~Már nem érdekelt akkor semmi. Csak a hullámok ringatása, és a sötétség ami körbevett.~

Lefelé húzott valami.Nem kalimpáltam,a lábaimmal sem rugdostam azt,ami a mélyre húzott.
Mintha elfogadtam volna a halálom.A véget.
A tüdőmben eddig tárolt levegőt buborékok formájában kikiáltottam a vízbe. Féltem.Bevallom: rettegtem.Hiszen ott volt nekem minden:Adam az öcsém akit immár egy éve neveltem és Thomas aki mindenben mellettem állt.Segített Adamet nevelni.
Hozzánk költözött.Munkát vállalt és mellette sulit végzett, akárcsak én.De neki munkába állnia nem lett volna muszály,mégis megtette értünk.
Thomas vigyáz Adamre...én tudom.Bárcsak tagja lehetnék az életüknek!De nekem most....mennem kell.
Ez volt az utolsó épkézláb gondolatom.
Aztán meghaltam.
Mint sok évvel később kiderült: azért lettem elveszett mert a testemet soha nem találták meg.
Csak kettő ember szívében éltem még mindig elevenen,testtel.
A világ sötétbe borult előttem és a halál fekete hálóját kivetette elmémre.

*****

Először azt éreztem hogy van testem.
Hiszen...ez....lehetséges?Biztos hogy megfulladtam. És...és...ezek gondolatok.Az én gondolataim. Hogy lehet ez?
Kicsit megmozgattam az ujjaim.Összeérintettem őket.Tudom,ez így furcsának tűnik,de akkor nem tudtam mást tenni.Tudnom KELLETT hogy tényleg van e fizikai testem.
Féltem kinyitni a szemem.Tartottam attól hogy mit látok.
Talán ha kinyitom a szemem Adamet és Thomast látom amint aggódva néznek?Vagy az én összezúzott testem?
Ezek a gondolatok foglalkoztattak akkor.
Az ujjaimmal végigsimítottam azon a felületen ahol feküdtem. Nehéz volt,és szemcsés. Iszapos állaga volt és csak lassan folyt ki kezemből.
Homok.Talán parton fekszek?Biztosan.Valahogy mégis túléltem és a víz kisodort?De...a tó nem is olyan hatalmas.Thomasnak észre kellett volna akkor vennie ahogy ott fekszek.Vagy...mégsem?
Kezemmel ami tiszta volt, beletúrtam a hajamba.
Még mindig puha. És hosszú.Ez egy igen jó hír.
Valahonnan bátorságot vettem és kinyitottam a szemem.
Nem a parton voltam.Nem is Thomas karjaiba.
Hanem a vízben.Körülöttem fodrozódott a víz,és nagyon-nagyon fent még a napfényt is láttam.
Istenem....ha felúsznék....talán újra életben lehetnék!Újra élhetnék!Talán...
Lassan a homokba könyökölve emeltem fel felsőtestem.
Semmi. Víz, mindenhol csak víz. És homok, némi fény, pár szikla és vizinövények. Miért is hittem én azt hogy csoda történt? De ha adnának még egy lehetőséget...én...én vigyáznék az életemre. Thomashoz mennék feleségül, és a gyerekeinkkel együtt nevelném Adamet. Ó te jó ég, Adam! Vajon mi lehet most vele? Mennyire imádom a kis szöszke fejét! Csak még egy esélyt adnál Istenem....és én újból kezdeném az életem!! Csak egy második esély...ennyit kérnék....hát olyan nagy dolog?!?
De nem volt esély. Nem volt Adam és Thomas. Csak én és a víz.
Felültem törökülésbe és végignéztem magamon: semmi uszony, két láb, oké. Egy fehér nyakbakötős egyberuha volt rajtam. Azon kívül mezitláb voltam.
Hátulról megfogtam egy hajtincsem és majdnem hátrahőköltem a csodálkozástól: szőke derékig érő hajamat zöld és kék csíkok díszítették.
Ruhatervező és hajfestő?!? Istenem, inkábn adtál volna nekem egy második életet, minthogy az idei évi designt!
Felálltam, és ahelyett hogy elindultam volna, hátrafordultam.
Amit láttam, azt a mai napig nem feledem. Szinte már beleégett a tudatomba a kép.
Egy templom féleség volt, emlékeztetett a maja kultuszra. Nem volt rajta alga, sem pedig kosz és az évek sem látszódtak rajta (fönt a kép). De ez csak a bejárat volt, tudtam.
Mint a kis hableány emós változata.
Ahogy ránéztem nem hidegséget és halált éreztem hanem otthon voltam. Mintha tudtomon kívül mindig is oda tartoztam volna.
A lábaimat szép lassan megemelve lépkedtem a kapu irányába. Igazából nem is olyan kapu volt, inkább boltív. A boltív felett dombormű ami a teremtést ábrázolja. De a hetedik képen Isten nem megpihen...hanem teremt egy másik világot! A hetedik képen ez a templom-szerűség látható.
Tehát ez egy másik világ. Dimenzió. Nagyszerű!! Csak úszni akartam az öcsémmel erre meg meghalok és kilyukadok egy másik dimenzióban! Tapsot neked Roza!
Remegő térdekkel sétáltam a boltív mögötti helyre.
És....kikötöttem egy utcában. Egy utcában? Jogos a kérdés de ott. Az utca mellett házak sorakoztak,kukákkal, postaládával, mindennel együtt.
De a házak mögött nem voltak falak mint ahogy azt a templomból sejtettem. Az ég is fölöttem volt a napfénnyel együtt.
Az utcán emberek járkáltak, beszélgettek.
Mimdenféle ruhákban, furábbnál-furább hajakkal.
Csak tudja itt valaki hogy mi ez az egész...
Egy fekete hajú lány elé léptem aki zöld viktoriánus korabeli estélyit viselt.
-Szia. Én...elnézést a zavarásért csak....most jöttem ide és nem tudom hogy mi ez itt. Vagy mi.... Az én nevem Roza.-próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
-Szia Roza, az én nevem Zaphira. Én már kettőszáztizennégy éve itt vagyok. Tudom mi erre felé a járás. Gyere!-fogta meg a kezem és húzott végig az utcán.
214 éve??!! Édes Maris...mit csináljak annyi ideig itt?
Addig már négyszer is meghal Adam...
Zaphira végighúzott az utcán és egy játszótérre vezetett az utunk. Leültünk az egyik padra és belekezdett:
-Ha jól látom te megfulladtál....engem sátorozás közben egy állat megölt. Persze soha nem találtak meg. Ide azok kerültek akiknek a testét soha nem találták meg, nem volt temetésük és halotti torjuk.
Ezért a lelkünk ide került hogy sínylődjünk míg....míg a világnak vége nem lesz. Bár a 18. században haltam meg, azóta megtanultam a 21. századi nyelvjárást és szlenget. Sokan megvárják amíg a szeretteik meghalnak és velük mennek.
De például van aki itt talál magának párt és itt élnek. De van valami ami fontos: csak addig maradunk itt amíg valaki emlékszik ránk, és szeret.
Ha mindenki meghal, mi oltalmat kapunk és megpihenhetünk. De nem rossz itt lenni ám. Afféle ajándék. Ezért kell hogy az élők emlékezzenek ránk...hogy itt lehessünk.-darálta le egy szuszra.
Adam mindig emlékezni fog rám...de én szabadulni akarok!!
-Zaphira...nem lehet innen szabadulni?
-Jajj Roza....annak is örülhetünk hogy itt lehetünk.
De nem, nem lehet. Az egyetlen mód az örök megnyugvás.-mosolyodott el szomorúan.
Akkor nincs kiút...itt kell keresnem ennek az életemnem az értelmét....mondhatom...szuper....