K.T.H.

Egy röpke pillanat elég volt ahhoz, hogy az összetartás szerte szét hulljon, ahogyan azt a hópelyhek vagy az esőcseppek teszik. A vár, amit közösen építettünk fel a magasba, összedőlni látszik. Hisz hiába van ég s föld egybenőve, mindig lesz egy mélyebb pont, mit nem szeretne elérni az ember, mégis valahogyan odakerül. A sors mindig kegyetlenebb. Rosszabban bánik velünk, mint Lucifer saját sarjaival. Ezért születtünk, hogy aztán haljunk. Viszont van egy másik oldal, aminek felismerésével fellelhetjük mindebben a szépséget: Emlékeket, tudást szerzünk. Megtanulunk érezni, s kötődni is kezdünk másokhoz. El tudjuk képzelni, hogy mi magunk egy cseresznyefa vagyunk: Egy apró magból leszünk, ami aztán növekszik. A csemete az idő elteltével egy szép, magas fává lesz. Virágozni kezd, végső szépségét eléri. Aztán a virágok lassacskán hullani kezdenek, s a fa maga elveszti létezésének gyönyörét. Olyan lesz, mintha meghalt volna. Aztán hirtelen újonnan virágozni kezd, s a rózsaszín szirmok hullámokként söpörnek végig újjászületve az addig kopasz ágakon. Egyszóval elhitethetjük magunkkal, hogy létezik még élet halál után is. Mégis egyre kevésbé érzem a megnyugvást a halálban. Hisz legjobb barátomat vesztettem el. A gyász kezd felemészteni. A remény el fog hagyni, a lelkem pedig meg fog halni...