínai vacak volt. Derek ezt jól tudta, Eli azonban hitt neki, és éles karmaival közrefogta a bronzkorongot. Derek helyeslően bólintott egyet. - Jól van, Eli - suttogta nyugtató, mély hangján. - Most pedig koncentrálj, és ismételd utánam: Alfa. Béta. Omega.

- Nem megy! - nyögte keservesen a fiú. - Nem tudom visszatartani.

- Dehogynem. Gyerünk, Eli, nézz rám! - fogta közre a fiú arcát, kényszerítve őt, hogy a szemeibe nézzen. - Mély levegő, és lassan ismételd meg a mantrát. Máskülönben embereket fogsz bántani. - Ártatlanokat... Eli arcán a kétségbeesés árnya suhant át.

- Hallgass az apádra, kicsim - szólalt meg gyengéden Derek háta mögött Molly. A nő kijelentésére Derek szívébe váratlanul melegség költözött. Amikor pedig megérezte Molly lágy érintését a vállán, egy pillanatra el is hitte, hogy az élete része lehet még az igazi boldogság. Habár az elvett emlékek fájdalma még mindig ott remegett a lelkében.

- Alfa... - kezdte szuszogva Eli, majd mély levegőt véve folytatta: - Béta... Omega...

- Még egyszer, egészen addig, amíg meg nem nyugszol, és vissza nem szorítod - utasította Derek.

- Alfa. Béta. Omega. - Eli minden egyes szót egy-egy mély levegővétel után ejtett ki. Lassan, koncentrálva. - Alfa. Béta. Omega. - Derek egy elégedett fejbólintással nyugtázta, ahogy a fiú látszólag visszanyeri az irányítást a farkas énje felett, és újra csak egy átlagos tinédzser lihegő arcával néz farkasszemet.

- Jól van, Eli. Megcsináltad - mosolyodott el Derek, és a combjaira támaszkodva felállt, hogy átadja a helyét az aggódó édesanyának, de ahogy megfordult, Molly könnyes szemekkel ölelte magához, karjait a nyaka köré fonva.

- Köszönöm, Derek! - suttogta Molly szipogva a fülébe. Másodpercekkel később a dereka köré is vékony karok fonódtak. Eli ölelte át hátulról, tenyerében a triszkelionnal.

Szóval ilyen érzés, ha az embernek családja van - simult bele Derek a szeretetteljes ölelésekbe.